Furcsa hangulatban ébredtem. Nagyapámmal álmodtam. Nem a nappalijában ült a kedvenc foteljében, hanem a kertben voltunk és fociztunk. Egész nap nem tudtam kiverni a fejemből, biztos azért volt, mert ma fontos meccsünk lesz. Végigtoltam a napi rutint. Ebédre tonhalas-olívás pizzát rendeltem, amit egy drón szállított le az ablak elé. Kicsit billegett a levegőben, amikor kivettem a még meleg pizzát a hőtartó tárolóból. Biztos elromlott az egyik propellere. Délután még mozogtam is egy kicsit a nappaliban.
Kora este leültem a konzol elé. Felcsatoltam a nikkel-króm ötvözetből készült interfészeket a lábamra és a kezemre. A fejemre tettem a sisakot. Mielőtt beléptem a VR-ba, mindig szívtam egy kis kokót és megittam vagy fél liter vizet. Ott bent máshogy telik az idő, és ha nem figyel az ember, könnyen kiszáradhat. A túl sok ivás sem célravezető, mert a húgyhólyagot nem érdekli a virtualitás. Persze a menőknek még spéci infúziós cuccuk is van, amin keresztül tápanyagot is be tudnak juttatni a szervezetükbe, meg időnként némi stimulálószert. Mondjuk a katéter felhelyezése a húgyvezetékbe nem épp leányálom. De így van, aki akár 72 órán keresztül is folyamatosan bent tud maradni. Persze azok csak az igazán nagymenők. Az esport világának sztárjai.
Ablaktalan, neonnal megvilágított szobában volt a szentély – így neveztem a konzol állványt. Felette Jim Haa 3D-s holoképe lebegett. A 3D Football megasztárja. Ő volt a példaképem, mint egykoron nagyapámnak Lionel Messi.
Nagyapám pár hónappal azelőtt meghalt, hogy megszülettem. De hála a technológiának, már akkor is léteztek virtuális avatárok – ugyan még elég kezdetlegesek, de így, amikor olyan 4-5 éves lehettem, órákat töltöttem nagyapámmal és hallgattam a meséit. A kezdetleges MI segítségével még beszélgetni is tudtunk. De valahogy nagyapa újra és újra visszatért a focihoz.
– Azok voltak az igazán szép idők! Messi, Ronaldinho együtt a pályán. Ők voltak az igazi varázslók. 2005-től 2009-ig, az a négy év volt a labdarúgás történelmének csúcspontja, velencei vagy riói karneválja – mondta a nagyapa elpárásodott szemekkel.
Néha meg-megremegett az arca. Akkoriban még digitalizált kétdimenziós képekből, és a kevés, rendelkezésre álló videó- és hangfelvételből készítette a MI a virtuális avatárt. A környezet mindig a házuk nappalija volt. Az ablakokon tompa, sejtelmes fény szűrődött be. Az azon túli világ láthatatlan maradt. Papi a kedvenc foteljében ücsörgött. Mögötte egy többnyire zöld színű fikusz árválkodott. Amikor belelkesült a mesélésbe, levette a szemüvegét, és azt az egyik kezében tartva gesztikulált. Fénylő, magas homloka volt, jó nagy pocakja, és fura nadrágot hordott – ő azt mondta, hogy melegítő. De emlékszem, ezt sosem értettem, mert nem volt olyan hideg. Olyan sötét, majdnem fekete szemei voltak, mint apámnak.
– Két bajnokságot, két szuperkupát és egy Bajnokok Ligáját nyertünk. Messi úgy kígyózott a lábak erdejében, mint egy igazi erdei sikló. Ronaldinho meg táncolt a pályán, akár egy balett-táncos. Tudod, az apád is imádta. Tátott szájjal bámulta szombat délutánonként hol a Sport1-en, hol a Spíleren.
– Mi az a Sport1 meg a Spíler? – kérdeztem.
– Jaj, tudod, olyan képernyő, és azon voltak különböző csatornák, többek között sportcsatornák is.
– És apa focizott is? – kérdeztem – Mármint, hogy úgy tényleg?
– Persze, együtt is fociztunk sokat. Nagyon mozgékony volt az apád kiskorában, én akkoriban már lassabb voltam, tudod, ezt a pocakot is cipelni kellett azért, de képzeld – és rám kacsintott –, még nagyanyádat is meg tudta fűzni, hogy álljon be a kapuba.
Nagyanyámra emlékszem. Túlélte Papit. Ősz hajú volt és alacsony. De a szeme mindig nevetett. Szerettem, amikor kieresztette a hangját. Apám mesélte, hogy amikor ő kicsi volt, elmentek nyaralni Tunéziába. Ez még azelőtt volt. Nagyanyámat rábeszélték, hogy csúszdázzon velük. Volt vízicsúszda, medencék, meg ilyesmi. Képekről láttam. És amikor nagyanyám csúszdázott, az egész szálloda hallotta a visongását, nevetését, sikoltozását. Fiatalabb koromban egyébként én is imádtam a metaverzumban csúszdázni.
– Tudod, aztán apádat, amikor iskolás lett, beírattuk a Biatorbágyi Viaduktba. Ez nem volt olyan menő, mint a Felcsúti Foci Akadémia, de azért több, mint hat évet lehúzott ott. Egész ügyes volt, csatár poszton játszott, csak azt bánta, hogy nem ballábas, mint Messi. Ő volt az Istene. Meg a Barca – mondta nagyapám.
Rágugliztam a Barcára. A XXI. század első évtizedeinek meghatározó egyesülete volt. Olyan játékosok játszottak ott Ronaldinho és Messi mellett, mint Eto, Henry, Ibrahimovic, Neymar… Apámnak tényleg a Barca volt az élete. Ahogy mesélte, fiatal korában ő mobilon – VR előtti technológia – lógott egész nap, és FIFA játékokkal játszott. Persze mindig a Barcával.
Aztán jött a járvány. A régi, megszokott világ átalakult. Meghalt pármillió ember, másik pármillió karanténba került, a stadionokat bezárták, a beragadt milliárdokat az eső és a szél amortizálta. A labdarúgó akadémiák megszűntek. A sport is – sok minden máshoz hasonlóan – beköltözött a virtuális térbe, amit az emberek kolumbuszi hevülettel próbáltak felfedezni, meghódítani és birtokba venni. Apám még azt mesélte, hogy a régi álmok a Naprendszer meghódításáról szóltak. Hogy az emberek már a Marsra szállást tervezték. Mesélt valami sci-fi sorozatról is, ami a Holdon, a Marson és a Jupiter körül játszódott. Hát, nagyon nem találták el az irányt. Most gyakran a szobát sem hagyjuk el, mintha állandóan a konzol közelében, megszentelt térben, az Isten jelenlétében akarnánk maradni.
Berobbant a fejembe a világ. Elektromos impulzusok ingerelték a neuron hálózatomat. Hallottam a morajlást, láttam a színeket. Az adrenalin elkezdett száguldani az ereimben. Bár csak az európai liga harmadik osztályában játszottunk, ami négy szinttel lejjebb volt a kínainál, de ezt a mérkőzést is több tízezren nézték. Az esport lett az új világ egyik meghatározó business-e. Én voltam a Bridge Destruction csapat tulajdonosa, menedzsere és csatára. Berepültünk a pályára. Természetesen tízes számú mezben játszottam.
Négy óra múlva léptem ki. Nyolc-hatra nyertünk. Elégedettséget éreztem, különösen amiatt, mert az előző találkozónkon a Dunakeszi Devils megvert minket, és akkor a tabellán helyet cseréltünk. Most sikerült visszaelőzni őket. Örömömhöz persze az is hozzájárult, hogy szereztem három gólt és ezzel a második helyre kerültem a góllövő listán.
Alvás előtt elmentem zuhanyozni. Az izzadtság finom hártyája borította testemet, mint a magzatmáz a születő gyermeket. Rám is újjászületés várt. A szentélyen kívül a lakás egy zuhanyzó kabinból, egy kis nappali-konyhából, és egy hálófülkéből állt. Summa 25 négyzetméter az 52. emeleten. Nem is volt szükségem többre. A nappaliba még egy ellipszis tréner is belefért. Naponta 30 perc. Nekem nem volt annyi pénzem, hogy elektro-stimulusos izomfejlesztő és kardio applikációt is letöltsek a konzolra. Fizikailag kellett megoldanom.
A zuhanykabin gyorsan átalakult gőzfürdővé. Élveztem, ahogy a forró víz és gőz leégeti a bőrömet. Mintha feloldódnék benne. Várt már az egyszemélyes memoriahabos ágyam és a szintetikus álom-stimuláló por. Nem kapcsoltam be Ági 1.2-est, a virtuális barátnőmet. Ma éjszaka valami szürreálisra vágytam. A kabinból kilépve kitekintettem a nappali ablakán. Az éjszaka fényei elvarázsolták a nappal szürke, kihalt betondzsungelt. A Duna ezüstösen csillogott a Hold fényében, csak a toronyházak sziluettjei törték meg a látványt. Az ablakokból kiszűrődő fények, mint megannyi szempár néztek vissza rám. Várt az álom és egy új, mágikus világ.
(Fotó: Glenn Carstens-Peters, kép forrása: Unsplash)