Nekem sosem voltak nagy álmaim. Nem akartam sok pénzt, piros versenyautót vagy kubai szivart, mint apám. Egyszerűen ki akartam próbálni a dolgot. Így utólag visszagondolva, azt mondhatom, egészen jól ment.
A parkban kezdődött minden, a kedvenc játszótéri fám alatt. Most is gyakran járok oda, olyankor eszembe jut anyám, ahogy az utolsó közös nyarunkon a homokozóval szemben, a platánfa alatti padon ült. Én a csúszda tetejéről lógattam a lábam. Emlékszem, hosszú, lilavirágos ruhát viselt, megritkult, fakóbarna hajába koranyári szél kapott, hozzám fújta levendulaillatát. Senkinek sem volt olyan finom illata, mint neki. A fa egészen körbefogta anyám egyre halványodó sziluettjét. Mire az ősz beköszöntött, mint barnult leveleit a platán, úgy vesztettem el anyámat én is.
Most azt kívánom, bárcsak újra ott lennénk, nézném anyám vékony, sápadt arcát. Azt kívánom, bárcsak odaszaladhatnék hozzá, ő meg az ölébe venne. Ehelyett itt ülök egy ablak nélküli kihallgatóteremben, lassan elfonnyadnak a karomra ragasztott falevelek, néhány kisebb gally, amit sötét zsineggel erősítettem a lábamhoz és mellkasomhoz, már útközben letöredezett, amikor a rendőrautóba tuszkoltak.
Nevetségesen nézhetek ki a kamerákban, az üvegablakon túl biztosan azon röhög mindenki, hogy kilátszik a boxeralsóm. Tudom, hogy ott vannak, érzem a tekintetüket. Mire várnak, jöjjenek be, kérdezzenek csak, amit akarnak. Úgysem válaszolok semmire.
– Jó napot! Burton nyomozó vagyok. Mondja, fiatalember, mégis miért gondolta, hogy ha fának öltözik, nem kelt feltűnést?
Pont egy ilyen pancsert küldtek? Röhögni volna kedvem. Hány éves ez a lány? Húsz?
– A fákat mindenki szereti, nem igaz?
– Igen, ez igaz. Kint a parkban, meg az erdőben. De nem egy bankban! És maga nem fa, nem igaz?
Nem is gondoltam, hogy ilyen kis tüzes a kicsike. Az egyötven centijével, meg a negyvenöt kilójával? Na jó, induljon a játszma!
– Mondja csak, hogy is hívják?
– Most szórakozik velem?
– Olyannak látszom, mint aki szórakozik?
Hoppácska! Micsoda felvágott nyelvű kis pipi ez itt, kérem? Most azt gondolja az okos kis kreol pofijával, hogy megszorongatta a tökeimet.
– Nos? Elárulná a tisztes nevét, uram?
– Tisztes nevem? Ha jól tudom, az ujjlenyomatom alapján már azonosítottak, nem?
– Nem könnyíti meg a beszélgetésünket. Jól van.
Juhú! Tetszenek az apró izzadtságcseppek a szája fölött. Egészen szép a szájformája. Kicsit keskenyebb, mint amit szeretek, de egészen szép. Kicsit hasonlít anyámra. Mégsem. Az illata is egészen más.
– Akkor nem tagadja, hogy maga Thom Faulkner, született Manchesterben, ezerkil…
– Ájájájájáj! Egyszerre egy dologgal foglalkozzunk, ha megkérhetem!
– Nocsak! Milyen bőbeszédű lett!
– Nem lettem bőbeszédű, csak nem szeretem, ha összezavarnak, és összevissza kérdezgetnek. Felcserélik a sorrendet, meg ilyenek.
– Micsoda??!
Ez meg most mit röhög? Utálom, ha kinevetnek. Apám is mindig kinevetett. Ő is szándékosan zavart össze. Ez a nő is ezt csinálja. Most meg mit billeg a székkel? Hátra fog esni, előre látom.
– Kérem, uram, nézzen rám! Emelje fel a fejét az asztalról! Hallja?
Most meg ordibál. Nem szeretem, ha ordítanak velem. Túl szűk ez a szoba. Olyan, mint a vászonzsák, amit a bankba vittem. Szűk és sötét. Én meg éppolyan vagyok, mint a robbanásra kész festékpatron a zsákban.
Nem gondoltam volna, hogy ez a kiscsaj ilyen hangos tud lenni. Azért sem nézek fel. Becsukom a szemem és a platánfára gondolok. Meg anyámra. Ahogy ott ülök az ölében a platánfa alatt, elrejt bennünket a világtól, az emberektől, apámtól, ettől a hülye kis kurvától, aki még mindig ordít, de mindjárt pofán verem, ha nem hagyja abba.
Megfulladok, zihál a mellkasom, ahogy akkor este, ez is egy olyan rohadt szűk szoba, mint a lakásunk volt, ez a nő meg velem szemben olyan, mint apám. Nem is, hiszen ez apám! Jézus! Hogy tudta magát így álcázni? Azt hitte, nem ismerem fel?
– Mi van, te kis ribanc?!! Miért ordítasz velem??! Talán félsz??
– Uram! Üljön vissza! Hallja?! Üljön vissza! Hagyja abba a kiabálást, különben be kell hívnom a társaimat. Uram! Hallja, amit mondok? Üljön már le! Gyerekek, gyertek azonnal, segítséget kérek!
Ez az ablak nagyon pici. Jóval kisebb, mint a szobámé. Bár a szobám nem sokkal nagyobb, mint ez a cella. Fáj a karom. Azt sem hagyták, hogy megmondjam a nevem. Röhej. Úgyis mindent tudnak rólam. A nevem, a születési adataimat, anyám nevét, hogy mikor halt meg, hogy mikor vittek intézetbe. Már biztosan azt is tudják, mikor szöktem el onnan. Nem értenek ezek semmit. De most már azért sem mondom el nekik. Tutira azt gondolják, itt egy újabb barom, aki fának öltözve akart kirabolni egy bankot.
Csak jelzem, sikerült.
Leszedték rólam a maradék platánleveleket, elvágták az ágaimat tartó zsinegeket. A csuklómat vágja a bilincs. Pancserek! Most azt gondolják, nyertek. Pedig egy fenét. Csak be kell csuknom a szemem, hogy érezzem, egy óriás platánfa vagyok, testemet szürkés-fehér kéreg borítja, karjaim erős ágak, ujjaim zöld levelek, a szél anyám levendulaillatát fújja felém.
Anyám volt az egyetlen, aki megértett. Ő tudta volna, miért öltöztem fának. Az apám persze semmit sem tudott rólam. Meg a platánfánkról és anyámról sem. Egyébként is, ha egy fikarcnyit is törődött volna velem, nem hagyja, hogy intézetbe kerüljek.
A bankrablást magam találtam ki. A hírekben láttam, hogy valaki kakasnak öltözve sorra rabolta ki a bankokat. Nagyon viccesnek találtam
Azért az nem semmi, hogy egy zsák pénzzel a kezemben sétáltam ki az utcára. Fogalmam sem volt, mit kezdek majd vele. És senkinek nem tűnt fel, hogy leveleket és gallyakat ragasztva sétáltam be a bankba, és egyszer sem kérdezte meg tőlem a biztonsági őr, mégis miért vagyok a levelek alatt egy szál alsógatyában. Még hogy én vagyok a nemnormális. Apám is mindig ezt mondta anyámnak: Suzy, ez a gyerek nemnormális, hát nem látod?
Amikor kiléptem a bankból, egy halom pénzzel a zsákomban, számoltam a lépéseket a lakásunkig. Háromezer-hétszázkilenc lépést tettem meg anélkül, hogy bárki is megállított volna. Hát nem röhej?
Ha a pénztárosnő nem szúrja el nekem az egészet, azt hiszem, vettem volna egy parkot. De legalábbis egy játszóteret. Kis platánfákkal, színes padokkal. De az nő mindent elrontott. Normális az ilyen? Piros festékpatront dobni egy pénzzel teli zsákba?! Még a zoknimból is csöpögött a festék, amikor a két rendőrautó szirénázva megállt mellettem. Négy rendőr fogott rám fegyvert. Na, ilyet sem láttak még a szomszédok!
– Nos, Thomas? Megnyugodott már?
Már megint ez a nő? Nem hiszem el! Miért nem küldenek mást? Könyörgöm!
– Akkor? Kezdhetjük? Mi is a neve? És hol született? És árulja már el végre, miért öltözött fának?
Még mindig nem érti. Mégis mire tanították ezt a nyomozót? Még kérdezni sem tud rendesen. Itt pusztuljak el, ha kiszed belőlem bármit is.
(Fotó: Luke Southern, kép forrása: Unsplash)