Mit csinál ez az ágy? Nem kellene a négy lábán állnia? Miért dől az oldalára? Nem, ez csak én vagyok. Mintha Gulliver lennék, akit a törpe liliputiak lekötöztek. Cölöpöket vertek körém, és minden testrészemet kipányvázták kötelekkel. Anyám de sokszor vetítette ezt a diafilmet! Próbálkozom, hogy fölemelkedjek, de nem megy. Úgy érzem, még a hajszálaimat is lekötözték.
Korog a gyomrom. Vagy inkább morog? A hajnali korhelyleves káposztája harcol az utolsó gin tonik uborkájával. Jó lenne egy pohár víz! Életemet egy hideg innivalóért! Vajon, ha hangosan kimondom, hoz valaki? Igaza van anyámnak, amikor azt mondja, „meg kéne már állapodnod, kisfiam!” Ha lenne mellettem valaki, most biztosan ki se kellene mondanom, mit kérek, már a gondolatomat is hallaná. Itt állna az ágy mellett és széles mosollyal, kedvesen kérdezné: „egy kis vizet kérnél?” Ugyan már. A mai időkben ugyanígy kilőve feküdne, mint én. Egyenjogúság van, vagy mi a fene! Még szerencsém lenne, ha nem hányna, és nem nekem kellene őt ápolni. Hagyjuk is ezt az egészet!
A gyomrom nem morog, hanem korog, ez már egészen bizonyos. Éhes vagyok. Legjobb lenne egy sör. Abban van kalória és folyadék is. Egy hideg sör kellene. Talán inkább alkoholmentes. De nincs itthon se ez, se az. Az utolsót a szilveszteri buli előtt ittam meg, hogy elég lazán érkezzek. Alkoholmentest meg csak akkor veszek, ha kártyázunk a srácokkal. Jocó mindig kocsival jön, ő csak azt iszik. Gondosan figyelek, hogy pont annyit vegyek, ami majd elfogy. Mit kezdjek én az alkoholmentessel? Mondjuk, most megihatnám. Álmodik a nyomor.
Nem hívtam föl anyámékat éjjel. Nem baj, majd az ünnepi koncert előtt kívánok nekik boldog újévet, addig meg magamhoz térek.
Hú, a fejem is fáj. Nem is fáj igazán, csak tompa. Valami hideget kéne rárakni. Jégkocka van a mélyhűtőben. Egy borogatás is jó szolgálatot tenne. Ha lenne mellettem valaki, biztosan hozná. Fölém hajolna, rátenné a homlokomra, én megfognám a vékony, szinte átlátszóan fehér csuklóját és magamhoz húznám, mint a filmekben. Na mi van, a szemem nem működik, de más igen? Ne áltassuk magunkat!
Hogy kerültem én egyáltalán haza? Ja, emlékszem. Többen jöttünk egy taxival. Ibolyka, a könyvelésről elkísért a kapuig. Vagy inkább támogatott? Jó lábai vannak. Azt mesélte, bringázni jár. Mostanában túl sokszor szól, hogy gond van a gépével. Lehet, hogy föl kellett volna hívnom? Anyám mindig azt mondja: „házinyúlra nem lövünk”. De akkor kire? Különben is, minek szedném fel, nincs nekem kedvem vele a kerékpárklubjába járni, elég heti kétszer a fitnesz, meg a tenisz a fiúkkal. Hülye vagyok, hogy nem hívtam: „gyere föl, ne legyek már egyedül az év első napján!” Később kimenthettem volna magam azzal hogy részeg voltam, bocs. Mondjuk, igazat szóltam volna.
Nem is ittam sokat. Csak az év utolsó napján is hulla fáradt voltam. Hétig még nyomtam a projekttervet bent az irodában. Éppen csak hazajöttem zuhanyozni, meg átöltözni. Az a sör erőt adott, hogy visszamenjek. Jó, hogy nem az irodaházban volt a munkahelyi szilveszter, hanem a szomszédos vendéglőben. Legalább ennyi változatosság kell egy évben. A fitneszterem az irodaház szuterénjában van, a teniszpálya meg 15 perc sétára. Ha anyámék nem laknának a város másik részén, be se ülnék a kocsimba. Az alkohol és a fáradtság diffúziója föltette a pontot erre a jeles napra, én nem is kellettem ahhoz, hogy kiterüljek.
Megmozdult a kezem! Jesszus, ruhában fekszem az ágyban. Ibolyka biztosan levetkőztetett volna. Egy zuhany, az majd mindent megold. Ma fogadalmat kell tenni, nem? Hát legyen. Ünnepélyesen megfogadom, hogy többet nem fogok a munkatársaimmal szilveszterezni, bár ötletem sincs, hogy akkor kivel.
Bekapcsolom inkább a tévét, de jó, itt az irányító az ágy mellett. Óóó, megy már a koncert. Hol a telefonom?
(Andrea Piacquadio fotója a Pexels oldaláról)