Apám az új házat saját tervei alapján, egy Kisszebenből ideszármazott kőművesmesterrel, Sugával együtt építette 1875 táján. Ide gyűjtötte össze addig festett képeit, vázlatait, főképpen ráma, sőt blindráma nélkül, szimplán négy szöggel a falra helyezve. A legismertebbeken túl ott voltak a Hintázók, az Alvó nő, és a Pogányság is. Az új épület és annak modern berendezései, a gázkazános, fűtőcsöves melegítőrendszer, a teljes villamos felszereltség, a műterem feletti ácsolt tetőzet kazettás üvegborítás nagy vonzerővel bírtak, sok látogatót csábítottak, és ahogy apám magát olykor kifejezte, „bizonyára udvariasságból” a festőház belsejére is kíváncsiak voltak. Atyám ezeket a viziteket nem szívlelte, bajuszát rágva morgott az aktuális látogatók gyűrűjében.
Az ebédlőnk ajtajának sarkán, egy rongyolt madzagon lógott a festőház kulcsa, az ezt követő években rendre az én feladatom volt előreszaladni és kinyitni ajtót, ablakot, kiszellőztetni a terpentin és festékszagot. – Ugorj, Félix! – szólított munkára valamelyik felnőtt, és én apámat utánozva, nem létező bajuszkámat rágva, zsörtölődve igyekeztem elvégezni a rám bízott munkát. Ám kamaszkoromra megbocsátottam minden korábbi kínlódásért. Odaát apám aktképeket is pingált. Ilyenkor zsákokból összevarrt függönyök kerültek az udvarra nyíló ablakokra, hogy a kíváncsi szemek elől elrejtsék a pőre modelleket. Én, a festőház kulcsának őrzője, addigra már kényelmesen elhelyezkedtem a tető gerendái között. A lányokat a Színiakadémiáról toboroztatta apám, anyám gondos és alapos felügyelete mellett. Lélegzetemet visszatartva, megbabonázva csodáltam a tejfölfehér bőrű Ingridet, a rókavörös, szeplős Margitot, vagy Lottát, akinek mind közül a legdúsabb volt szénfekete szemérme.
A háznéző látogatások alkalmával leginkább arra voltak kíváncsiak a vendégek, hogy hol van apám legbecsesebb képe, és azon az alakok kiket is ábrázolnak valójában. Apám sokáig titokban tartotta e rébusz megfejtését, ám anyámból a lepcses szájú barátnői olykor-olykor csak kiszedtek egy apró utalást vagy névfoszlányt. Én birtokában voltam a faktumnak: az egyik férfi maga apám volt. Őzbarna felöltőben és világos pantallóban, hason fekve hevert a haragoszöld fűre terített kockás pléden. Gyakran viccelődött, és egyben leendő kritikusainak üzent azzal, hogy a hátsóját mutatja feléjük. Egy ízben közbeszólt egy idős bácsi, aki különben képviselőházi alelnök volt. – Ez a hason fekvő alak ugye te vagy, Palikám? – Igen – mondta atyám. – Ejnye, akkor jobb nadrágot is festhettél volna magadnak, nem ilyen foltosat – replikázott az öreg. A napsugár szöveten ejtett fényjátékát értették akkor így.
A fehér ruhás nőalakhoz Gundelfingerné Probstner Mária, anyám nővére ült modellt. Gundelfinger Gyula apám unokatestvére volt, ő és Mária 1870-ben kötöttek névleges házasságot a családi vagyon védelme érdekében. Meglepő, hogy a másik, hivatásos modellként dolgozó nőalakon látható rózsaszín ruhát Mária kölcsönözte a hölgynek. Még születésemet megelőzően ebből a modellválasztásból komoly ribillió kerekedett. Anyám titokban bízott abban, hogy nővérével együtt ő is rákerül a képre, miközben apám óvta volna őt a napi hét-nyolc órás mozdulatlanságtól. Akkor békélt és bocsátott meg, miután a kép csúfosan leszerepelt az 1873-as Bécsi Világkiállításon, elkerülve így az óhatatlanul a szereplőkre is rávetülő árnyékot. Ráadásként apám csakis anyám személyének szentelt egy új képet, amelyhez legkedvesebb áfonyalila ruhájában ülhetett modellt.
Az a közönyös kudarc, amely Bécsben érte apámat, tovább mélyült, amikor a képet a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye számára ajándékként proponálta, feltételként csak azt szabva, hogy az alkotást jól látható helyen állítsák ki. A múzeum kurátorai azonban nem lelkesedtek igazán a felajánlásért, így az ajándékozás nem valósult meg.
A mű rossz sorsát tetézte 1883-ban az ismételt bécsi és pesti fiaskó. A mű második bukásának évében apám ismét Münchenben járt, és épp régi törzsasztalánál sörözgetett Hirschgartenben. Vele volt jó barátja, a szintén festő Gabriel Max, aki szintén szerepelt a képen. Az enteriőrben éppen a hűs gödörben pihenő pezsgőspalackokért nyúl.
Egyszer csak zajos fiatalság tolult a kerthelyiségbe. A Képzőművészeti Akadémia fiatal festőtehetségei érkeztek, észre sem véve a sarokban gubbasztó mestereket. Hangosan évődtek, majd egyszer csak a képre terelődött a szó. – Azt hitte ez a piktor, zsonglőrködik kissé, ráönt három pacányi alapszínt a vászonra, köréjük rajzol néhány alakot, füvet, vajmi kék eget, és rajongani fognak érte Bécsben? – hangoskodott egyikük. – Profán próbálkozás – utalt a kép semmitmondó jellegére egy dús bajszú, nyakigláb fiatalember. Mint később kiderült, ő Ferenczy Károly volt, a magyar festészet majdani hírneves reprezentánsa. Ám akkor, ott apám éktelen haragra gerjedt, inkognitóját felfedve hevesen védelmébe vette alkotását. – Teringettét, fiatalurak! – söröskriglijével kezében oly vehemensen fordult feléjük, hogy a sör habja öklömnyi bárányfelhő pamacsként szállt asztaluk felé. – Ki a szabadba! Szemtől szembe a természettel! Csak ez frissíthet fel. Új erőt csak odakint nyerhetek. Igaz is, olyan a piktúra, mint Antheus. Elgyengül, hanyatlik, ha eltávolodik a természettől, s ifjú erőre kél, mihelyt közvetlenül érintkezik az anyafölddel. Így volt ez minden időkben – sorolta egy szuszra ars poétikáját. A fiatal festők meghunyászkodva vették, hogy itt bizony felsültek pongyola bírálatukkal. Frissen rendelt korsó sörökkel kísérelték meg békíteni apámat, ám ő tántoríthatatlan maradt. Dúlva-fúlva, Gabrielt magával rángatva sietett ki a sörkertből. Az inzultus olyannyira hangosra sikeredett, hogy még a valcert játszó zenekar is abbahagyta egy minutára a muzsikálást. Az az igazság, hogy apám, a borzas fiatal óriás, realizmusával bizony megrázta az esztétikusok által mesterségesen kreált akadémikusi alkotmányt.
Apám csak évtizedek múltán bocsátott meg Ferenczynek. Úgy sejtem, ez a megbocsátás két pilléren nyugodott. Mivel apám értett a gazdálkodáshoz is, és jernyei birtokán majd tízévnyi időt tevékenykedett, megenyhítette szívét az a hír, hogy Ferenczy Károly jogi és festészeti tanulmányai után még elvégezte a Magyaróvári Gazdasági Akadémiát is. Apám, a kedvezőtlen kritikai visszhangok után nemcsak az alkotást rejtette el otthonában, hanem a festéssel is felhagyott egy időre Jenyén, így gyászolva meg a művet. Önéletrajzában így írt. „Minek is fessek? Jobban ennél a képnél úgy sem tudok festeni, az meg senkinek sem kell. – Hát nem festettem! – Gazdálkodtam, lovagoltam, lakházat építettem, kertet alakítottam, gyermekeim, családi ügyeim teljesen lefoglaltak. Így múlt el több év.”
A másik pillér maga Ferenczy festészete volt. Kibontakozó impresszionizmusa, a nagybányai művésztelep megalapítása, majd Október című képe minden korábbi felhőt eloszlatott apám homloka mögül. Károlyt barátjává, patronáltjává fogadta. Ferenczy a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének alapító tagjaként 1908-ban apámmal és Rippl-Rónai Józseffel hármasban szervezte a MIÉNK első kiállítását, amin tíz képével szerepelt. Még abban az évben Londonban, az Earl’s Courtban rendezett magyar kiállításon apám nyolc művét mutatták be az angol közönségnek.
A kilencvenes évekre, bár visszatért alkotókedve, hangulata mélabús és apatikus maradt. Anyám és én tudtuk, leginkább mi bántja. Húsz évvel ezelőtt azt a képet hosszú műtermi hónapok alatt készítette, ráadásul egy cseppnyi tavaszi levegő és fény sincsen belefestve, hiszen, ahogy egy barátjának szóló levelében írta, képem saját eredeti alkotásom, melyet a természet beható tanulmányozásával atelieremben festettem 1872 júliusától 1873 márciusig.
Beköszöntöttek az 1896-os millenniumi ünnepségek. A megnyitón jelen volt I. Ferenc József király, Erzsébet királyné, valamint a bécsi udvar és arisztokrácia seregnyi tagja. Két napra rá – szintén a király jelenlétében – megnyitott a Műcsarnok, ahol apám képe is helyt érdemelt. Zajos siker és elismerés övezte ezt a megjelenést. Akik látták, azokba beleivódott a mesterien megtervezett, tökéletes kompozíció, a képen megjelenített késő tavaszi színek. Így vált a Majális a magyar impresszionizmus születésének, a plein air és a realizmus kiterjedésének legismertebb alkotásává. Generációm önfeledt szabadságot kapott tőle, ábrándos fellélegzést. Apám ekkor tudott véglegesen megbocsátani valamennyi bősz kritikusának is.