Síeltem. Anyám úgy döntött, hogy megtanít síelni, szerzett léceket, vett kötős síbakancsot, a léc fából volt és 190 hosszú, én 168 centi magas, 15 éves, és síelni tanultam. Elindultunk otthonról, négyen, felöltözve melegen, anyám már nem volt józan, ilyenkor nem volt ellenkezés, menni kellett, húgom húzta a szánkóját, bátyámmal ketten cipeltük a léceket. Síelünk, nem értettem, miért kell nekünk síelni, miért is jó az. Téli délután volt, sötét, a hó vakított, valamikor a 80-as években Budán a félhomályban, és mentünk előre, a Kavics lépcsőig. Anyámnak mondtam, hogy ez lépcső, szerinte nem, ez nem lépcső, nem vitatkoztam, minek, ha egy részeg azt mondja, hogy ez nem lépcső, akkor ez nem lépcső, pedig az. A lépcsőn lépcsőfokok vannak, úgy is hívják, hogy Kavics lépcső. De ez mindegy is volt. Felmentünk a tetejére és felcsatoltam a lécet, valahogy sikerült, és indultam lefelé a lépcsőn, amit borított ugyan némi hó, de attól még lépcső és így fokonként dobált lefelé. Tartottam magam, mert hát ez ilyen, lépcsőn síelek, nem egy nagy élmény, de a parancs, az a parancs, síelni tudni kell. Magamban lázadtam csak, minek síelni és miért pont egy lépcsőn. De síeltem tovább, anyám boldog volt. Aztán hazaindultunk, fáradtan, nekem könnyes volt az arcom, dühös voltam, hideg is volt, a kesztyűm is átázott és nagyon rossz volt síelni a lépcsőn. Síelünk bátyámmal, én meg reméltem, többet nem lesz ilyen program.
S aztán valahogy mégis úgy lett, hogy a következő februárban kajakosként sítáborba mentem. Kajakoztam egy évig, mert megijedtem a szétszórt állapotban lévő evezős egyesülettől, én rendhez és fegyelemhez szoktam a sportban, nem játékhoz, nevetéshez. A fenyegetettség ott volt, ha nem sportolok, akkor minden nap verés anyámtól, sportoltam, sok volt az úszás, fuldokoltam a hideg vízben, nem voltam jó úszó, de kénytelen voltam azzá válni valamennyire, minden hajnalban úszóedzés. Előbb-utóbb valahogy mégiscsak gyorsan úsztam, az edző megdicsért, az a jó sportoló, aki küzd az életéért, hát lehet, mindegy is.
Elmentünk a táborba, meleg volt a szálláson, velem annyit foglalkoztak, hogy megmutatták, mi az a hóeke, aztán mehettem síelni magam. Mentem, mondták, ott a fekete pálya, az való kezdőknek, viccelődni akartak, én meg nem tudtam, ez mit jelent. Odamentem, mély szakadék, elindultam, kiabáltam szlovákul, hogy pozor, veszély, merthogy nem tudok síelni és párhuzamos léccel száguldoztam, ha úgy éreztem, nagyon felgyorsultam, akkor valami hóeke jellegű megoldással eldőltem. Köves volt a pálya, nem volt nagyon hó, ráestem a kövekre, aztán felálltam, síeltem és síeltem.
Az egyik srác megkérdezte tőlem, voltam vagy 15 és fél éves, hogy mégis hogy lesz ezzel a férjhez menéssel. Nem is értettem a kérdését, hát ki venne engem feleségül. Egy ilyen szép, kék szemű lányt biztosan elvesz valaki, válaszolta, nem szóltam semmit.
Síeltem. Síeltem utána már minden évben, mert visszamentem evezni, és volt edzőtábor a Tátrában, magaslat, futásokkal, imádtam a téli erdőben szaladni, könnyen és gyorsan, bármennyit, nem éreztem meg, repültem. És síeltünk, tudtam síelni, mert végül megtanítottak az edzők, megtanultam és hát mégiscsak jó volt, hogy kellett síelnem, meg sportolnom, nagy ajándékot kaptam, hálás vagyok érte. Ez megint egy olyan játék, ahol az első élmények fájdalmasak. A nemi erőszak is az volt 10 évesen, el is töröltem 41 évig, nem így kell találkozni a szex-szel, nem így, úgy tűnik az én életem ilyen, mély fájdalommal tapasztaltam először sok mindent. Hálás vagyok azért, mert mégis megszerettem a sportot, a mozgást és a szexet is.
Volt olyan síelés, hogy ittam Szilveszterkor, és másnap síeltem, vissza a régi móka, párhuzamos lécekkel lefelé, bátran. Az edzőm csak nézte, és azon tűnődött, hogy erős a lábam, és csak a végén fogok elesni, amikor már nagyon gyorsan megyek. Szerencsére nem lett nagy bajom. Vigyáztak rám barátnők, angyalok mindig, segítettek, támogattak, én nevettem, daloltam hangosan, hamisan, minden marhaságban benne voltam.
Én is megtanítottam a gyerekeimet síelni, mert síelni jó, nem voltam részeg, nem volt lépcsőn tanítás, hanem sok szép hó.
Utoljára már otthagytak mind, a négy kamasz, s az én lábam már reszketett a fekete pályán, 50 éves voltam akkor, és ájultan aludtam 12 órát minden nap Szerbiában, nagyobbik fiam 3 hónapos ámokfutása után, anya kapj el, zuhanok, tartottam, nem kellett háztartást vezetnem 6 napig, négy gyerekkel voltam már egyedül, jó volt ez így. Síelni jó, most már más van, de az emlékek velünk maradnak, az együtt töltött minőségi idő. Szép emlék.
(Volker Meyer fotója a Pexels oldaláról)