Alíz idegesen sétált le s fel a nappaliban. Nem emlékezett már pontosan, hogy mikor alakult ki ez a szokása, de ilyenkor cirkuszból kiselejtezett elefántnak érezte magát, akit beidomítottak a porondon való mozgásra. Tíz lépést tett az ablakig, megfordult és vissza… Nem volt ugyan ketrecbe zárva, de nem találta helyét.
Kiköpte a rágógumit és egy Kojak nyalókáért nyúlt. Beletúrt válláig érő göndör hajába. Egy tincset söndörgetett az ujjai között, a többit a füle mögé simította. Nemrég szokott le a dohányzásról, az évben már másodszor. Azt hitte, könnyebb lesz. Először több hónapra sikerült is, akkor gyújtott rá újra, amikor Ferenc kidobta.
Mit kidobta? Egyszerűen szó nélkül faképnél hagyta. Pedig milyen jóképű volt, magas és sármos. Illettek egymáshoz. Világosan emlékezett arra a fél évvel ezelőtti napra, amikor főzés közben először olvasta a férfi üzenetét. Írogatni kezdtek egymásnak, majd flörtölgettek. Szerette, ahogy a férfi virtuálisan jó reggelt puszival ébresztette, ahogy napközben megírta neki, merre jár, és mit csinál.
Alíz hosszú ideje élt egyedül, örömmel töltötte el, hogy valaki gondol rá. Csak három hónapig tartott a kapcsolatuk. Mit kapcsolat? Hétvégeken találkoztak néhányszor, akkor is csak egy-egy órácskára. Ilyenkor nagyokat sétáltak, kirándultak és beszélgettek. Néhányszor csókolóztak, mindössze ennyi történt köztük. Észre kellett volna vennie, hogy nincs minden rendben. A találkozásaikat mindig Ferenc határozta meg. Kevés volt az ideje a férfinak, a munka, a munka, és a pénz… mindig ezekre hivatkozott. Sokat hajtott, nagyszabású tervei voltak, és ő mindezt el is hitte. Mindig megértően várta, hogy a hosszú műszak után – amikor Ferenc már pihent is egy kicsit –, érte menjen. Szinte megbénult, amikor megtudta. Előtte csak egy rövid kis vitájuk volt arról, hogy miért nem tudnak többet találkozni. Felkapta telefonját, visszakereste az üzenetet, és újraolvasta, mit írt akkor a férfinak:
“Szia Ferenc, szép napot Neked! Az őszinteség jegyében elmondhattad volna… Kifogásaid ellenére Te is tudod, lehet kevesebbet dolgozni, és lehet úgy pihenni, hogy közben a másik vigyázza az álmod. Elmondhattad volna, hogy a régi még nincs lezárva, hogy újrakezditek a pofozkodós barátnőddel. Az átveréssel és a szó nélküli lelépéseddel nem számoltam. Ebben a korban, két félmondat között, nevetséges és szánalmas… Én is az vagyok: megbuktam emberismeretből! Tudnod kell azonban, soha nem bántam meg a jót, amit Veled, vagy másokkal tettem. Tudom, hogy az élet mindenkinek mindent visszaad, és én csak szép dolgokat akarok kapni. Szó nélkül tűntél el, gondolom, folytatódik a hallgatásod. Hibás döntést korrigálni sohasem késő, egy élet van rá! A legjobbakat kívánom Neked, üdvözlettel: Alíz”
A sorokat újraolvasva maga is megdöbbent – a gyomra is beleremegett –, hogy milyen higgadt és kedves volt a férfihoz.
Átfutotta Ferenc rövid válaszát is, amely csak ennyi volt:
“Igen. nagyot hibáztam, és nem lehet így viselkedni, igazad van”
Azóta eltelt pár hónap és Ferenc újra írogatni kezdett Alíznak. Először csak ritkán, majd egyre gyakrabban, és néhány hét alatt mindennapossá váltak az üzenetváltások. Egyszer elmentek sétálni, de nem történt köztük semmi több. Alíz nem tudta eldönteni – honnan is tudhatta volna –, hogy őszinték-e a férfi érzései, üzenetei. Talán átveri most is, de meggyőzte magát, hogy bizonyára Ferenc is tanult a hibáiból. Annyira jó volt, hogy újra gondol rá valaki.
A telefon csörgése zökkentette ki gondolataiból.
Margit volt az, egy ifjúkori barátja. Nem ért oda időben a telefonhoz, a csörgés abbamarad, majd ismét újrakezdte.
– Miért nem vetted fel azt a rohadt telefont? – hallotta Margit harsogó hangját a vonal túloldalán. – Beszélnem kell veled!
– Mi történt? – érdeklődött Alíz.
– Készítsd elő a borospoharakat, tíz perc múlva nálad vagyok! – hangzott el az utasítás, és Margit már nem hallhatta Alíz motyogását, megszakította a vonalat.
Alíznak nem volt most kedve a Margittal való találkozáshoz, el volt foglalva a maga gondolataival. Margit megosztó személyiségét lehetett szeretni vagy nem szeretni, de átmenet nem igazán volt. Alíz azok közé tartozott, akik kedvelték, de az utóbbi időben kicsit távolabb kerültek egymástól. Pontosan nem tudta az okát. Különösebben nem gondolkodott rajta, csak érezte. Igaz, utálta, hogy Margit gyakran bejelentkezés nélkül érkezett, hogy harsányságával felverte a ház békés csendjét. Tudta, hogy életvezetési tanácsokkal fogja ellátni, lehengerlő temperamentumával összetöri a felépített gyengécske önbizalmát, és hamarosan kisebbségi komplexusa lesz. Látta maga előtt Margitot, amint a nappalin keresztül bevonul a konyhába, és ő néhány percen belül kiszorul onnan, Margit elfoglalja annak terét, és átveszi az irányítást benne. Megemeli majd a tűzhelyen lévő lábasok fedelét, két karéj kenyérrel belekóstol a pörköltbe, éppen csak az íze kedvéért, mert egyébként diétázik. Hozni fog valami édességet, amit rögtön betesz a hűtőszekrénybe, és közben praktikusra átrendezi annak tartalmát is. Többször megfogadta már magában, hogy nem fogja hagyni magát, ez mégsem történt meg sohasem, mert szinte megbénult az események gyors leforgása alatt. Az este folyamán megisznak majd néhány pohár bort, kicsit feloldódnak, nagyokat nevetnek, talán sírnak is, és a végén még ő lesz hálás azért, hogy Margit beugrott hozzá. Alíz gyorsan főzött magának egy kávét. Ezzel tuningolta magát, mert tudta, éjfél körül el fog álmosodni. Hallotta magában, amint másnap reggel Margit hosszasan ecseteli közös barátaiknak telefonon, hogy ő, Alíz, éjfél körül elálmosodott és kibukott, mert egyáltalán nem bírja az éjszakázást.
Az este nem nagyon tért el a tervezettől. Talán az utolsó bort nem kellett volna már megbontaniuk, akkor most a fejében nem érezné ezt a tompa lüktetést. Margit – szokás szerint – jókedvű és harsány volt. Humorosan és sok körítéssel mesélte el történeteit. Egy idő után – a bor segítségével – Alíz is meg tudott feledkezni lelki terheiről, Margit jókedve rá is átragadt. Hosszú este volt, sok ismerősről beszélgettek. Alízt legjobban Vera életének változása lepte meg. Kedvelte Verát, osztálytársa volt a gimnáziumban, most Margit munkahelyén dolgozik. Tavasszal találkoztak utoljára, akkor ünnepelték Vera ötvenedik születésnapját, aki remekül nézett ki, mint mindig. A szűk nadrág, és az általában mélyen dekoltált felső mindig jól állt rajta. Vera apja alkoholista volt, ezért a lány sokat nélkülözött gyermekkorában, úgy tűnt, szinte belemenekült a házasságba. Egy vidéki kisvárosban éltek, és a lánya születése után egyre nehezebben viselte vállalkozó férje féltékenykedéseit, majd az éjszakai kimaradásokat. Férjét mégis váratlanul érte, amikor Vera egy napon összepakolt, és elköltözött a nagyvárosba. Elváltak, Vera másodállást vállalt, egzisztenciát teremtett, keményen megdolgozott az önállóságáért. Balázzsal, a volt férjjel szűkre szabták a beszélgetéseiket, jobbára csak a gyereken keresztül üzengettek egymásnak. Hangoztatták is, hogy utálják egymást. Így éltek le egy fél életet. Vera nem tudta megbocsátani exének hűtlenkedését, Balázs pedig azt, hogy Vera elhagyta őt.
Margit széles gesztikulálással mesélte a fejleményeket arról, hogy ez mostanra megváltozott. Nyár végén a lányuk betegsége kapcsán, a gyógyulás reményében közösen utaztak el a tengerpartra. Hazaérve itthon is egyre többet találkoztak. A nyaralás során már nemcsak a lányuk körüli feladatokat osztották meg egymással, hanem átbeszélték a húsz évvel ezelőtti történéseket is. Úgy mondták barátaiknak, hogy nem lehetett nem észrevenni a szikrát, ami felgyúlt köztük, a gyengédséget, az apró figyelmességet, amivel elhalmozták egymást. Most újra együtt vannak és Vera a múlt hónapban autót kapott születésnapjára Balázstól – fejezte be röviden Margit
A történet végén szó nélkül itták ki poharaikból a maradék bort. Elcsendesedve mentek lefeküdni, mindketten továbbgondolták a történetet. Egy elcseszett fél élet, egy betegség, és egy újra egymásra találás járt az eszükben. Volt ebben valami szomorú, valami meghatóan szép, valami nagyon megérdemelt az elvesztegetett évekért.
Margit másnap délelőttig maradt. Alíz kikísérte, majd a házba visszatérve szemügyre vette az előző este romjait. Az asztalon hevert még a megbontott vörösbor, és a poharak. Az asztalterítőn a szétpergetett mogyoróhéjak között ott lapultak a borozgatás árulkodó nyomai, a kicseppent és beszáradt vörös foltok. Nem érdekelte, nem csinált rendet.
Az íróasztalhoz lépett, és előhúzta a fiókból Emil levelét. A férfit három hónapja ismerte meg, és Emil pár héttel később már önként be is vonult egy gyógyító intézménybe. Tegnap érkezett az első levele, újra akarta olvasni, hiszen felzaklatta őt. Idegesen vette ki a borítékból, és remegve tartotta kezében a lapokat. Tetszett neki a férfi kézírása, szabályos betűformái, de mégis volt benne valami kuszaság.
Belebújt fekete gyapjú pulóverébe, az ablak előtti kanapéra ült. A nyitott ablakon keresztül érezte a nap melegét, amely lágyan simogatta arcát. Fejét a díszpárnának támasztotta és olvasni kezdte a sorokat.
“Kedves Alíz! Elválásunkkor megígértem, hogy az első adandó alkalommal írok Neked. Nehéz szavakba foglalni, mit érzek. Nem kértem, és nem is kívánhatom Tőled, hogy várj rám, nem tudok ígérni neked semmit. Hogyan is ígérhetnék és kérhetnék Tőled bármit is, hiszen én egy mentálisan beteg ember vagyok. Alíz kedves, köszönök neked mindent, a szerető támogatásod, az elmúlt időszak egyetlen színfoltja voltál Nekem. Légy boldog, Kedves…
Most leírom Neked délutáni, szomorú élményemet”
Alíz látta maga előtt a férfit, ahogy az intézmény folyosóján a létra tetején áll. Karácsonyi díszeket aggat a girland ágaira, majd megigazítja a néha pislákoló égősort. Csillag formájúak és csak minden második világít, nem lehet tudni az okát, takarékosságból vagy évek alatt égtek ki. “Megállapítottam – olvasta tovább Emil levelét –, hogy soros kötésben vannak egymással, és belém hasított a fájdalom, mert utoljára a fiamnak fizikából éppen a párhuzamos és a soros kötés közötti különbséget magyaráztam el. Leszálltam a létráról, remegett a lábam, és verejtékeztem. Nem értettem, mit keresek itt.
Sietve visszamentem a kórterembe, idegesen kotorásztam a fiókomban, az elspajzolt nyugtatókat kerestem. Megkönnyebbülést éreztem, amikor megtaláltam őket. Visszafeküdtem az ágyba. Meg kell gyógyulnom! – győzködtem magam. Meg kell gyógyulnom magamért és azért, mert annyira kérted tőlem! Csak azok a rettenetes elvonási tüneteim ne lennének. Félek, megbolondulok. Hogy kerültem ide, Alíz?” A nő megtörölte a szemét. Percek teltek el, amíg folytatni tudta a levél olvasását.
“Gyakran gondolok apámra. Vajon mi van vele? Csak a feleségem kereshetne, közeli hozzátartozóként, de ő nem teszi. Egyszer hívott hivatalos ügyben, és akkor sem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. A házunkon kívül mindenünk elúszott. Igazad volt, nagyon lassan eszméltem rá, hogy minden felelősséget áthárítottak rám.
Félelmet és keserűséget érzek. Legalább ha anyám élne – ha neki elmondhatnám a fájdalmam. Hogy is tehette meg, hogy a halált választotta?! – Nem tudom kiverni a fejemből a bevillanó gondolatokat, és kérdéseket: mikor váltam függővé? Családi halmozódás vagy az évek alatti feszültség oldása közben? Éjszakánként álmatlanul hánykolódom és démonokkal ébredek. Egy csodaszert szeretnék, ami feloldja a bennem lévő feszültséget és megoldja a problémákat is. És téged szeretnélek…közben a nehézségeimmel sem bírok szembenézni …egy szánalmas ember vagyok… tudom csak én segíthetek magamon…
Alíz, kedves! Itt vagy velem gondolatban, látom magam előtt tekinteted, hallom nevetésed, érzem tested ívét, és fejemben vannak biztató szavaid. Mégsem kérhetek Tőled semmit, amíg ilyen állapotban vagyok. Légy boldog!”
Alíz nem látott a könnyeitől. Rövid, viharos kapcsolatuk volt Emillel, mégis olyan volt, mintha több éve ismerték volna egymást. Testük, lelkük lecsupaszítva hevert egymás előtt hosszú, őszinte beszélgetéseik során. Nagyon szeretett volna segíteni a férfinak.
Ölébe ejtette a levelet. Lábát mellkasához húzta, merengve nézett maga elé, és folytak a könnyei. Emilre, az együtt töltött közös órákra, és a férfi gyógyulására gondolt. És az öccsére, akit így veszítettek el. Már alkonyodott, amikor arra eszmélt, hogy fázik. Megborzongott. Nehézkesen felállt, bezárta az ablakot, és begyújtotta a kandallót. Még egy plédet terített magára, bár biztosan tudta, hogy ma este sem a pléd, sem a kandalló melege nem fogja felmelegíteni. Belülről fázott.
(Suzy Hazelwood fotója a Pexels oldaláról)