Mikor hazaérek az iskolából, Tibi bá már ott ül a hokedlin, a lugasban. Pedig loholtam végig, keresztül a központon, le a Lenin utcán. Kezemben a doboz a gilisztákkal, amiket Sanyitól kaptam a nagyszünetben. Bélyeget kért értük, egy giliszta egy bélyeg, és ő választotta ki, hogy melyiket. A kedvenceimet vette el persze, de nem mertem szólni, mert már kétszer bukott, egy fejjel magasabb mint én. Amúgy nem tudom, honnan szerezte őket, mert mi Öcsivel hiába túrtuk fel a kaszárnya mögötti disznópajtáknál a ganédombot, egyet sem találtunk. Matekórán aztán öt milliméteres darabokra aprítottam a vonalzómmal a gilisztákat. A csonkok is vonaglottak, folyt belőlük a sárgásbarna lé. Addig néztem őket, míg mozdulatlanná nem merevedtek, aztán becsuktam a skatulyát. Szóval előkészítettem mindent, de hiába, Tibi bá megelőzött. Két perccel múlt három óra, de ő már ott ül a helyén, és az udvart pásztázza. Koszosfehér trikóba bújtatott pocakja lefolyik a lába közt a székre, kopasz fején izzadságcseppek gyöngyöznek. Kezében egy négyrét hajtott Előre újság, azzal csapkodja a legyeket. Próbálok észrevétlenül bejönni az udvarra, de a kapu bevágódik mögöttem. A döndülés hangosan visszhangzik a nyirkos, pinceszagú kapualjban. – Csendóra! – bődül rám Tibi bá azonnal, mintha az csak rám vonatkozna. Pedig senki nem alszik, sőt. Manci, Tibi bá felesége a kerti csapnál mosogat, Havasi bá és Dörner az udvar túlvégén a tornácon sakkoznak, Julika néni hátul a kertben a virágokat locsolja. A kijárási tilalom háromtól ötig tényleg csak rám, meg Öcsire vonatkozik. Pedig nekem mindenképpen fel kell jutnom a padlásra, de a padlásfeljáró sajnos Tibi bá lugasa mögött van. Ráadásul nem elég, hogy csendóra van, a padláson mászkálni is szigorúan tilos. Rühellem Tibi bát, mióta az eszemet tudom. Alattunk lakik, és majdnem mindennap felkopog, hogy ne dörömböljünk a lakásban, miközben mi Öcsivel néma csöndben a leckénket írjuk. Nevetséges tényleg. A múltkor becsöngetett, és bepanaszolt anyunak, hogy letörtem a virágait a kertben, és anyu hiába bizonygatta, hogy lehetetlen, mert végig bent voltam a szobámban, nem hitte el. Arról persze nem szólt egy szót sem, hogy mikor egyszer felrepült a labdám a szőlőjére, kiszúrva adta vissza. Szóval igenis volt okom rá, hogy lekaszaboljam a virágait. Pár napra rá viszont elkobozta a biciklimet, mert kitalálta, hogy az udvarban nem szabad biciklizni, és csak apának volt hajlandó visszaadni. Apa sajnos mindent elhisz Tibi bának, úgyhogy aznap nem mehettem ki többet játszani. De a csúcs az volt, mikor a pincében fekete embert játszottunk, és ránkzárta az ajtót. Hideg volt és sötét, Öcsi be is pisilt. Mikor aztán anya meghallotta a kiabálást, és kiengedett, Tibi bá azt állította, ő észre sem vette, hogy bent vagyunk. De a vigyorgásából látszott, hogy hazudik, és direkt zárt be. Utána találtuk meg a fecskefiókákat Tibi bá ablaka alatt. Biztos, hogy ő verte le a fészket, mert utálja a madarakat, mindenki tudja. Ha madárcsicsergést hall, egészen kivörösödik a feje, felkapja a botját, csapkodja vele az akácfa lombját, kocogtatja a szőlőállványt, és káromkodik, hogy azok az átkozott madarak mind megeszik a szőlőjét. A fiókákat kartondobozba raktuk, a dobozt pedig felvittük a padlásra, mert apa a lakásba nem engedné be. Ott etetjük őket, mikor Tibi bá nincs kint. De most ki kell cselezni az öreget. Öcsi előveszi a cserépmadarát, amit a korondi vásárban kapott, vizet tölt bele, majd lehasal a konyhaablak alá, és fújni kezdi. Ugyanúgy szól, mintha igazi madár lenne. Tibi bá azonnal meghallja, az arca vörösödik. Felveszi a botját, és óvatosan elindul előre, hogy kilesse a madarat. Megvárom, míg kijön a lugas alól és eléri az öreg akácfát, akkor békalépésben hátrasurranok a padlásfeljáróhoz. Még arra is van időm, hogy a kopott viaszos vászonról felmarkoljam a légytetemeket, amiket Tibi bá akkurátusan halomba gyűjtött az asztal közepén. Felmászom a létrán, be padlásra. Közben Öcsi rendületlenül fújja a madarat, Tibi bá pedig vadászik, nem vesz észre semmit. Lábujjhegyen lopakodom a dobozhoz, a madárkák élénken üdvözölnek. Bedobálom nekik a legyeket, meg a feldarabolt gilisztákat. Közben hallom, hogy Tibi bá szuszogva visszaül, reccsen a hokedli, ahogy leereszkedik rá. Káromkodik vagy kettőt, aztán horkolni kezd. Akkor felkapom a dobozt, és hangtalanul lemászom a padlásról, mint egy indián. Óvatosan kiveszem a kisfecskéket, és a szellőzőnyíláson keresztül mind az ötöt beengedem Tibi báék konyhájába. Picit várok, míg Manci visítani nem kezd, aztán megiramodom. Már a lakásban vagyok, mikor meghallom Tibi bá üvöltését lentről.
(Fotó: Jametlene Reskp, kép forrása: Unsplash)