Laura Sintija Černiauskaitė Lélegzet a márványon c. regényét ajánlom
Lehet-e szeretetet lehelni egy kapcsolatba, mely kemény és hideg, vad és követelőző? Lehet-e meleg, biztonságos kötődést kialakítani, amikor jól érezhetően kétes a szeretetteljes közeledés fogadtatása? Az egyik fél – Izabelė – nem érzékeli, hogy esélytelen lenne. Ő maga többszörösen traumatizált, gyermekkori és ifjúkori fájdalmainak terhét békés csendességgel viseli. Ahogy Gailius, Izabelė fia látja „…mama selyemből van. El nem szakadó, el nem kopó fonatból.” A múlt traumájával való küzdelme Izabelė lelkében a bizonytalan jelenből fakadó szorongással társul. Olthatatlan vágyat érez, hogy napjait egyszerű szeretet, kölcsönösség, a pillanatok mindennapi csodái töltsék ki. Visszahúzódó engedékenységgel küzd. Az élet derűje és normalitása iránti elemi sóvárgása azonban eltompítja ítéleteit, és minden tanács ellenére olyan döntést hoz, mely megpecsételi saját és szerettei sorsát. A másik fél – Ilja, egy hatéves árva kisfiú – szintén szeretetre vágyik, de nem tudja, hogyan kell szeretetreméltónak lenni, mert senki nem volt az életében, aki megtanította volna erre. „…a szerelem, amiről mindenki beszél, éppen ez: olyannak lenni, hogy birtokolni akarjanak. Csak senki nem tudja rendesen elmagyarázni, hogyan lehet azt elérni.” Ilja szépsége megkapó, ragadozó magatartása és vadsága azonban taszító, nyers erő. Nem tudja kontrollálni zavaros érzéseit, így azok kontrollálják őt, és vágya olyan erővé válik, mely pusztítani tud. Pusztít is. A két főszereplő közti rendhagyó szinergia, Ilja birtokló vágya olyan vihart kavar, mely csak tragédiához vezethet. Izabelė újabb veszteséget szenved el, amitől nehezen kiegyensúlyozott élete ismét romokban hever. A friss trauma olyan végzetes erővel söpri el Izabelėt, hogy kérdéses, fel tud-e épülni. Nincs ereje küzdeni, így megadja magát a megsemmisülés közeli állapotnak. Élete idő, tér és cél nélküli történések lebegő kuszaságává válik, kiszolgáltatottan, az élet realitásától elszakadva telnek napjai. Ez az önfeladás azonban nemcsak az élet legsötétebb mélytengeri árkát jelenti Izabelėnek, hanem átmeneti kényszerpihenőt is, mely jótékonyan megengedi, hogy összegyűjtse azt az egy csepp reményt, amivel majd a felszín fölé rúgja magát egy korty levegőért. Egyedül a felszínre törni és ott maradni azonban nagyon nehéz. Izabelėnek egy olyan személy kínál segítséget, aki korábban nagyon fontos volt számára, de csalódást okozott. A gyógyulás egyik feltétele, hogy megszűnjön a traumából származó elszigeteltsége. Izabelė észreveszi a segítségnyújtást és ösztönösen, haragvás nélkül elfogadja. Nem terheli magát feladatokkal, sem célok és határidők kitűzésével. Egy idő után aztán óvatosan kilép az életbe, ami elhagyta őt, és amit ő is el akart hagyni. Ekkor az élet megszólítja, értékes embereket, izgalmas kihívásokat kínál. Izabelė meglátja az új lehetőségeket, kíváncsisága friss erőre kap. Tehetetlensége csökken, rugalmassága nő, és megerősödve épít új kapcsolatokat. Izabelė ereje ahhoz is elég, hogy kijelölje és szabályozza új életének kereteit, visszanyerje kontrollját, döntéseket hozzon. Ismét kívánja az élet derűjét. Megbocsátani a bűnösnek ugyan nem tud, de bosszúvágyat sem érez. Izabelė „…csak jött kifelé a soha fel nem melegedő tóból, magányosan és megöregedve, mint az almafa göcsörtös ága.” A regény dinamikáját az Izabelė és Ilja közti végzetes kötődés, valamint Izabelė és férje, Liudas közti hullámzó vonzódás adja. Dramaturgiája rendhagyó, mert rögtön a „vörös zónával” indul a történet. A traumatizáló eseményt először Ilja szemszögéből látjuk. Ezt követően váltakozó idősíkokból épül fel Izabelė korábbi élete, házassága, és családjának, anyaságának története. Az új traumát meghatározó esemény aztán másodszorra is megjelenik a történetfolyamban, ekkor már a főszereplő, Izabelė szemszögéből. A szöveg gazdag hasonlatai és metaforái Rakovszky Zsuzsa líraian mesélő prózáját idézik. A természet szépséges és mitikus vadonja Irene Solá Énekelek, s táncot jár a hegy c. regényének emlékeit hívják meg, mely a Könyves Magazin 2021. évi ötvenes listáján első helyezett lett. Laura Sintija Černiauskaitė litván írónő 2006-os regénye 2009-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, magyar fordítása 2021 végén jelent meg.