A teraszról szaladtál be, kipirulva, boldogan csillogó szemekkel, boldog névnapot, Anyukám, mondtad, és a kezedben ott kókadozott a sebtében leszakított három szál pitypang. Szinte belémrohantál, miközben kiléptem a napsütötte áprilisi teraszra, átölelted a derekamat, és én magamhoz szorítottalak. Mélyen beleszagoltam izzadt, sötétszőke hajadba, megpusziltam, és miközben felegyenesedtem, kisimítottam a homlokodból a tincseket. Szép áprilisi nap volt, az ibolyák illatoztak a kertoldalban, a kapu előtt, végig az utca mentén, mégis, nekem ezek az agyonszorított, sárga, tikkadt virágok volt a legszebbek. Hatéves voltál.
Apám állt a konyhaajtóban egy aprócska cserepes tulipánnal, és mosolygott. Boldog névnapot, mondta, átadta a virágot, lehajolt és adott egy puszit. Anyukámra néztem, aki épp a tűzhelynél főzte a vacsorát, és ő is mosolygott. Aznap tanultam meg, hogy van névnap, és hogy akkor virágot kapunk. A konyha kék linóleumának kopottas fénye még mindig előttem van, ahogy lesütöttem a szemem. Most is érzem a fanyar szagát, összeolvadva a leves illatával, amikor az első köszöntésre, és a piros fodros levelű, fekete belsejű tulipánra gondolok. Ötéves voltam.
Előttem állt az előszobában, kezében mélylila és bódító illatú ibolyacsokrot tartott, amit hazafelé vehetett akciósan az aluljáróban. Még mindig érzem, hogy akkor már nem éreztem semmit. Sem félelmet, sem dühöt, sem megbánást, csak azt, hogy már késő volt. Első alkalommal, amikor rákérdeztem hol járt éjszaka, a hajamnál fogva szorította a fejem a falhoz, és azt sziszegte, hogy egy ilyen semmiségért soha többet ne hívjam fel, és idegesítsem fel a szüleit, majd lezuhanyozott, átöltözött a vasalt tiszta ingbe, és elment a munkába. A névnapom utáni hétvégén elköltöztem. Huszonnégy éves voltam.
A kirakat előtt álltam, és azt mondta, válasszak. Amikor a lánykérésről álmodoztam, nem így képzeltem. Hat évet vártam, hogy megkérje a kezemet, és a várva várt napon a csalódottságtól könnybe lábadt szemekkel meredtem az ékszerekre. Százával sziporkáztak a gyémánt gyűrűk, csodaszép kék bársonytokokban, és én a könnyeimtől alig láttam őket. Ő valószínűleg örömkönnyeknek vélhette, mert büszkén állt mellettem, és tessékelt be az ajtón. A kiválasztott gyűrű lötyögött az ujjamon, át kellett alakítani, ezért a boltban hagytuk. Később elment dolgozni, én egyedül maradtam, és a kertben olvastam. Harminckét éves voltam.
Ordított, én magamhoz szorítottalak, és helyette is szégyelltem magam. Épp elaludtál. Ránk csapta az ajtót, és én rémültem néztem le rád. A karomban tartottalak, de te meg sem rezdültél. Gyönyörű kék szemecskéidet hosszú, selymes, fekete szempillák takarták, és békésen pihentél. Az ég kék volt, szokatlanul tiszta, csodaszép bárányfelhők kergetőztek rajta. Ahogy kinéztem a nekem idegen kertbe, mesebeli piros kaméliák és csábítóan vörös rododendronok virágoztak, mégis más kapott belőlük. Egyhetes sem voltál.
Acélkék szemével mélyen a szemembe nézett, és szenvedélyesen magához szorított. A kertemben álltunk az illatozó orgonabokrok árnyékában és szorosan öleltük egymást, mintha soha nem akarnánk elválni. Abban az évben szokatlanul korán jött a tavasz, és a napfényes teraszon a reggeli tea mellett boldogan olvastam az éjszaka érkezett üzeneteket. Messze voltunk egymástól, egy földrész választott el bennünket, a találkák ritkák voltak és titkosak. Mire ősz lett, mást ölelt már. Tizenegy éves voltál.
Várom a futárt az orchideával. A tavaszi este hűvös, jólesik a benti meleg. A macska összegömbölyödve alszik a fotelban, neki ez a nap épp olyan, mint minden másik. Nem tudom, hogy váltam láthatatlanná: ahogy a szarkalábak szaporodtak a szemem körül, a csend is úgy nőtt körülöttem. Kibontom a pezsgőt, koccintok magammal. Reggel már beszéltünk, és tudom, hogy gondolsz rám, többszáz kilométerre tőlem, mégis hiányzol. Tizennyolc éves vagy.
Az ajtóban állsz, a tavasz tucatnyi színében pompázó, illatozó tulipáncsokorral, és mosolyogsz. Megölelsz, boldog névnapot, Anyu. Belépsz, én megterítek, csirkét sütöttem, a kedvencedet, és együtt ebédelünk a teraszon, a tavaszi napfényben. Miattam ezt is elviseled, pedig nem szereted az éles kinti fényt és a pimasz méheket. Ebéd után kávézunk, előveszem a fényképalbumot, amiből a három szál megszáradt pitypang kihullik a kőre. Felveszed őket, elpirulsz, mondasz egy idétlen viccet, nevetünk, és az elmúlt évek összes fájdalma eltűnik, feloldódik a pillanatban. A tulipánok az asztal közepén, a nap magasan és melegen süt, sehol egy felhő. A cseresznyefa épp virágzik: jólesik az árnyékában együtt ülni.
(Karolina Grabowska fotója a Pexels oldaláról)