– Holnap nem dolgozom, egyedül kell vinned a boltot – jelentem ki határozottan munkatársamnak, két vásárló között.
Az exem, aki mellett tizenöt évet húztam le, mint kellék feleség, felhúzza bozontos szemöldökét, és gunyoros mosollyal a szája szélén megkérdezi:
– Megint a pszichomókushoz mész?
Legszívesebben odavetném, hogy semmi köze hozzá, de nem akarom borítani a látszatbékét és csak annyit mondok, hogy programom van. Nem hagyja annyiban, tudni szeretné, hogy mivel töltöm az időmet. Kedves érdeklődés mögé bújtatva még mindig a kontrollt próbálja gyakorolni fölöttem, de átlátok rajta, már nem veszek részt a játszmáiban. Kívülről figyelem, hogy milyen zseniálisan játszik a szavakkal, és azon gondolkodom, hogy miért nem vetek véget ennek a színjátéknak. Miért megyek be nap, mint nap a cégbe, tovább nyújtva ezt a lehetetlen állapotot? Tiszta elmebaj! Csak annyit kellene tenni, hogy robbantom a bombát. Beleállok az erőmbe, vállalom az őrjöngést és végre szabaddá válok. Megmondom neki, hogy nem akarom többé a közös munkát, nem akarok már semmit, amihez mi ketten kellünk, anyagilag is elválok tőle, kérem a felét mindannak, ami jár, amiért keményen megdolgoztam.
Nem is olyan vészes…
De itt mindig elakadok. Lefagy a rendszer… Mintha egy láthatatlan kéz markolná a nyakam, belém szorul a szó. Párszor már nekifutottam, hogy békésen rendezzük a dolgokat. Kértem, hogy menjünk el mediátorhoz, de mereven elzárkózott, és minden beszélgetésünk, ami az osztozkodásról szólt, óriási veszekedésbe torkollott. Ilyenkor mindig a fejemhez vágja, hogy én mentem el, hogy szét akarom verni mindazt, amit eddig felépítettünk és különben is, miattam van az egész, meg a kurva önismereti csoport miatt. Amióta oda járok, kimosták az agyam, befolyásolható lettem és azért hagytam el, mert mások azt tanácsolták nekem.
WTF…??? Tényleg nem láttad, hogy mennyire fuldokoltam ebben a kapcsolatban? Hogy mennyire boldogtalan voltam? Aki kimosta az agyam, az te voltál. Elhintetted bennem a kételkedés magjait. Mesterien éreztél rá, hogy termékeny talajra hull minden mérgező szavad. Elhittem neked, hogy kevesebbet érek nálad, hogy a vágyaim szabadosak, az igényeim magasak. Pedig csak élni szerettem volna. Önazonosan és szabadon. Mikor a szabadságról beszéltem neked, azt mondtad, más faszra vágyom. És tudod mit? Igazad volt. Olyasvalakire vágytam, aki mellett nem kell kozmetikáznom minden egyes gondolatom. Aki elbírja, ha másként vélekedek dolgokról. Aki képes látni és elfogadni engem úgy, ahogy vagyok. Aki szereti a szárnyaimat, és nem gúzsba köt a saját félelmei miatt, hanem repülni tanít. Aki együtt örül velem, mikor sikerül megugranom egy számomra félelmetes akadályt és nem szégyelli megmutatni a könnyeit, ha azt látja, hogy nehézben vagyok. Olyan férfira vágytam, aki előtt bátran kinyithatom a szívem, mert tiszteli a világomat és nem tapos belém sáros lábbal. Akinek az ölelése gyógyír sebzett lelkemre és minden mozdulatával azt érzékelteti, hogy fontos vagyok számára.
Fogalmad sincs arról, hogy milyen lelki mélységekbe kellet lemerülnöm ahhoz, hogy újra össze tudjam rakni magam. Hány év önismereti munka és átsírt óra van mögöttem, hogy el tudjam hinni, minden rendben van velem, és amit érzek, az valós. Milyen nehéz volt szembenézni személyiségem azon részeivel, amelyek ragaszkodtak hozzád, annak ellenére, hogy olyan sokat bántottál. De tudod mit? Megérte. Minden egyes könnycseppért hálás vagyok. Mert végre, életemben először megtapasztaltam az erőmet. Mint a pillangó a bábjából, úgy küzdöttem ki magam a napfényre, és a szárnyaim mellé masszív lelki gerincet is növesztettem.
A kis zöld Suziba – a ruháim és a pár darab könyv mellé, amit elhoztam – még épp befért a tizenöt év emléke… nyolc tömött zsák jelentette a szabadságom zálogát.
A fényképet még mindig őrzöm, mely megörökítette azt a pici albérleti szobát, ahová költöztem és ahol hetekig a földön aludtam, mert ágyam sem volt. A kétszáz négyzetméteres életterem egyik napról a másikra a tizedére szűkült, és én mégis azt éreztem, hogy kitágult a világ. Az én világom mindenképp.
Ennek már több éve. Azóta új utakat járok. Van egy csodálatos társam, akiről természetesen nem tudsz, mert félek a kicsinyes bosszúdtól. Végre boldog és szabad lehetnék, de valamiért az üzletet nem tudtam elengedni. Mintha a meg nem született gyerekünk volna, ragaszkodom hozzá.
Persze, mondanád, hiszen mindketten ebből élünk…
Mint valami elcseszett hajósodrony, ami belegabalyodott a saját horgonyába, úgy köt össze minket a láthatatlan köldökzsinór és nagyon nehéz szabadulni. Ebbe az utolsó szálba mindketten kapaszkodunk. Te valószínű a kényelmedhez, én az álbiztonsághoz ragaszkodom.
Nem értettél. Azt üvöltötted a telefonba, hogy mi nem úgy éltünk, hogy el kellett volna hagynom téged. Úgy csináltál, mintha váratlanul ért volna a döntésem, miközben évekig a szemed előtt vergődtem és rágtam ki magam a kapcsolatunkból. Hónapokig őrjöngtél, sírtál, vádoltál, szidalmaztál, könyörögtél, fenyegettél. Azt mondtad, én vagyok az életed értelme, nélkülem nem tudsz létezni, miközben a húsomat rágtad le rólam. Ha nem lett volna segítségem, teljesen felemésztett volna a bűntudat. A terapeutám hozott vissza a realitásba, általa láttam rá, hogy milyen működés áldozata vagyok és voltam ezidáig.
Megrendítő volt rálátni arra, hogy milyen mély sérüléseket hordozol te is. Hogy a méretes izmaid mögé rejtetted el azt az ijedt kisfiút, aki voltál, aki túlságosan félt ahhoz, hogy megmutassa önmagát. Ha bíztál volna bennem és közel engeded őt hozzám, nagyon tudtalak volna szeretni, de te felvetted a Rettenthetetlen álarcát, és kizártál magadból. Bárhogy igyekeztem, nem tudtalak felolvasztani. Vágytál az ölelésemre, de amint közeledtem hozzád, belém martál, én meg tehetetlenül szemléltem, ahogy lassan elfogyok. Nem sok kellett volna, hogy végleg elnyeljen az érzéketlenség közönye és veled maradjak, lemondva mindarról, aki vagyok.
De már nem akarlak megmenteni. Nem az én felelősségem vagy és – bár hosszú volt az út idáig – ma már teljes szívvel képes vagyok önmagamat választani. Tudom, hogy nem lesz könnyű, tudom, hogy sokat fogok még sírni. De ennyi volt. Nem alkuszom többé.
– Holnaptól nem dolgozunk együtt.
Az ügyvédem fog ezután tárgyalni veled.
(Tim Mossholder fotója a Pexels oldaláról)