Sarkadi Zsolt novellái nyomán*
Mi a helyzet? – ez az üzenet várt reggel, mikor feloldottam a telefonomat. Hát honnan tudjam? Ez volt az első gondolatom. Aztán eszembe jutott. Fagyott az éjjel. Annyira, bassza meg, hogy nem lehet kilátni az ablakon. Igen, hogyne, lehelgethetném az üveget, de az eltartana egy darabig, nekem meg nincs időm. Nekem sosincs időm, bazdmeg. Szorongatom a forró kávésbögrémet, egy szál gatyában állok a radiátor előtt, és megfogadom a tanácsodat, lehelgetem az üveget. Látszólag nem használ, szóval alábbhagyok vele, mert felesleges dolgokra nem pocsékolom a drága időmet. Mert ugye nekem semmire nincs, és azt a kicsit, ami épphogy van, nem mondvacsinált dolgokkal kell elütni. És akkor, a gondolkodásom közepette jött a hirtelen felismerés, hogy a fasznak van kedve bemenni ilyen időben a céghez. El is kezdtem magamban fogalmazni az ímélt a főninek az itthonmaradásról. Persze, a fele kiment a fejemből, mire leültem a gép elé, de szerintem még így is egészen jó szövegeléssel bekkeltem ki az irodás napot: Tisztelt Főnök Úr, Azt a sajnálatos dolgot kell közöljem veled, hogy ma nem tudok bemenni dolgozni, jobb, ha hómofiszban maradok. Az történt, hogy fagyott reggelre, de gondolom, ezt láttad te is. Én meg nem tudok így kimenni a lakásból. Az ablakomon mindenféle jégvirág van, el se hinnéd, hogy milyen szép! Szóval, én egész nap az irodában azon törném a fejemet, hogy mi van a konyhaablakkal, meg rajta a kétujjnyi vastag jéggel. Ezért kérem tőled, hogy hadd maradhassak hóm dolgozóba ma, hogy láthassam az olvadást. Köszi jóságosságodat, Tóth Béla (marketing osztály) A választ meg sem vártam, köntöst húztam magamra és visszasiettem az ablak elé. Erről a fagyos ablakról jutott eszembe, hogy múltkor a Bazilika környékén sétáltam, amikor valaki a hátam mögül megérintette a vállamat. Összerezzentem, megfordulni sem mertem. Aztán mikor már másodjára éreztem az idegen ujjakat a vállamon, vettem a bátorságot és hátra néztem. Bár ne tettem volna. Egy hajléktalan csóka állt előttem. Kérdezni akartam épp, hogy mi a fenéért tapogat, de ő rögtön rákezdett, hogy adjak már neki egy kis aprót, mert ki tudja, mióta nem evett, és nagyon éhes. Percekig álltam ott, és néztem, azon gondolkodva, hogyan mondjam el neki, hogy már kurva rég nem hordok magamnál készpénzt, kártyát meg gondolom nem fogad el. Ezt gondoltam, és mégis matatni kezdtem a zsebembe, mert eszembe jutott, hogy napokkal azelőtt mégiscsak volt nálam kápé, a sarki boltban azzal fizettem, mert Mari néni a kártyát nem fogadja el. Párszáz forint volt a zsebemben, de csak szorítottam a tenyeremben, nem vettem ki. Azzal nyugtattam magam, hogy úgysem kajára költené. Meg amúgy is, mire menne az én kevéske pénzemmel. Egyre távolabb húzodtam tőle. Hazasiettem. Ez jut eszembe most, ahogy a fagyos ablakot nézem. Hogy talán mégis odaadhattam volna azt a kevéske aprót. De inkább elszórtam rágóra, meg Dianás cukorkára a Mari néni kisboltjában, a nagy hazasietésem közepette. Rossz ember vagyok, abból is az a kegyetlenebb típus. Hazudtam reggel a főnöknek is, ennyire gonosz vagyok. Hazudtam, mert nem volt kedvem bemenni az irodába. Szart se érdekel a fagyos ablak, a lecsordogáló párás víz. Nincs nekem időm arra, hogy kivárjam. Meg arra se, hogy azért járjak be az irodába, hogy támasszam a hátamat valami bazi kemény széknek, csak azért, mert a főnök ragaszkodik hozzá, hogy bent legyek a többi barom kollégával egy térben. Utálom az embereket. Nem mondom, hogy az összeset, de a legtöbbet azért igen. A főnöknek meg nincs joga beszorítani egy huszonvalahány négyzetméteres irodába, hogy ott tespedjek egész nap, miközben itthon tehetném ugyanezt. Mert itthon is van székem, nem mellesleg, sokkal kényelmesebb. Meg van asztal is, meg minden, ami kell egy marketingesnek. Régóta hazudok. A főnöknek, a kollégáknak, a Mari néninek, a koldusnak, de legfőképp magamnak. Elhazudom, hogy minden rendben. Elhazudom az életemet, és senkinek sem tűnik fel. Ez a bazi nagy igazság. A forró radiátornak dőlve nézem, ahogy a tej összekeveredik a kávéval. Mikor lett divat tejjel inni, nem tisztán feketén? Nem tudom. Azt tudom, hogy én mikor kezdtem el. Apámtól láttam tizenhárom évesen. Na, azóta iszom így. De még sosem csodáltam meg ennyire a tejes löttyöt, mint most. Olyan, akár egy vihar, ami éppenséggel a bögrében történik. Olyan, akár egy baromi fekete felhős zuhatag, ami a lelkemben történik. *** Egyre jobban olvadt a jég, úgyis, hogy Béla nem lehelgette már az üveget. Nyitott laptopjához lépett, leült elé és olvasni kezdte a főnöktől kapott válasz emailt. Kedves Béla! Kérem, a meetingeken azért vegyen részt két bámészkodás között, köszönettel. Béla furcsán érezte magát a levél olvasásakor. Nem értette, hogy a főnök miért kezdett magázódásba, amikor ők mindig tegezték egymást, már a kezdetektől. Furcsának tartotta, de annyira mégsem, hogy jobban beleássa magát. Tudomásul vette főnöke kérését, levetette a köntöst, felvett helyette egy normális göncöt és leült a nap első meetingjére. A szemét persze végig az ablaküvegen tartotta, nem akart lemaradni az olvadásról. *A szerző novelláját Sarkadi Zsolt A bánánujjú ember c. novelláskötete ihlette.
(Fotó: Aaron Burden, kép forrása: Unsplash)