„Anya! Ki ez a néni és ez a bajszos bácsi ezen a sárga képen?”
Akkor, nagyon régen, azon a novemberi délutánon Elza elkezdett reménykedni. Már jó ideje dédelgette Károly iránti érzelmeit, annak jele nélkül, hogy valaha is összekötheti vele az életét. Ikertestvére, Paula már évek óta Jánosnak, egy lelkésznek a felesége volt. Egy Sopron közeli falusi parókián szép otthonuk és egy kicsi fiuk is volt. Elza még mindig nagymamájával élt a soproni lakásban. Ez volt az otthona azóta, hogy anyjuk az ikrek szülésébe belehalt. Nagymama nevelte fel őket a gyengédség minden gesztusa nélkül. Amikor Paula elköltözött, Elza végképp magára maradt. Károlyt négy éve Oszkár bácsi, Nagymama testvére hozta el egy teára azzal, hogy a távoli rokonuk lelkész növendék. Egy baranyai faluból akkor került a soproni képzőbe. Oszkár bácsi arra kérte Nagymamát, hogy támogassa az elveszettnek tűnt fiatalembert. Károly ettől kezdve hetente többször is meglátogatta őket. Elza eleinte nem látta a fiút vonzónak. Busa feje, sötét, bozontos szemöldöke alól fürkésző tekintete inkább riasztotta a madárszerű, érzékeny lányt. Jobbára a Nagymama társaságában, hármasban teltek a teadélutánok. Aztán később, a már kettesben töltött és egyre mélyebb beszélgetések lassan hálót szőttek Elza és Károly közé. Napközben a lányt lefoglalták a nagy polgári lakás, a háztartásvezetés gondjai. Nagymama gyakran hívott vendégeket, de ők a kisváros polgári elitjének idős hölgyei, urai voltak. Elza számára az ő megjelenésük csak a munkát szaporította. Főzés, sütés, mosogatás, kiszolgálás. Lassanként cselédsorba került. A sok munkáért cserébe dicséreteket kapott a vendégektől, Nagymamától azt sem. Egy idő után arra eszmélt, hogy várja a különös, magányos fiút. Elza a kicsalt szabadidejében olvasta el a Károly által ajánlott, Nagymama által engedélyezett könyveket. A világirodalom remekeit a fiúval beszélte át. Rebbenő izgalommal vette át Károlytól az első könyvet, amit a fiú a Nagymama távollétében és azzal az intelemmel adott át, hogy ehhez inkább ne kérje az öreg hölgy engedélyét. Így kerültek a kezébe Zola, Maupassant, Flaubert regényei. Együttérzéssel követte Bovaryné falusi szürkeségbe vesző életét, de vallásos neveltetése miatt döbbenten utasította el az asszony szerelmi kalandjait. Eközben várta, vágyta azokat az érzéseket, amikről ezekben a könyvekben olvasott. A szavak helyett Károly tettei szóltak. Már nem csak regényeket csapott a hóna alá, hanem térképekkel, útikönyvekkel is felszerelkezett. A kávéillatú szalonban Nagymama hölgykoszorúja időzött, de a mellette lévő könyvtárszobában, szigorúan nyitott ajtó mellett, zavartalanul útra kelhettek. Károly kiterítette a kártyaasztalra a térképet és Elza kislányosan vékony ujjait érintve egészen Abbáziáig, a tengerig vezette őt. Elutaztak Firenzébe és elbűvölten bámulták a Szent Márk teret Velencében. Lassacskán beutazták Európa divatos üdülőhelyeit, megmászták az Alpokat. Megszűnt körülöttük a Színház utca világa. A súlyos biedermeier bútorok elmerültek a kéklő tengerben, lecsúsztak a havas lejtőkön. Párizs sem volt messze. Elza nem csak a Notre Dame rozettájába, hanem a fiúba is beleszeretett. Volt ebben a lassan csordogáló érzésben egy kis kíváncsiság, egy csepp hála is. Mindez kiszorította Elzából a kétségeket, és már biztos volt benne, hogy Károly nem csak egy lehetőség. Ő az, aki neki rendeltetett. De Károly nem tett említést lánykérésről, nem szólt közös jövőről. Csak jött rendületlenül és utaztatta, olvastatta, beszéltette a lányt. Véletlennek tűnő érintései, apró csokrai, a lányon felejtett óvó tekintete nélkül Elza már nem lett volna képes elviselni Nagymama ridegtartását.
Nagymama a fiút egy távoli, hasznos rokonként kezelte, aki leveszi róla a fiatal lány szórakoztatásának terhét.
Károly ezen az őszön kapta kezébe lelkészi diplomáját és tőle szokatlan, sugárzó örömmel adta Elza tudtára, hogy állást és lakást kapott egy távoli faluban. A lány egész testét átjárta a felismerés: Most! Most végre kinyílnak a Színház utcai börtön-szalon ajtajai.
Ezen a korán sötétedő novemberi délutánon a változás illata beszivárgott a naftalin illatú szobákba. Oszkár bácsi érkezését várták, akinek jöttéről Elza már tudott. Előző nap Károly azzal mentette ki magát a másnapi találkozó alól, hogy helyette a nagybácsi érkezik, aki Nagymamával fog beszélni. Elza forró kezét búcsúzáskor hosszan zárta a kezébe és szeméből a lány kiolvasta, amit remélt.
Oszkár bácsi a leszálló köddel érkezett. Nagymamával a szalonba zárkóztak. Elza a neveltetése minden szabályát felrúgta. A jövőjéért aggódva felmentést adott magának és a szomszédos könyvtárszoba ajtajához tapasztott, lángoló füllel hallgatózott. Így robbant a szívébe Nagymama kemény válasza. Nem! Nem azért nevelt fel két lányt, hogy öregkorára segítség nélkül maradjon! Paulát már elengedte, de Elzának vele kell maradnia.
Oszkár bácsi a fiatal életek feláldozásával, önzéssel vádolta. Akkor csattant még egyszer a kemény nem. Nem ő az önző, hanem Elza, akit felnevelt, a kenyerét eszi és most elhagyni készül. Annak a pákosztos fiúnak meg azt üzeni, hogy többet be ne tegye ide a lábát.
Oszkár bácsi után becsapódott a dupla szárnyú bejárati ajtó.
Évekkel később Nagymama a lány gondos ápolása mellett felépült a spanyolnáthából, ami utóbb Elza halálát okozta.
„A képen Paula van és János. A Te ükszüleid. Ha ránézel Paulára, Elzát is láthatod. Ikrek voltak.”