A tábla mellett áll. Tökéletes színharmónia: fekete hasítottbőr-kabát, fekete nadrág, mustársárga cipő és táska. Tekintetét a menetrend és a karórája között váltogatja, majd odébb sétál, s rágyújt egy cigarettára. Azt hittem, már leszokott. Megérzem a füstszagot, mintha közvetlenül mellette állnék, a savas lehelet hatókörében. Távolabb lépek, hogy semmiképp ne láthasson. Az esőbeálló oldalán egy plakáton négytagú család mosolyog, beszélgess korlátok nélkül, hangzik az ajánlat.
A csukott ajtó mögött áll, nem látom, de érzem a jelenlétét. Az ágyamon ülve, a térdembe kapaszkodva próbálom nem észrevenni a réseken átszivárgó indulatot. Csend, majd a küszöb felett úgy áradnak be a hibáim, a belém fektetett, semmivé foszló remények, a csalódottság dühös könnyei, akár a szennyvíz. Jó lenne egy gomb, amivel megszakíthatom a vonalat, de itt nincsenek korlátok. Könnyezem, hangtalanul. A hívásnak vége. Az ajtóhoz sétálok, résnyire kinyitom, sötét van. Megfogom a tányéromat, nesztelenül kiosonok a konyhába és a vacsorát a kukába dobom.
A villamos begördül, ő is ugyanazt a járatot várta. Egy pillanatra átfut bennem a gondolat, hogy a következővel kellene menni, de a kíváncsiság erősebb. A parázsló csikket határozott mozdulattal a betonba fojtja, majd felpattan a peronra. Egy-egy szabad hely van csupán. Megállok a szerelvény végében, a lépcsőn.
Nem kellesz apádnak, Csilluka, ha kellettél volna, szerinted lelép azzal a kurvával, üvölti, miközben a hátizsákomba tuszkolok néhány ruhát. Vajon meddig tűrnek el, kérdezi, a hangja remeg, a düh és a félelem kifordítja önmagából. Maradok. Senkiben sem lehet megbízni, ezt mondja, meg hogy a család, egyedül mi vagyunk. Magához szorít, sírunk. Nem együtt, csak egymás mellett.
Leül egy idősebb férfival szemben. Mintha beszélgetnének. Hallom a hangját. Mélysége van, mindenki imádja. Cseveg, közben a haját a füle mögé igazítja. A bácsi nevet, kedélyesen válaszolgat. Élesebb kanyart veszünk be, a kezeimet a zsebemben tartom, de a lábaimat megfeszítem, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat.
A tanári szoba előterében ülök, reszketek, a fogaim összekoccannak. Ráz a zokogás, mintha nem is én irányítanám a testemet, a kezeim görcsösen markolnak egy képzeletbeli kötelet. Már felhívtuk anyukádat, szól Livi néni, megsimogatja az arcomat. Még erősebben megmarkolom a kötelet, a sírástól fulladozom. Livi néni meglapogatja a hátam, a többi tanár zavartan elsiet. Ő hirtelen belép az ajtón, a parfümjét érzem meg először. Megköszöni az osztályfőnökömnek, hogy vigyázott rám, majd a vállamnál fogva kiterelget a folyosóra. Zsebkendőt vesz elő, letörli a két fekete csíkot az arcomról, ne nézz már úgy ki, mint egy bohóc, szól enyhe gúnnyal. Szegény Livi néni, van elég baja nélküled is. Minek ez a cirkusz.
Bekapcsolom a telefonom előlapi kameráját, átfutom a képet. A sapkámat kicsit meghúzom felfelé, ne lapuljon a fejemre. Három srác száll fel, nagyjából tizenhat évesek, az egyik mintha rám nézne. Beszélgetnek, nevetnek. Újra a kamerába pillantok, a sapka megint túl lapos. Leveszem, a táskámba süllyesztem, majd belekapok párszor a hajamba. Ő a füléhez emeli a mobilját, az idős férfi már leszállt. Ránézek a kijelzőre, átfutom az értesítéseket. 14 órakor eső várható, harminc új ötlet áll rendelkezésre őszi dekoráció témában, frissítések érhetőek el. Tíz percem van a találkozóig.
A gép előtt ülök, izgatott vagyok, új üzenet érkezett. Megnyitom, Zsolt az, már otthon van. Azt írja, találkozzunk, de válaszolok, hogy nem lehet, nem enged el. Mi az, hogy nem enged el, kérdezi, majd egy képet küld. Az ágyán fekszik, nincs rajta póló. Biztos nagyon jó az illata, erre gondolok. Az arcomat melegnek érzem, kirohanok a konyhába egy pohár vízért, majd visszaülök a laptop elé. Gyere át, írja megint. Az ajtó felé pillantok. Az üres tok mintha visszhangozná a titkomat, amit még el sem mondtam senkinek. Halkan a táskámhoz lépek, pakolni kezdek.
A következő megálló nevét hallom, az ajtó felé lépek. Ő is felemelkedik, megigazítja a kabátját. Végigméri a tükörképét az ajtó üvegében. A villamos megáll, mindketten lesietünk a lépcsőn. Hátrafelé indul, már nincs időm visszafordulni. Egymás szemébe nézünk. Állunk, közben a többi utas lökdösődve próbál átvergődni a megálló egyik végéből a másikba. A táskájába belekapnak, nagy robajjal a földre zuhan.
A mustársárga válltáska tartalma szétterül a csikkes, húgyfoltos járdán. Letérdel, próbálja elkapni a kis tégely púdert, de valaki odébb rúgja. Megrepedt parfümös üveget dob a táskába, tamponokat, cigisdobozt, öngyújtót kapkod fel a betonról. A három srác megmosolyogja, ő vöröslő arccal felegyenesedik. Leporolja a térdét, mintha egy helyen ki is szakadt volna a vékony anyag. Dühösen néz abba az irányba, ahol még az imént álltam, de már nem vagyok ott.
A bevásárlóközpont ajtajából figyelem a jelenetet. A nőt, akinek a méltóságát úgy morzsolja szét a pillanat, mint bokacsizma a cigarettavéget. Sarkon fordulok, elindulok a mosdó irányába. Az arcomat lehűtöm egy kis hideg vízzel. Mi történt a kezeddel, kérdezi egy lány mellettem, semmi, válaszolok, s lehúzom a pulóverem ujját. Kisétálok, közben őt látom magam előtt. A nőt, akit a szülés nem anyává, csak mostohává tett.
A rendelőhöz érek, benyitok. Épp időben, mosolyog Anita, s kilép a pult mögül. A doktornő ajtajához kísér. Óvatosan megsimogatja a hasamat.
(Andrea Piacquadio fotója a Pexels oldaláról)