Alig fér el a vécében, pedig tizenegy kilót fogyott két hónap alatt, már eltűnt a pocakja is, de még így is beüti a könyökét a csempézett falba, mikor magára zárja a szürke fülkeajtót. Ledobja a padlóra a hatalmas fekete sporttáskát, a kabátját felakasztja az ajtóra, kiveszi a zsebéből az álszakállt és a parókát, a vécétetőre teszi, vetkőzni kezd. Az órájára néz, még van tizenöt perce kezdésig.
A fekete Bugatti magas szárú bőrcipőből lép ki először. Még a feleségétől kapta. Mikor is ment el, már két éve, akkor ez a cipő öt éves, az lehetetlen, de, tényleg annyi, gondolja magában, bal láb, jobb láb, övcsat, nadrág, dúdolja. Új a nadrág, még ki sem mosta, csak a barna papírcímkét vágta le róla ma reggel, mikor felhívták, hogy van meló. Hát persze, hogy neked való, a te szakmai múltaddal ez sétagalopp lesz. Jobb szár, megtámaszkodik, bal szár, szűk a nadrág, fél lábon állva húzza, rángatja, közben a könyökét a csempézett falba üti, már másodjára ugyanott, sajog, nagyon fáj. Már megszokta a fájdalmat, de ez más, nem a tompa, állandó nyomás a gyomorban, ez hasító és éles, mint a szike. Hülyeség, a szike nem fájdalmas, gondolja, már kilenc hónapja műtötték, de valahányszor rágondol, még mindig érzi a hasában, hogy halad a húsban a szike, de nem, az nem fáj, az csak élesen siklik. Fel sem hívott, meg sem kérdezte, hogy sikerült a műtét, dörmögi félhangosan, mikor visszanyeri az egyensúlyát. Már fél éve.
Hideg a kő, fázik a lába. A vécékagylóra négyrét hajtva teszi le a nadrágot, rá a pulóverét, pont azokkal a mozdulatokkal, ahogy a felesége hajtogatta annak idején, amikor ő hajnalban hazaért a bárból és szétdobálta az összes ruháját, mielőtt meztelenül bedőlt az ágyba. Tényleg, jut eszébe, nehogy kiessen az üveg a kabátzsebből, gyorsan kiveszi a vodkát, egy tekerés és roppanás, három másodperc egy nyelés, négy nyelés tizenkét másodperc. Nyelőreflex, ez legalább működik, gondolja. A színházban napi rutin volt a vizespohár vodka, aztán két pohár, és amikor a leépítés előtt két évig nem kapott szerepet, már a napi egy üveg sem volt elég.
Azért szimbolikus, hogy egy vécé az öltözőm, tényleg jól elszaródott ez a világ, gondolja. Lassan önti el a melegség, már a talpa sem fázik.
Az üres üveget a nyitott táskába dobja, lehajol, kiveszi a nadrágot, jó bő a szára, könnyű belebújni. Kihajtogatja a fekete övet. A francba, gondolja, ezen a nadrágon sincs bújtató, pont, mint a karateruhán. Azon a feketeöves nyáron volt először kopasz, mikor megismerte a feleségét, pont úgy, mint most, csak akkor a fodrász gépelte le a haját, most meg az a rohadt sugár. Akkor egy danért harmincemberes küzdelem, most meg pár évért az egész világ ellen. Fel kell kötni a gatyát.
Az övet jól meghúzza a derekán. Nagy rá a nadrág és a felső is, lóg rajta mindenhol, de legalább erre sem kellett költeni. A felesége rendelte hat évvel ezelőtt internetről a jelmezeket, mert azt olvasta a Cosmóban, hogy a cosplay szex visszahozza a szenvedélyt a kihűlt házasságba. Lehunyja a szemét, maga előtt látja a nőt, Piroska jelmezben, miniszoknyában, combfixben, fehér, feszes felsőben, piros kendővel a vállán, orrcimpái megremegnek, érzi a fekete haj liliom illatát, tenyerében még megvan az állának vonala, a finom bőre. Mikor utoljára találkoztak, már nem engedte, hogy megsimogassa a fenekét. Biztos van pasija. Azért telefonálhatna néha. A kezelés óta merevedése sem volt. Nem mintha azelőtt olyan nagy libidóbetyár lett volna, de a sugár minden vágyat kiölt belőle.
A táskájába tömi a ruháit, becipzározza, a parókát és az álszakállt a fejére illeszti, a szemüveget az orra hegyére illeszti, kilép a vécéfülkéből. A plázakrampusz már végzett a sminkeléssel, a falat támasztja. Kétszáz gyerek van kint, meg fogunk őrülni, mondja.
Odalép a tükörhöz, felteszi a prémes sapkát, megigazítja a szakállát, a piros felsőt egy picit jobbra húzza, aztán lassan, óvatosan a vállára veszi az óriási piros zsákot. A krampusz kinyitja előtte az ajtót, és ő öreges, csoszogó léptekkel elindul a plázafenyő felé.
(Tim Mossholder fotója a Pexels oldalról)