Második helyezett novellapályázat 2022

Landor Alexandra: Minden rendben

Az utolsó napjaiban csak feküdt, kapta a tapaszokat és pelenkázni kellett. Hatalmas fájdalmai voltak, mégsem szólt erről semmit. Reménykedett, hogy a kertjébe még kimehet vagy újra vezethet. Sofőrként dolgozott. Ismerte az országot fejből.

Kettőezer-húsz január tizenkilencedike van ma. Az időjárás a napsütéses órák számát tekintve pont kontinentális, amilyennek alapjáraton lennie kellene, a hőfokokat illetően pedig sarkvidéki. Egy hónapja halt meg a kezeim között a gyerekem. Negyvenhárom nappal apám halála után. Százhuszonhárom nappal nagyapám halála után.

– Hogy vagy, Anna? – jön az üzenet az egyik közösségi média platformján.

Azt sem tudom, hol kezdjem erre a kérdésre a választ. Talán, a legegyszerűbb lenne ennek az egész rémálomnak az elején, amikor az időjárás papír szerint volt csak kontinentális, a gyakorlatban már rég átcsúszott mediterránba. Néha meg szubtrópusiba. Természetesen, a globális felmelegedés továbbra sem létezik, csak a liberálisok találták ki, hogy valamire foghassák a vegánságukat, vagy legyen okuk tüntetni a feministáknak a gyermekvállalás ellen.

Júniusban szembesültem újfent premier plánban a halállal, húsz évvel nagyanyám halála után. Nagypapi végstádiumban volt a tüdőrákkal. Reménykedtünk, persze, hogy erős az öreg, mindent túlélt már az évek során, ezt is simán átvészeli, aztán megy ki ismét a kertbe gazolni a paprikapalántáit, vagy csúzlival lődözni a szomszéd macskáit, akik épp kifötrik az ágyást. Mindannyian tévedtünk. Nem így lett.

Először csak a dereka kezdett fájni, majd később fel sem tudott kelni. Bevitték a kórházba, ahol közölték vele, áttétek vannak mindenhol a szervezetében. Nincs sok ideje hátra. Azt sajnos nem tudom, Nagypapi mennyit fogott fel ebből, mert sosem panaszkodott. Fel lehet-e fogni azt, ha közlik, rövid időn belül egészen biztosan meghalsz? Méltósággal viselt mindent. Az utolsó napjaiban csak feküdt, kapta a tapaszokat és pelenkázni kellett. Hatalmas fájdalmai voltak, mégsem szólt erről semmit. Reménykedett, hogy a kertjébe még kimehet vagy újra vezethet. Sofőrként dolgozott. Ismerte az országot fejből. Sosem vezetett senki olyan jól és biztonságosan, mint Nagypapi. Sokat voltam vele ezekben az utolsó hetekben, mivel én értem rá az egyetem és a munka mellett a legtöbbet. Nem volt teher, örültem, hogy láthatom még. Itattam, már amennyit bírt még inni. Ilyenkor fogni kellett a fejét, picit megemelni, hogy apró kortyokat tudjon inni. Etettem, bár enni sem sokat evett. Csont és bőr lett, mint a londoni British Museum múmiái. Megette a rák. Ezidőben a telefonom sosem volt lenémítva, ha hívna, akkor meghalljam. Minden telefoncsörgésnél összeszorult a gyomrom, hogy csak ne a halálhírét közöljék velem. Csak még ne most. Titkon mindig reménykedtem, hogy ez csak egy vicc és meggyógyul, mert az én nagypapám nem halhat meg.

Meghalt.

A temetésén sütött a nap. Éreztem, hogy ott van körülöttünk. Fekete hosszú ruhában voltam, amitől azóta megváltam, mert nem bírtam már ránézni. Azt az érzést sem bírtam el, ami párosult a ruhával. Azóta is fájó a hiánya. Fogalmam sincs, valaha túl leszek-e ezen. Egész nyáron menekültem a városból. Nem tudtam feldolgozni azt, ami történt. Három hónappal a halála után jelentkeztem egy gyászfeldolgozó csoportba, mert nem volt senki, akivel Nagypapi haláláról és az érzéseimről beszélhettem volna.

Pár hónappal később, pont november elsején hívott a testvérem. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Napok óta rémálmaim voltak, mintha valaki jelzett volna előre. Bárcsak Krúdy élne és megkérdezhetném, mit is jelentenek az álmok. Persze, Freud is teljesen megtenné, ha tudna ezen témában is segíteni. Apu elég súlyos állapotban kórházba került. Mégis ki kerül Mindenszentekkor a kórházba? Hogy teheti valaki ezt meg? Amikor így is a nappali egész asztala tele van égő mécsesekkel. Miért? Miért tetted ezt, Apu? Élned kellene! Ötvenöt évesen nem halhatnak meg az emberek! Te mégis. Épp, hogy Nagypapi halából felocsúdtam volna, meghalt az apám. Időm nem volt összeomlani annyi intéznivaló mellett. Azóta sincs. Pedig legbelül haldoklom. Természetesen, akkor még fogalmam sem volt, eztán jön csak az igazi fájdalom.

December tizenkilencedikén hajnalban Adolf, a fiam meghalt a kezeim között a kórházban. Sokáig harcolt az életéért, de a veleszületett betegsége miatt már születésekor sem jósoltak hosszas életet neki. Sőt, igazából a vártnál jóval felül teljesített. Hát, naná! Az én fiam!

Volt.

Azon a hajnalon, amikor meghalt az ölemben, a taknyom egybefolyt a nyálammal, amit a piros pulóverem ujjába töröltem. Levegőt aligha kaptam a zokogástól. A fájdalom belemart a gyomromba, amely azóta sem enyhült. Naponta mantrázom erősen Ajtay örökbecsűjét: minden, minden csak komédia. A piros pulóver azóta is rajtam van, csak most éppen a nappali padlóján fekszem magzatpózban. Üres a lakás. Nincs gyerekzsivaj. Apró, vizes talpak sem futkorásznak padlón. Nem tudom felhívni az apámat, hogy elmondjam neki, mennyire egyedül vagyok, hogy mennyire kilátástalan az életem. Nem bírom már elviselni ezt a rengeteg fájdalmat. Nem bírja el a hátam. A lelkem sem. Nem akarok élni.

– Minden rendben. Veled, Léna? – válaszolom pár percnyi gondolkodás után.

A közönségszavazáson részt vevő novellákat szerkesztés nélkül közöljük.


(Pavel Danilyuk fotója a Pexels oldaláról)

Leave a Reply

%d bloggers like this: