Tudni akarják, mi történt veled.
Elmesélem.
Egyszer volt, hol nem volt, széttártad a lábadat. Reménykedtél. Két hete még nagyon kicsi volt, de talán azóta megnőtt.
Hidegen, nyirkosan csusszant beléd az ultrahang feje. A fertőtlenítőszag szúrta az orrodat.
Az orvos nézte a gépet. Csavargatta a készüléket. Fájt, de nem bántad. Négy sikertelen IVF után felszabadító volt ez a fájdalom.
– Tizenöt milliméter… – Az orvos komoran ráncolta a szemöldökét. Csomóba rándult a gyomrod.
Két hete négy volt, apró, lüktető szívvel. Most tizenöt. Akkor mi a baj?
Újabb csuklótekerés. Újabb szemöldökráncolás.
A fehérre mázolt falon egy óra másodpercmutatója csörtetett. Túlhúzott húrként pattantak el a percek.
– Nincs szívhang.
***
Dideregve kullogtál haza. Hóviharral vajúdtak a felhők. Az utcai lámpák bágyadtan pillogtak a decemberi ködben fulladozó házak között. Te is fulladoztál. A gombóc a torkodban egyre nagyobbra püffedt.
Hazaértél, leroskadtál a kanapéra.
Duzzadt a melled és émelyegtél, mintha még mindig pulzálna benned egy élet. Mikor múlt el a lüktetés? Valaki meghalt bennem, és én észre sem vettem. Nem, nem, nem én, ez a mese rólad szól.
Hol volt, hol nem volt…
Miért nem éreztem semmit, akartad mondani, de képtelen voltál szavakat formálni. A csomó a torkodban keményre aszott, hideg volt és nyirkos, mint a lábad között az ultrahang.
Miért történik ilyesmi?
Így akarta a természet, dünnyögte az orvos. Az első tizenkét hétben egy a hathoz a vetélés esélye, tudja, isten elhajít egy dobókockát, és ha hatost dob, akkor vége a játszmának.
Négy milliméter volt és tizenöt lett, ordítottad volna, de ragacsos gombóccá gyűltek a torkodban a szavak.
Hogyan képesek nőni a halottak?
Nem kérdezted meg az orvost, de már mindegy (mindegy, mindegy) mert egy csecsemő oszlik a hasadban, és nem számít, miért álcázza magát élőnek a halál.
***
Zsibbadtságban teltek a napjaid. Órákig bámultál a tükörbe, dermedten nézted a bőrödön húzódó repedéseket. Egy idegen arc gubbasztott a bőrmaszk alatt. Viszolyogtató. Mélabús.
Borzadva összezúztad a tükröt.
Napokig kucorogtál a kanapén. Az egyik pillanatban azt kérdezted, miért, a másikban fohászkodtál, hogy magától megoldódjon. Imádkoztál, hogy eltűnjön belőled a szövetcsomó, ezt mondogattad magadnak, szövetcsomó, mert ami benned lapult, az nem volt többé élet (és rajtad kívül úgysem fog senki emlékezni a vibráló kis szívpöttyre a monitoron, és úgysem fogja tudni senki, hogy úgy hívták volna, Virág), és a szótól, hogy szövetcsomó, a torkod kevésbé feszített, amiért elárultad a gyermekedet, amiért rimánkodtál a testednek, hogy taszítsa ki magából a maradványokat, és ne kelljen a műtét.
Amikor végül fellobbantak benned a görcsök, hálás voltál.
Vagy valami hasonló.
(Miért?)
A vécén görnyedtél.
Oda-vissza vágtázott benned a kín.
Szédülve kapaszkodtál a combodba, sajgott a világ, az alhasadból kiindulva szúrt az egész tested, mégis feltápászkodtál, és reszketve odatérdeltél a vértől hályogos vécécsésze elé.
Kijött már? Hol van?
Nem mindegy? Csak egy szövetcsomó…
Nem volt mindegy. Meg kellett találnod.
(Miért?)
Meg kellett találnod, görcsösen kutattad, nem végezheti a budiban, el akartad temetni, létezik ennyire kicsi koporsó, vagy mibe rakhatnád? Volt egy régi tolltartód, magadnak ácsoltad fából még gyerekkorodban, az talán jó lesz, vagy ott a Dilmah teás díszdoboz, amit a kollégáidtól kaptál a születésnapodra, de az meg annyira személytelen, és egyébként is, hová áshatnád el, hiszen nincsen kerted, a parkban meg folyton kikaparják a földet a kutyák, de minden mindegy, ha nem találod meg, márpedig sehol sem láttad őt, csak a húspiros vértükröt, mi van, ha már kijött, de nem kerül meg? Mi van, ha még mindig benned van?
Az nem lehet.
Az nem lehet, mert üres vagy. Mert egyszer volt, és aztán már nem volt. Két szív dobogott benned, de már csak egy reszket, a lelked szűkölve kushad a bensődben, és te üres vagy, mint a kibelezett dió héja (miért?), isten elhajít egy dobókockát, és ha hatost dob, akkor vége a játszmának, hát a kurva anyját istennek, de istennek nincs anyja, és ő sem volt anya sohasem, és már te sem vagy az, és nem is leszel soha, pedig nemrég még ott pislákolt benned valaki.
Görcsösen ölelted a hideg vécécsészét. Virág nem volt sehol. A vérbűz az orrodba csapott. A gyomrod összerándult, égő torokkal kiokádtad a beledet.
Remegő kézzel letörölted a szádat, összefacsarodott mellkassal lehúztad a vécét. A csatorna a vérrel és a félig megemésztett pirítós maradványaival együtt zabálta fel megcsonkított lelkemet. Nem, nem, nem az enyémet. A tiédet.
Hisztérikus zokogás buggyant fel a torkodból. Magadba fojtottad. Megint lehúztad a budit. A vécécsésze üres volt, mint a mellkasod. Megsimítottad az arcodat. A maszkod meghasadt.
Az összezúzott tükörhöz léptél.
Engem láttál benne.
Nem, nem, nem, nem, nem! Nem te vagy az álarc, amit a fejemre húztam!
Veled történt.
Nem velem.
A közönségszavazáson részt vevő novellákat szerkesztés nélkül közöljük.
(Engin Akyurt fotója a Pexels oldaláról)