– És Te kiben bízol?
A fáradtolajszagú aluljáró színes-zajos forgatagából váratlanul tört elő a kérdés.
Majdnem elérte már a lépcsőt pedig, urbánus céltudatossággal haladva a kijárat felé. Gondosan kikerülte a folyosó közepén lófráló striciket, sportos léptekkel vette be a bóvliárusok sorfalát. Még a sarokban randalírozó tinédzserek csoportja sem nyújtott annyi ingert, ami eltántoríthatná. Most azonban akaratlanul is földbe gyökerezett a lába. Körülötte rohant tovább az élet, ő viszont döbbenten fordult a hang irányába.
Egy idős hölgy állt vele szemben. Külleme hétköznapi, kötött kardigán, vastag harisnya, átható levendulaaroma, harántemelő talpbetéttel ellátott bőrcipő.
– Te kiben bízol? – ismételte meg állhatatosan, arcán a megtértek bizonyosságát sugárzó mosollyal.
– Tessék? – kérdezett vissza bizonytalanul.
Az idős hölgy értőn biccentett. – Mindannyian eltévedünk. De van kiút – zavarát kihasználva a kezébe nyomott egy szórólapot, és beszélni kezdett.
„Kiben bízom?” – visszhangozta magában a kérdést, oda se figyelve. „Nem bízhatsz senkiben” – ezt hallgatta egész gyerekkorában. „Csakis önmagadra számíthatsz” – verték belé. Tiszta sor. Ámbár, nemigen tudta, hogyan számítson önmagára. Azt nem mutatta meg senki.
Szerencsére okos volt és alkalmazkodó, tehát kitalálta, hogy megpróbál önbizalmat imitálni. Ha a színházban működik, miért ne működne a való életben? Láss csodát: amint megtanult úgy tenni, mintha, mindenki elhitte.
Mikor az iskolában szekálták az osztálytársai, mert egyedül ő nem tudott felmászni a kötélen? A Hajdú Feri meg elnevezte elefántnak? Úgy állta a sarat, mintha nem is érdekelte volna az egész! Mutatta egyszer is, hogy fáj? Ugyan, dehogy! Mit kellett volna, bőgni? Hagyjuk már.
Vagy ott van az a vicces sztori, amikor a vőlegénye elhagyta, mert „időre volt szüksége”. Derült égből villámcsapás? Az. Felnőttként viselte? Akként. Különösen büszke volt magára, hogy akkor is tartotta magát, amikor egy hónappal később megtudta, hogy a vőlegénye beleszeretett valakibe. Hitte, hogy a szakítás csak átmeneti? Igen, hitte. Megtartotta az összes holmiját remélve, hogy újra visszaköltözik? Meg. De sebaj. Hazament, összepakolta a srác cuccait, és elküldte az új címére. Semmi dráma.
Nem, mintha nem számított volna ilyesmire. Eleve hülye, aki a férfiakban megbízik.
A munkahelyén is csak profitál a szupererejéből, ahogy magában hívta. Nem tudnak olyat kérni tőle, amit ne tenne meg. Nincs annyi túlóra, amit ne vállalna be. A főnöke imádja. Hogy este, lefekvés előtt, sírva omlik össze a tehertől, az nem az ő dolga.
Megtévesztés mesterfokon. Azok űzik, akik nem tudnak bízni.
– Csak magamban bízok – mondta ki végül hangosan az aluljáróban, félbeszakítva a monológot. Azzal szó nélkül továbbsétált, magára hagyva a döbbent hittérítőt.
„Ez az, így kell ezt csinálni” – veregette háton képzeletben önmagát. Csak menni, mintha mi sem történt volna. Ne lássák a rést a pajzson. Két perc múlva már a villamoson ült, és kifejezéstelen tekintettel bámulta az ablakon át elsuhanó tájat.
A szórólapot kidobta az első kukába.
***
– Milyen napod volt? – arra eszmélt, hogy a lakótársa a konyhaajtóban állva beszél hozzá, miközben ő a félig kihűlt teáját szorongatja. Hanyagul vállat vont.
– Semmi különös – közölte egykedvűen. – Bár az aluljáróban megpróbált megtéríteni egy kötött pulcsis nagyi, de ellenálltam – tette hozzá.
A lány felkacagott. – Nos, gondolom, az még mindig jobb, mintha utcalánynak próbáltak volna beszervezni – jegyezte meg szemét forgatva. – Azok az alakok! – a kávéfőzőhöz ment és beledobott egy kapszulát. – Munka?
– Szar, de kié nem az.
– Pasik?
– Nuku, de kinek kellenek.
– Egy öröm veled a társalgás.
– Egy öröm válaszolni a kérdéseidre.
A kávé lefőtt. Figyelte, ahogy a lakótársa gondosan kimér és felhabosít egy adag mandulatejet, és a kávéra önti.
Kedvelte ezt a lányt. Kemény volt egyedül fizetni az albérletet, miután a vőlegénye más ágyában valósította meg önmagát, és ő egyedül maradt a közösen választott lakásban. Kicsit félt beköltöztetni egy idegent, de végül jól sült el a dolog. A lány ugyan tíz évvel fiatalabb, és még csak egyetemista, de korrekt, rendet tart maga körül, és legalább a vécéülőke is lehajtva marad. Összességében jó cserét csinált.
– Tudod – mondta neki a lány –, amikor megkérdezem tőled, hogy hogy vagy, meg milyen napod volt, azt komolyan kérdezem ám. Te vagy az, aki mindig elvicceli – jelentőségteljes pillantást vetett rá, és a bögréjével a kezében készült elhagyni a konyhát.
– Rohadt magányos vagyok, utálom a munkámat, és kurvára félek az idős néniktől az aluljárókban – bukott ki belőle gondolkodás nélkül. A szájába harapott, legszívesebben visszaszívta volna, de már késő volt. A szíve zakatolt. Mintha vakon hátradőlt volna anélkül, hogy ellenőrizte volna, áll-e valaki mögötte, aki elkapja.
Ugrás biztosítókötél nélkül.
A másik lány megtorpant és visszafordult az ajtóban. – Most visszaülök, ide, melléd, az asztalhoz – mondta óvatosan –, és beszélgetni fogunk. Rendben?
Egy gombóc a torkában akadályozta a válaszban, így bólintott.
Lakótársa lassú, kimért léptekkel az asztalhoz sétált. Kihúzta a másik széket, leült. Finoman kortyolt a csészéből, majd elégedetten cuppogott.
– Uram atyám, sikerült – újságolta lelkesen. – Végre nem nyomja el a kávé ízét a mandula.
A közönségszavazáson részt vevő novellákat szerkesztés nélkül közöljük.
(Kép forrása: Pixabay)