novellapályázat 2022

Major Erzsébet: Az alakváltó tragédiája

Néha megcsömörlünk a sok édes emléktől és egy kis keserűvel öblítjük le: a csalódottsággal és bánattal átitatott nap, amikor megtudtuk, hogy megcsalt minket a középiskolai barátnőnk.

Testet kellett keresnünk magunknak. Éreztük, hogy lassan szétesnek a gazdatestünk kötőszövetei, meglazulnak a fogai, csikorogni kezdenek a porcai. Sokan azt hiszik, hogy az alakváltók gonosz szörnyetegek, akik megnyúznak embereket – vagy épp összezsugorodva beléjük másznak – és a bőrüket felöltve mindenféle aljas tetteket követnek el. Egy dolgot elárulhatunk, nincs bennünk rosszindulat, sőt, semmilyen indulat sem. Csak élni akarunk, ugyanúgy, mint mindenki más.
Még egy dolgot elárulunk: nem a hús feletti irányítás átvételében áll az alakváltók művészete, hanem a szellemében. Parányi testünkkel bármikor készen állunk arra, hogy termékeny talajt fogva elkezdjük kipuhatolni a gazdatest agyának szövevényét és a sejteket körbefonjuk saját micéliumunkkal. Fajunk fejlődése során megtalálta az ideális állapotot, amikor az új gazdatest a legfogékonyabb, a legsebezhetőbb és a leginkább bővelkedik tápanyagokban: ez a szerelem. Ilyenkor még a dörzsölt, gyanakvó, számító alakok is leengedik a védőpajzsaikat és tálcán kínálják fel a gondolataikat nekünk: gyere csak, kóstolj végig minden emléket!
És még egy dolgot elárulunk – de ez lesz az utolsó – végig is kóstolgatjuk őket. Egyszer egy súlyosan elhízott nő volt a gazdatestünk. A legszebb emléke az volt, amikor végigkóstolt egy doboz bonbont, szétáradt benne a nyugalom, eloszlott a kétely utolsó morzsája is – hiszen nem maradt ismeretlen csokitípus a dobozban – majd ismét végigkóstolta az összes kis falatkát, hogy megállapítsa, melyik ízlik neki a legjobban. Ekkor gyönyört érzett, igazi ízgazmust.
Valahogy így vannak az alakváltók is az emlékekkel.
Mindegyiket végigkóstoljuk. Itt egy kis büszkeséggel teli diplomaosztó, ott egy megható Karácsony, amott a meghitt tizedik házassági évforduló. Néha megcsömörlünk a sok édes emléktől és egy kis keserűvel öblítjük le: a csalódottsággal és bánattal átitatott nap, amikor megtudtuk, hogy megcsalt minket a középiskolai barátnőnk. A legrosszabb egyetemi tanárunk által keltett kudarcélmény. Gúzsba kötöttség és félelem, amikor közlik, hogy sajnos műteni kell. Csócsáljuk ezeket az intenzív emlékeket és szépen magunkba olvasztjuk őket. Vagy inkább mi olvadunk rá az emlékekre, ahogy szimpatikusabb. A micélium csak nő, gyarapszik, lassan behálózza az egész tudatot és végül minden gondolatot bekebelez. Végül nem marad más, mint az emlékek héja, egy tok, amely egykor izzó, lüktető, eleven, színes érzelmeket zárt magába, most azonban csak az érzelmek lenyomatát tartalmazza és a mi akaratunk szerint cselekszik a test. A gazdatest tudja, minek kellene lennie ott, de akárhogyan próbálkozik, nem tudja előhívni ezeket az érzelmeket, ezért ránk hagyatkozik – mi jobban tudjuk, hogyan juthat ingerekhez, hiszen szó szerint átrágtuk magunkat az összes emlékén. Ez a folyamat régen egy emberöltőn keresztül tartott, most azonban hamarabb elfogynak az emlékek és gyorsabban kell továbbállnunk.
Nekünk is ezt kell most tennünk. Roppanós, új érzelmeket kell keresnünk.
A jelenlegi testünk hanyatlófélben van. Elindultunk hát, és utasítottuk a testet, hogy ráncos kezét esdeklően nyújtsa ki más testek felé. Legyen szánalmas. Harcoljon ki részvétet. Kérleljen. Könyörögjön. Zongoráztunk az idegein, mindig a megfelelő ideggócot stimulálva és vártuk a hatást. A legtöbb test meg se állt, vagy csak egy rövid pillantást vetett ránk. Kósza spórák indultak meg, de esélyük sem volt áthatolni a védőbástyáikon. Kezdtünk pánikba esni – vagyis abba az állapotba, amit a gazdatestek pániknak hívnak, és ami előrejelzi a létfenntartás veszélybe kerülését. Kiabáltak a gazdatestünkkel. Ez kiváltott némi elkeseredettséget, ez jó, ezzel már tudunk dolgozni. Nem sokáig vegetálunk el ilyen keserű érzelmeken, de több, mint a semmi.
Majd jött ő. Kíváncsian szemlélt minket. Figyelte a testünkből kiáradó hangot. Éreztük, hogy ez a tökéletes alkalom és ontottuk magunkból a spórákat, csak úgy tódultak kifelé a gazdatest üregein keresztül és a leheletet meglovagolva elkezdték ostromolni az új test védvonalait. Nem kellett sokáig keresgélnünk, szinte nem is ellenkezett a test.
Miközben kerestük az új gócot, ahol letelepedhetünk, még éreztük a kapcsolatot a régi gazdatestünkkel. A testét fizikai ütések érték. Javíthatatlan, helyrehozhatatlan sérüléseket szenvedett. Villámcsapásként áradt szét benne egy rendkívül mély érzelem, majd teljes sötétség. Ezzel egyidejűleg az új gazdatestben csodálatos fény ragyogott fel és bár nem volt még kiterjedt a micélium, a tapasztalataink szerint ilyen fényáradattal csak a zsibbasztó kielégülés jár. Nagyot kortyoltunk belőle, azonban miután kihunyt, a szokásos fények és stimulusok helyett csak sötétség fogadott minket. Sejtfonalainkkal körbetapogatva szúrós, érdes, éles alakzatokra bukkantunk – nyoma sincs a selymes emlékeknek. Fonalainkkal terjeszkedtünk és felfedezés közben megtaláltuk azokat a formákat, amelyek általában az igazán édes emlékeket szokták rejteni, de ezek a héjak üresek voltak. Ezekből a héjakból soha nem szívogatták ki az érzelmekkel átitatott pillanatokat, ezekben soha nem is voltak érzelmek.
Csapdába estünk.

A közönségszavazáson részt vevő novellákat szerkesztés nélkül közöljük.

(Fotó: Steinar Engeland, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: