– Jól vagyok – felelem automatikusan. Elgondolkodom, hogy nem cseng–e hamisan a hangom, de együttérzésen és sajnálaton kívül más érzést nem tudok leolvasni az engem körülvevő emberek arcáról. – Kicsit még fáj a lábam – teszem hozzá. – Lehet, hogy majd megműtik, ha nem lesz előrelépés a fizikoterápiával és a gyógytornával.
Hümmögés, bólintás. Érdeklődöm én is, de nem is figyelek a válaszra – szürrealisztikusnak tűnik, hogy egy irodában ülök, és a kollégáimmal beszélgetek. A hangjuk csupán puszta moraj a fejemben, azt felfogom, hogy miről beszélnek – valamit a gyerekkel kapcsolatban –, de nem igazán érdekel. Amikor végre témát váltanak – munkáról kezdenek beszélni, egy olyan projektről, amiben nem vagyok benne –, végre elfordulhatok és rámeredhetek a monitoromra. Felteszem a fülhallgatót, de nem teszek be zenét – csak zavarna –, arra van szükségem, hogy érinthetetlennek tűnjek, és ne szóljanak hozzám.
Érkezik egy e-mail, próbálom elolvasni, de összefolynak a szavak a szemem előtt. Újból megpróbálom, de félúton elveszek a sorok között. Kortyolok a teámból, látom a betűket, amelyek a mondatokat alkotják, de hiába olvasom el őket többször, képtelen vagyok őket értelmezni.
Nem vagyok jól. Hogy lehetnék jól? Még mindig érzem azt, ahogy az autó lökhárítója nekiütközik a térdeimnek, előbb a balnak, majd a jobbnak. A tehetetlen testem az ütközés ereje feldobja, és a fejem nekivágódik a szélvédőnek. Ekkor már repülök is, és megpördül a testem a levegőben, majd amikor végre nekicsapódok a földnek… Levegőt veszek. Ez annyira fáj, mintha megszületnék újból. A földön fekszem, látom a lábam, melyből ömlik a vér – az egyik cipőm valahol elhagytam – és látom az autót, messze tőlem, a pókhálósra tört szélvédőjével.
„Elütöttek” – tudatosul bennem. Nem hiszem el, fel akarok ébredni a rémálomból, de csak fekszek a földön, miközben megbénít a fájdalom és a félelem. Mindent érzékelek, látok, hallok; a föld meleg, és az aszott fűcsomóknak olyan szaga van, mint a száraz szalmának.
„Jól vagyok” – mondom az embereknek, akik kétségbeesve odarohannak hozzám, mert meg akarom őket nyugtatni. Nem merek megmozdulni. Nem tudok megmozdulni. Nem vagyok jól.
Baleset volt.
„Hogy vagy?” – szokták kérdezni.
„Jól vagyok” – felelem mindig. Felveszem az álarcot, mert meggyógyultam, hisz milyen szépen helyrejött az arcom, újra tudok járni, és nem akarom, hogy még jobban aggódjanak miattam. Könnyed hangon, szinte vidáman szólok hozzá a beszélgetésekhez. Kérdezek, figyelek – legalábbis úgy teszek, olyan problémákról panaszkodom, amiket mások is értenek. Kimozdulok a barátokkal, társasozok, kávézok, elmegyek sétálni, beülök egy mozira, csak azért, hogy végül ne emlékezzek arra, hogy kivel miről beszéltünk, mit csináltunk, hol és mikor.
Hazudok – néha magamnak is. Néha elhiszem, hogy jól vagyok, mert éppen nem fáj a lábam, mert van valami pillanatnyi öröm, ami eltereli a figyelmem. Gyógyszereket szedek – észreveszem, hogy mennyire egy szinten tartják a hangulatom, hisz eltűnnek a mélységek és a magasságok is. Megpróbálom őket elhagyni, de akkor sokszorozódott erővel térnek vissza a rémképek – a valóság –, ezért újra beveszem a tablettákat.
Mégis biztonságosabbnak érzem az álcát, azt, hogy jól vagyok, mint azt, hogy kimutassam, hogy nem vagyok jól. Egy barátom már elvesztettem, mert csak a balesetben élek. “Nem figyelek rá” – mondja. “Az én problémáim biztos luxusproblémának gondolod!” – teszi hozzá. “Engem meg sem hallgatsz, azt sem kérdezed meg, hogy vagyok” – vádol.
Minden vád igaz. Bocsánatot kérek, de többet nem szól hozzám, nem beszélünk. Felráz, nem akarok másokat is elveszíteni, nem akarom ezt egyedül végigcsinálni. Ezért jól vagyok, színlelek, és nem hiszem el, hogy a környezetem ezt nem veszi észre. Jobb is így – hitegetem magam, hisz nem akarom, hogy aggódjanak értem.
Egy kéz bekúszik a látószögembe, lekapom a fejhallgatót és ránézek a kollégámra.
– Ebéd? – kérdezi. – Kimegyünk, hozunk valamit és itt eszünk.
Bólintok.
– Ma otthonról hoztam kaját – felelem. – Most lesz egy meetingem, fél óra múlva tudok csatlakozni, gondolom addigra pont visszaértek – sikerül kipréselni magammból egy fáradt mosolyt.
Ezt elfogadják és elmennek, én meg csatlakozom a híváshoz. Az elején még figyelek, magyarázok, ötletelek, de átveszik a szót. Lassan elvesztem a fonalat, majd a kérdés térít magamhoz:
– Mi a véleményed erről?
Várják a feleletem, de nem tudom, hogy miről van szó. ezért előszedek egy előre elkészített, általános választ:
– Nagyon jó ötletek hangzottak el. Mindegyik megvalósítható, azt kell átgondolnunk, hogy melyik felel meg a legjobban az igényeinknek – tökéletes, időt nyerek, elkezdik átbeszélni a megoldások előnyeit és hátrányait, és ezúttal végre figyelek. Végül konklúzió nélkül zárul a meeting, letelik az idő, mindenkinek mennie kell, megegyezünk abban, hogy egy következő alkalommal folytatjuk a beszélgetést.
A többiek közben visszatérnek, és beülünk az étkezőbe. Én némán eszem, a kolléganőm mesél az édesanyja betegségéről és a magyar kórházak szörnyűséges állapotáról. Ehhez a témához könnyedén hozzá tudok szólni, szörnyülködöm a megfelelő részeknél és hozzáteszem a saját tapasztalataim is. Az ablaküvegben látszik a tükörképem – az arcom nyugodt, talán kicsit fáradtnak tűnök. Tökéletes az álarc, még én sem mondanám meg magamról, hogy mi zajlik bennem valójában.
A délután eseménytelenül telik, valamit sikerül dolgoznom is – ahhoz éppen eleget, hogy érdekes dolgokat tudjak majd prezentálni a főnökömnek, de annyira nem, hogy tudjam rájuk a megoldást. A koncentráció teljesen kimerít, legszívesebben hazamennék, de aznap délutánra programot szerveztem – egy régi, kedves barátommal megyek gyógyfürdőbe.
Nem vagyok túl lelkes, de már ígéretet tettem, nem akarom az utolsó pillanatban lemondani, ezért fél öt körül összepakolok, és elindulok. A buszon mindenki maszkot visel, én pedig végre kicsit felszabadultnak érzem magam. Nem szeretem a tömeget, de végre nem kell figyelnem arra, hogy rendezett legyen az arckifejezésem, nem kell érdeklődést tettetnem vagy színlelnem. Csak valaki vagyok egy maszkban a tömegben, amit nem érdekel, hogy ki vagyok, honnan jöttem és hová megyek.
Az ismerősöm már a fürdő bejáratánál vár engem. Bemegyünk, meghívom egy fürdőjegyre, átöltözünk, majd elmerülünk a forró vízben. Csöndben ülök mellette, lehunyom a szemem és élvezem a nyugalmat.
– Jól vagy? – kérdi. – Nem szoktál ennyire csendes lenni.
Kinyitom a szemem és ránézek.
– Jól vagyok – felelem, de őt már nem verem át, túl jól ismer ehhez. Gyanakodva néz rám, tudom, hogy megkérdőjelezni vagy faggatni nem fog, de aggódni igen, ezért végre megtörök.
– Tegnap kaptam egy levelet a rendőrségtől. Öt hónap után végre kijelölik az igazságügyi műszaki szakértőt.
A vízből valami morajlás hallatszik, majd feljön egy buborék a felszínre, majd még egy, majd nagyon sok – bekapcsolták a pezsgőfürdőt. Szinte megbűvölten nézem a vízfelszínt megtörő buborékokat, érzem, hogy egy kövér könnycsepp gördül le az arcomon. Behunyom a szemem és nagyot sóhajtok, majd végre kitör belőlem, ami nyomaszt:
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen lassú ez az egész. Én csak szeretném rendberakni az életem, de amíg nem zárják le az ügyet, addig folyamatosan gyötör ez az egész. Ez az eljárás jobban megvisel, mint a kórház, a fájdalom, a kezelések, minden. Annyira jó lenne, ha végre véget érne, de még ez akár évekbe is telhet.
A fürdő ablakából látom, ahogy csörömpölve elhalad az épület előtt egy villamos. Odakint már sötét van, felkapcsolták a fényeket. Talán elkezdett havazni, mintha hópihéket látnék elszállni az ablak előtt. A barátom együttérzően néz rám, de nem szól semmit. Az álarcom lehullott, végre kimondhatom hangosan:
– Nem, nem vagyok jól.
A közönségszavazáson részt vevő novellákat szerkesztés nélkül közöljük.
(Fotó: Christin Hume, kép forrása: Unsplash)