novellapályázat 2022

Süveg Szilvia: Az utolsó álarc

Mintha vákuumba került volna az emlékezete. Mintha messziről, és egyre messzebbről, látná magukat, ahogy valahol egy tengerparton labdáznak, és hiába próbál közelebb menni, a kép egyre kisebb lesz, majd teljesen eltűnik.

Dr. M. Richárd aznap reggel nem volt jókedvű. A hajnalig tartó kártyaparti után kesernyés bűntudatot érzett. Vesztett. Nem bírt hazamenni. Az üres utcákat rótta, vörös szemmel, átfagyva a februári hidegben.

– Nem hittem volna – gondolta, mikor egy kirakat üvegében az akciós farsangi jelmezek és álarcok között megpillantotta csálén vigyorgó önmagát, – hogy 54 éves koromra nincstelen leszek. Vagyonom, családom, karrierem lemállott rólam, mint a festék és most itt állok szinte pőrén, mint a szemetes mellé hajított egykori karácsonyfa, aminek ágain fityeg még egy-két fényes szaloncukorpapír.

Dr. M. Richárd olyan ember volt, aki a látszatra a végső pillanatig adott. Ahogy utolsó márkás öltönyét, úgy sármját is megőrizte. Karóráját soha nem vette le, még éjszakára sem. Abban az olcsó kaszinóban, ahol az éjjel játszott, meg nem mondta volna róla senki, hogy hónapok óta parizeren él. Egészen ma hajnalig, amikor végleg fel nem feslett a vászon és le nem hullott róla utolsó álarca is.

Felnőtt fia már régóta nem köszönt neki. Ha néha összefutottak az utcán, a gyerek elfordította a fejét. Amióta megütötte őt, azóta sem a fia, sem a felesége nem tekintette embernek. Megütötte, mert akkor is vesztett, és a gyerek a szemébe vágta, hogy jellemgyenge. A felesége pedig beadta a válókeresetet. Egy darabig azért még tartotta a kapcsolatot az asszonnyal. Volt, hogy felkéredzkedett hozzá és órákat ült nála a fürdőkádban. De amikor a nőnek új partnere lett, érthető okokból, ez is abbamaradt. Évek teltek el a válás óta, már arra sem emlékezett, hogy milyen is volt valójában a felesége arca. Az utóbbi időben fel is tűnt neki, hogy nem tud már visszaidézni régi eseményeket, családi programokat, közös nyaralásokat sem. Mintha vákuumba került volna az emlékezete. Mintha messziről, és egyre messzebbről, látná magukat, ahogy valahol egy tengerparton labdáznak, és hiába próbál közelebb menni, a kép egyre kisebb lesz, majd teljesen eltűnik.

Helyette pörög a kártya. Kezeket lát, ahogy félelmetes sebességgel lapot osztanak. Koszos és ápolt körmöket, vastag aranygyűrűket, ingujjat, zakót, szőrös és csupasz kézhátat, füstöt, lehamuzott bársony asztallapot, kristálypoharat viszkivel töltve. Színes ruhák karneváli forgatagát, melyben egyre gyorsabb a forgás és egyre erősebb a szédülés. Jár a kártya, mozognak a kezek, csapódnak a lapok az asztalra, csonkig ég a cigaretta. Izgalom. Vesztés, nyerés, vesztés. Az utóbbi időben vesztés.

Dr. M. Richárd ekkor nagy lélegzetet vett és körbenézett az utcán. Meg kellett kapaszkodnia. Egy ház falának dőlt. Várt. A szíve annyira kalapált, hogy a fülében érezte a zúgást. Hangokat hallott. Nem emlékezett, kinek a hangja, de tudta, hogy ismerős. Nem emlékezett pontosan arra sem, hogyan veszítette el az állását. Összpontosítani próbált, hogy melyik szállodának is volt az igazgatója a városban, és hirtelen rádöbbent arra, hogy azt sem tudja, melyik városban van. Ezen hangosan felnevetett. Aztán megindult. Határozottan lépkedett, hátha attól eszébe jut a szálloda. Odamegy, gondolta. Aztán megállt. Meglazította nyakkendőjét, mély levegőt vett. Koncentrált. – Tényleg elfelejtettem volna? – A keze remegett.

Az utca túloldalán egy hajléktalan férfi figyelte őt. Percek óta nézhette, de Richárdot annyira elfoglalták a gondolatai, hogy észre sem vette. A hajléktalan szakadozott bundában gubbasztott az útpadkán, majd koszos műanyagzacskóból reggelit rögtönzött magának. Kitette a járdára a szerzeményt. Két zsömle, parizer, egy fonnyadt paprika, és egy feles. A zsömle legalább négynapos. Richárd bámulta a reggelit. Parizer – mondta ki végül félhangosan. A hajléktalan intett neki.

– Kérsz? Gyere, meghívlak reggelire – krákogta, és kacsintott felé. Richárd megrázta a fejét, hogy kösz, nem. Aztán továbbment. Percek vagy talán órák múlva vette észre, hogy megint ugyanott van. A hajléktalan már befejezte az evést. Akkor olvasta el a táblát a bejáratnál: Napfény Hajléktalanszálló. Na persze, gondolta, a fickó nyilván itt lakik. A hajléktalan megint intett neki, mintha ismernék egymást.

– Mi ez a bizalmaskodás? – motyogta felháborodva, de aztán bevillant neki néhány kép. Fekszik a földön. Jön egy autó, elviszi. Majd valahol egy szivacson reszket. Nincs lepedő, párna, csak egy förtelmesen szagló pokróc. Elalszik. Röhögésre ébred. Hallja, hogy körülötte azt mondják: – Na, Mr. Rócsild megtisztelte szerény hajlékunkat. – Nem akarja kinyitni a szemét.

Elhessegette a képeket és újra elindult. Közben megnőtt a forgalom, emberek mentek munkába, ide-oda, siettek. Néhányan ráköszöntek. Richárd rosszat sejtett, amikor harmadszor is a hajléktalanszálló kapujánál találta magát.

– Gyere föl, Ricsi! – ordított le neki egy kócos, vörös nő a második emeletről, de ő úgy tett, mintha meg se hallaná.

– Semmi közöm hozzád! – sziszegte, s közben izzadt a tenyere, remegett a lába. Agya lázasan dolgozott.

Kártya, ital, pénz, viszki, pénz, kártya.

Dr. M. Richárd még órákkal később is így keringett a szállás körül. Akik látták és ismerték, nem tudták megállapítani, hogy csak nem akart még hazatérni méltatlan otthonába, vagy ezúttal az oda vezető út és az egész élete, visszavonhatatlanul a kártya, pénz, ital örvénylő és sistergő karneváli forgatagába veszett.


A közönségszavazáson részt vevő novellákat szerkesztés nélkül közöljük.

(Fotó: Michał Parzuchowski, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: