– Testvérem vagy – suttogta a lány, és közelebb kucorodott a fiúhoz. Meghitten feküdtek egymás karjaiban, a vaksötétben. Meztelen testük könnyed lebegésben pihent. Álomba merültek. Villamos csörgésére riadtak, egy dinnyékkel megrakott Csepel teherautó tülkölt bele a pesti hajnalba, a sofőr talán így állt bosszút, hogy az éjszakát a kátyús országúton kellett töltenie. Kávéfőzők szörcsögése, a bérház mellékhelyiségeinek reggeli zubogása, az álmosan botorkáló lakók szöszmötölése, és a rádiókból harsogó zene hangzavara elől menekülni igyekvő lány a fülére tapasztotta parányi kezét. – Nem bírom! Költözzünk ki innen! – kérlelte a fiút. Az kedvesen rámosolygott. A korai zenebona elcsendesült, ők újra elszenderedtek. A lépcsőfordulóban sörösüvegek csilingeltek a szomszéd nő szatyrában, majd a zárban élesen nyikordult a kulcs. Felébredve a falon át látni vélték, hogy a nő – kezében a késsel – miképpen fordul a konyhaasztalnál, aprítja a hagymát, szeleteli a sárgarépát, hámozza a krumplit. Délután átszűrődött, ahogy cigarettára gyújt, nyekeregve nyitja hozzá a szellőzőablakot, aztán mosásnak áll és sepreget. Hallották azt is, amikor sírt.
Esti szundikálásukat, mint mindig, a szomszédból áthangzó civakodás szakította meg. A rabiátus, tagbaszakadt, svájcisapkás férfi későn és kapatosan ért haza. Munka után a többi melóssal a kábelgyár melletti kocsmában szidta a rendszert, gyalázta az Újpesti Dózsa hétvégi ellenfelét, vagy istenítette Bene Ferit, meg a csatársort. A nő a hokedlin ülve szorosabbra húzta növekvő pocakján a hipószürke, kötött kardigánt. Várta az első támadást, amihez gyakran az étel fújta az indulót. A férfi már félig belapátolta az elé lökött tarhonyás húst.
– Orromon jön ki ez a kibaszott tarhonya – morogta. A nő elnevette magát, mire egy éktelen nagy pofont kapott. Majd még kettőt. Estében magával rántotta a viaszosvászon abroszt. Feltápászkodott, leseperte magáról a tarhonyaszemeket, sikítva hátrált a falig, onnan üvöltötte: – Részeg disznó! – Folytatta volna a gyalázkodást, de erőtlen volt. Inkább nyitott egy sört a férfinak, és közelebb bújt hozzá. Ám a szomszédban a lány és a fiú még sokáig sírt.
– Testvérem vagy – üzente a fiú szeme a derengésben pár héttel később. Finom ujjaikkal tapogatták egymás testét. Úgy élték át, megint a folyóban úsznak, mint fél éve. A parton, egy horgásztanyán találkoztak legelőször. Szeretkezés közben a kifogott, nyálkás haltestek haragosan csapkodták a vödörben a vizet. – Ugorjunk le egy hídról! – javasolta most a lány, boldogan. – Csacsi vagy – válaszolta a fiú, és még erősebben ölelte a lányt. Újabb lármás estét kellett átvészelniük.
A vékony falon át érzékelni lehetett az avítt tárgyak és emberek sziluettjét. Az ócska, rozsdás frizsidert, az üvegvitrines kredencet, tetején a mákdarálóval, a rikító piros cérnával varrott falvédőt. A falvédőn gémeskút meredt az égre, előtte gazduram nyújtotta karját a felé igyekvő, vizet hordó parasztlány felé, ezzel a szöveggel: Jóvizű kutnak sok a meritője, csinos, dolgos lánynak akad is kérője.
A nő nem hasonlított a falvédő hetyke menyecskéjére. Madárcsontú volt, dongamellű, karja, lába kurta. Egyedül a szeme, az volt két bíbor szikra. Nyulacskának csúfolták a faluban, ahonnan a városba hozta a férfi, amikor állapotos lett. Ma kelkáposztát főzött, hamis fasírttal. – Apám lekaszabolta volna anyám kezét, ha hamis fasírtot tesz eléje este – szuszogta haragosan a férfi, de azért befalta. – Halat is hozzál néha, tudod, hogy szeretem! – kérlelte a nőt. – Halat! – sikoltott fel az. – Halat? Tudod te, mibe van a ponty a csarnokban? – Nem kellene a kocsmában elúsztatni a fizetésedet, akkor itthon is lenne hal! – sivalkodott. Most is a pofonok után nyugodott meg. Akkurátusan kibontotta a sört, két pohárba töltötte. – Nem kéne innod, még baja lesz a gyereknek – dünnyögte békítőleg a férfi. Hidegvizes zsebkendőt tett a nő arcára. Ők elcsendesültek, de a szomszédban a lány és a fiú még órákig forgolódott.
– Testvérem vagy – üzente a lány nyirkos keze újabb két hónap múltán, ahogy a fiú arcán matatott. Elképzelték, hogy egy kápolna kőpadján ülnek. Melléjük száll egy fáradt postagalamb, gurgulázva turbékol néhányat, majd tovaszáll fiókáihoz. – Meneküljünk innen! – kérlelte a lány. – Még nem lehet, tudod jól – békítette a fiú. Este az asszony a szomszédban váratlanul csapkodni kezdett. Előbb rongyos konyharuha, porolófa, majd kalapács csattant a hasán. – Kiűzlek innen benneteket! – szűrődött át tébolyult hangja. Odaát a fiú és a lány magzati pózba meredve, füleiket befogva, nyüszítve védekeztek.
A férfi akkor este boldogan ért haza. Győztek a lila-fehérek. A nő vérbefagyva hevert a konyhaasztal alatt, a férfi megvadult bikaként hördült. – Kihoztalak a szégyenből, hogy ne kövezzen meg a falu se téged, se a házas bátyámat! Az ő gyerekét vered ki magadból, te ribanc! – őrjöngte.
– Nem bírom ezt a tébolyt! – sikította a lány odaát. Körmeivel tépte, karmolászta belülről a falat. A fiú kétségbeesve igyekezett elhúzni őt, hasztalan. Könnyezve ő is belemarkolt. Együttes erővel ütöttek rést anyjukon.
Szirénázó mentőautó rázkódott a macskaköveken. A mentős tiszt remegő hangon küldte előre a hírt az URH rádión. – Sérültünk egy huszonnyolc éves, kilencedik hónapban járó, ikerterhes nő. A páciens önkezűleg kívánta terminálni a terhességet, hasára mért ütésekkel bántalmazta magzatait. Egy halott fiú és egy halott lány magzat. A nő él, spontán abortusz erős gyanújával szállítjuk kórházba.
(Bas Masseus fotója a Pexels oldaláról)