Az aprócska parasztházban öregségére magára maradt nagyanyámat – ma sem tudom, miért – úgy hívtuk: a Házhelyi. Szerettem hozzá menni. Többnyire búfelejtésből eredtem útnak. Rosszul tűrtem minden annak hitt, vagy valós sérelmet, bántást, ami akkoriban is sokszor megesett velem. Dacosan, haraggal indultam öreganyámhoz, örök haragot fogadva tanárom, anyám, apám vagy nővérem ellen. Vézna lábaimmal dühös gyorsasággal tekertem váz alatt a zörgő, nyekergő bringát, de már az út felénél éreztem – ahogy behúztak a színek és illatok –, hogy ez az örök harag lassan múlni kezd.
Öreganyám az utcára tekintő tisztaszoba szekrényének tetejére apró rózsaalmákat tett, amiknek kedvderítő erejük volt. Átható szaguk összelengett a Házhelyi szappan illatával, amit mindig mélyen magamba szívtam, mikor vékonybőrű, pirospozsgás arcához puszira hajoltam. Megérkeztem. Megnyugodtam. Eltűnőben volt belőlem a neheztelés, a bánat.
A ház előtti árokpart mellett utcahosszat cseresznyefasor állt. A fák virágzása rövid időre fehérre és rózsaszínre festette a máskor szürke, por verte utat. A látvány később vörösbe, az illatok virágból friss gyümölcsbe váltottak. Ez volt az én cseresznyevilágom. A gyakori szelek hamar megtépázták a könnyűszirmú virágzást. Nem bántam. Tudtam, hogy jön a rózsaszín helyett a vörös, és vár rám a párosával fülre akasztható, roppanó, fekete-piros húsú bogyó.
A Házhelyi háza előtt kispad állt. Mire odaértem, már ott ült. Mellé telepedtem és a közeli élvezet izgalmában poros lábaimat lógázva együtt pécéztük ki a kerek szemeket. Aztán már másztam is a kiszemeltek közé. Teleraktam a kötényem zsebeit, a fonott, füles kosaramat, amit egy kendővel a nyakamba akasztottam. De leginkább saját magamat pakoltam degeszre. Lehetett válogatni, nem volt határ sem aznapra, de a következő napokra sem. A Házhelyi a padon ülve szurkolt nekem. Nedvesen csillogó szemei nógatása, vagy ha túl magasra másztam, szelíd intése mellett tobzódtam.
Az illatból, édes ízből, biztató féltésből összegyúrt érzés minden sérelmemtől eloldozott. Cseresznyeillatú volt minden.
– Holnap jövök! – öleltem át öreganyámat és gurultam el a fa alól.
Minden holnap jó volt. Egészen addig, amíg el nem jött a nap, amikor már több gyümölcs volt a fa alatt, mint a fán. Az érett termés nagy része gazdátlanul hullott a földre és a gágogó, hazatérő libák hosszú nyakán csúszott le. A földre toccsant gyümölcs szétesett húsának közepén a fehér mag olyan volt, mint a pont a mondat végén. Jelezte, hogy vége. Elfogyott. Eltűnt az én cseresznyevilágom. De csak a következő nyárelőig.
Aztán egyszer tényleg vége lett. A szappanillatú nem várt rám a kispadon. Később kivágták a megvénült fákat is.
– És mégis milyen illatot keres, asszonyom? – rezzenek össze az elegáns üzlet parfümosztályán az alkalmazott türelmetlen kérdésére. Megértem őt, mert már egy órája téblábolok. Szagolgatom a korábban tesztlapokra fújtakat, de az összesnek papírszaga van. Elkullogok. Nem mondom neki, hogy én nem szórakozni jöttem. Én tényleg mindenütt keresem, hogy egyszer valami – talán éppen egy parfüm illata – megidézze bennem azt a Házhelyinél megélt elengedést és feloldódást.
(Fotó: Pixabay)