Fodor Petra: Karácsonyi vacsora

Csattogva kotyog az ócska bicikli, kukától kukáig. Géza a kormányra akasztott két zsák között egyensúlyozik, az egyikben aludobozok, a másikban kenyér. Jó lesz a kutyáknak, legalább azok lakjanak jól. Fél kilenc múlt, már hat óta túrja a kukákat, tán összejön ma is párszáz forint a dobozokból meg az üvegekből. Egyre nehezebb a dolga, a kukákat ketrecekbe zárják, a szelektív gyűjtőkből pedig alig lehet kihalászni az üveget. Aztán ha kibányássza, legtöbbször kiderül, hogy vissza sem lehet váltani. Maradnak az aludobozok, de abból is egyre kevesebb van. Nem úgy az ételből, amiből meg egyre több. Karácsony után sokan felakasztják a kukára vagy melléteszik a felesleget, egyszer még egy üzenetet is talált a bejgli mellett. Boldog karácsonyt! – dőltek jobbra-balra a betűk. Nem mintha az ő betűi szépek lennének, na de a gyerekeké már egész formásak. Büszke is volt rájuk, mind a négyre. Sietni kell, nemsoká hozza a postás a családit. A felesége orvosnál van. Nem szeret oda járni. Mert mocskoscigány. Mert az ilyen szüli tele az országot. Tehetnek ők arról, hogy a magyar nem szül? Az az ő bajuk. Nemsoká érkezik az ötödik kis Lakatos, ez is lány lesz, azt mondta a doktor. Már ki is találták Dzsenivel, hogy mi lesz a neve. Napsugár. Ugye milyen szép név? Sugika. Még egy éhes száj, de csak meglesznek valahogy. Eddig is megvoltak, aztán hamar kirepülnek a nagyok, Xénike már tíz is elmúlt. Lassan gyűlnek az aludobozok, kenyérből van már jócskán. Jó lesz a kutyáknak, kis zsírral meg vízzel összekeverik, még ő is megkóstolja néha. Ami jól be van csomagolva, azt ők eszik meg, nincs annak semmi baja. A sárga kuka alját túrja botjával, mikor egy apró köhintésre lesz figyelmes.
– Khm, elnézést, kidobhatnám a szemetet? – találkozik a szúrós szempárral. Fiatal, elegáns nő, de olyan gebe, mint a fuvaros ló.
– Tessék csak – áll odébb Géza és inkább a földet nézi, minthogy állnia kelljen a megvető pillantásokat. Mert időről időre ez van, hogy ők szemetelik tele a várost, hogy a kukákat zárni kell, hogy kukázni bűncselekmény. Ugyan miért lenne az? Nem lopnak ők, azt viszik el, amit más kidobott. Géza a kuka tetejét tartja, a nő belevágja a zsákot és már sarkon is fordul. Léptei dühösen csattognak a hófehér autó felé. Közben sziszegi, hogy büdös cigányok, meg hogy tele a város velük. A férfi megszokta harminc éve alatt, már fel sem veszi.
Géza megvonja a vállát, majd beletúr a nő szemetébe, banánhéj málladozik a tetején, savanyú tej ömlik szét rajta, még a kezére is megy belőle, nincs is kedve tovább keresgélni benne. Amúgy is menni kell most már haza. Jön Gizi, jön a pénz. Végre lesz tepertő. Nem, előbb az uzsorát kell kifizetni, aztán jöhet a többi. A sors mintha összeesküdött volna ellenük, az összes gyerek cipője egyszerre lyukadt ki, így csak nem járhatnak iskolába.
– Miért nem vigyáztok rá, he? – ordított Dzseni, majd fájdalmasan felsóhajtott, megfogta a derekát, nyögdécselve simított végig hatalmas hasán és ledőlt az ágyra. Hónapok óta ezt csinálja. De nem sokáig, pár hét múlva megszületik Sugika, aztán minden visszatér a régi kerékvárásba. Kicsit több pénzük is lesz akkor már.
Csendes a Nyírfa utca, mindenki a családi pótlékot várja. A konyhaasztalon a felesége cetlije hever. Ötezer a kisbótba, tízezer a Gyuszinak. Na, ez is jól kezdődik. Az órák telnek, már a gyerekek is otthon vannak, Gizi meg sehol. Hogy lesz így karácsony? Hogy lesz így friss tepertő?
Veresék öltek a Kossuth utcában, nagy ritkán tőle szokott friss tepertőt venni, mert olcsón adja. De jó az, attól, hogy azt beszélik, dögcsirkével eteti a disznajait. Lehet benne igazság, mert csirketelepe van az öregnek. Már el is biciklizett oda tegnap, hogy feliratkozzon a tepertőre, kétezerért. Vesz majd hozzá kenyeret, frisset, ropogósat, már a nagyboltban is félretetette 24-én reggelre. Ez lesz az ünnepi lakoma. De most minden összedőlni látszik.
– Még holnap reggel gyöhet, hátha akkor meglesz a pénz, meglesz a karácsony. Meglesz a tepertő. Huszonnegyedikén még jár a postás, biztos csak sok dóga volt, azért nem jött – morfondíroznak este az asztalnál, kanyarodik a makaróni, csorog le róla a piros paradicsomszósz. Hús nincs benne. Szinte sosincs, de a gyerekek így is szeretik. Sajtért nyüszögnek csak néha.
Másnap reggel a gyerekek a kaput lesik, hátha jön Gizi néni. Akinek a neve összeforrt a boldogsággal. Ha Gizi néni jön, lesz nápolyi meg túró rudi. De Gizi néninek se híre, se hamva.
Géza mérgében úgy dönt, utánajár ennek. Mert nem létezik, hogy ne jöjjön meg a családi. Mégiscsak karácsony van, kell valami az asztalra, nem maradhatnak éhen. A friss tepertő ízét szinte érzi a szájában, ez viszi előre. Biciklivel megy el a tanácsházáig, majd ott megkapja a pénzt, gondolja. Forr a levegő a községháza előtt, több tucatnyian hangoskodnak, mérgelődnek.
– Nyugodjanak meg – csitítja a tömeget a polgármester –, nem tudunk mit tenni. A posta viszi a családi pótlékot, nem tudjuk magukat kifizetni. Tessenek hazamenni, várni türelemmel! Meg kell érkeznie a pénznek.
– A tévébe azt mondták, hogy az ünnep előtt mindenki megkapja.
– Csak a cigányok nem kaphassák meg?
– Úgy éljek, a magyarok már megkapták.
– A tályog ölje meg – háborodik fel Géza is, majd a távolba néz, a hentes házát keresi. Mintha érezné a tepertő illatát, pedig egy utcával odébb van a ház. Füstöt lát, biztos már az ő tepertőjét sütik. Biztosan jó ropogós, és van hús is rajta. Hiába menne el, úgyse kapná meg hitelbe. A Veres az semmit se ad hitelbe.
Kondul a harang, itt a tizenkét óra. Géza számára ez az ítélet, nem lesz tepertő, nem lesz karácsony.
– Bemegyek a városba – veszi dühösen a kabátját, mire a felesége egy kétszázast nyom a kezébe.
– Ez az utolsó. Egy csokit csak, a gyerekeknek. Csak karácsony van. Na, Gézu – győzködi, ő pedig bólint. Nem tudna otthon maradni. Még a konyhából is rálát a hentes házára, és látja, hogy sül az ő tepertője. Ha találna kétezer forintot, máris ki tudná fizetni Verest.
Öt kilométer az egész, negyedóra alatt már a városba is ér.
– A rosseb egye meg – mérgelődik, és letámasztja a biciklit a garázsbolt előtt. Már csak az van nyitva, a nagyok már bezártak. Kifutja a táblás csokira, legalább a gyerekeknek lesz karácsonya. Csak megy még egy kört a városban, hátha valaki már most rakott ki valamit, talán ha szerencsés, akkor tepertőt is talál. A sárga kuka tetejét már le se lehet zárni, annyira tele van. Gézu beletúr.
– Khm, elnézést kérek – szól hozzá a hang, Gézu gyorsan kihúzza magát. Ez ugyanaz a nő lenne, mint reggel? Csapzott, piros, kisírt szemekkel, kócos hajjal, melegítőben, papucsban. De igen, ő az.
– Ne haragudjon, fiatalember – Géza hátranéz, hogy van-e mögötte valaki, de nem, a nő hozzá beszél. – Reméltem, hogy visszajön. Az ablakból néztem – pillant fel az emeletre –, de mindegy is. Véletlenül kidobtam valamit még reggel. Valami fontosat. Esetleg megkérhetném a fiatalembert? – néz kétségbeesetten a kuka felé, öklendezését alig tudja visszanyelni. A férfi von egyet a vállán. Ennek a napnak már úgyis mindegy. Turkált ő már eleget a szemétben.
– Egy kis dobozról lenne szó, ezüstszínű – nyújtogatja a nyakát a penészvirág. Géza hamar megtalálja a zsákot, tetején a zaccal, a banánhéjjal meg a mindenre ráfolyó savanyú tejjel. Mocskos, ragacsos kezébe egyszer csak beleakad egy kis doboz.
– Megvan, kezit csókolom – ragyog fel a szeme. A nő a dobozért nyúl. Nem számít, hogy mocskos, lélegzetvisszafojtva nyitja ki: egy pár fülbevaló pihen benne. Géza elmosolyodik. Ekkora szerencsétlent, hogy kidobja a saját fülbevalóját. A nő hálálkodni kezdene, de Géza zavarba jön, és már száll is fel a biciklire.
– Nem tartott semmiből, kezét csókolom.
– Fiatalember, csak még egy pillanatra. Köszönöm szépen és boldog karácsonyt, kérem, fogadja el – nyújtja felé a kezét, Géza pedig nem hiszi el, amit lát. Egy ötezres van benne.

(Fotó: Persnickety Prints kép forrása: Unsplash)