Ujvári Sándor: Vissza

Üzenet a hatalomnak
Írjatok történelmet,
de ne vérrel
vagy
laborból kirepült
döglött
denevérrel

A János az egyik leggyakoribb férfinév Magyarországon. Aki János, az már annyira nem fiatal 2022-ben. A Jánosoknak rengeteg névnapjuk van, az egyik épp február 24-én, azaz ma. A férfi – közülük az egyik – elvált, Pest szélén lakik egy kis panelben, ami még talán negyven négyzetméter sincs. A hivatalban dolgozik, ahol a kollégák visszafogott megemlékezést tartottak a jeles nap emlékére. Most ér haza, táskáját a bejárati ajtó mögötti kis résbe csúsztatja, lerúgja cipőjét, kivesz egy doboz sört a hűtőből, aztán a kanapéra helyezkedik, bekapcsolja a tévét és a telefonját nyomkodja. A családja már felköszöntötte, a gyerekek és a volt felesége napközben meggratulálták. Hétvégén megülik majd együtt is a névnapot, jó kapcsolat maradt szerencsére köztük a válás után.

Miközben a telefont nyomogatja, arra lesz figyelmes, hogy mintha a fürdőszobában folyna a víz. Nem olyan csöpögősen, nem is csőtörésesen. Azt a hangot hallja, ahogy a kövér vízcseppek a zuhanytálcán toccsannak. Aztán egy férfi dúdolását és fütyörészését. Hallgatja, kortyolgatja a sört és egyre biztosabb benne, hogy valaki nagy vidáman az ő fürdőszobájában zuhanyzik. Már el is határozza, hogy pontot tesz az ügy végére, bekopog saját fürdőszobaajtaján és felvilágosítást kér a történésekről, de ahogy feltápászkodik a kanapéról, nyikorogva nyílik az ajtó és két tagbaszakadt bőrkabátos pali lép ki rajta. Rezzenéstelen arccal megállnak az ajtófélfa két oldalán. János lefagy. Félig állt csak fel a kanapéról és úgy is marad. Bent a csap nyikorogva fordul és a víz csobogása abbamarad, csak a vidám fütyörészés hallatszik már, az viszont egyre erősebben. Egy kéz lenyomja a kilincset és a két tagbaszakadt pasas közül egy ismerős alak lép ki. Vörös, süppedős fürdőköpenyére arany sarló-kalapácsot hímeztek. Ő az, akit annyit látott már a tévében: Vlagyimir. És Vlagyimir kedvesen rámosolyog Jánosra, erre őrzői arca is kissé megenyhül:

– Üdvözöllek az otthonomban – kezdi tört magyarsággal.
– De hisz itt én lakom, ez valami tévedés lehet – értetlenkedik János –, ez itt Magyarország.
– Azért el lehetne ezen vitatkozni – csoszog a hűtőhöz a köntösös férfi, egy doboz narancslevet vesz ki belőle –, a tudósok kimutatták, hogy szlávok vagytok, nekünk szlávoknak pedig össze kell tartanunk. Ez történelmi küldetésünk. Emlékszel még, milyen boldogok voltunk, mikor Magyarország a Szovjetunió része volt? Mennyit énekeltünk? Mennyit tapsoltunk a dísztribünök előtt?
– De hát Magyarország soha nem volt a Szovjetunió része! – vágta rá határozottan János.
– De volt, ez tény, csak megpróbálták kimosni az agyatokból. De ne is ezen vitatkozzunk, inkább örüljünk, hogy újra egymásra találtunk, kedves János!
János erre nem szólt semmit, csak a döbbent csalódottságot lehetett leolvasni az arcáról.
– Több lelkesedést kérnék – Vlagyimir odaállt az egyik szigorú képű bőrkabátos mellé –, de a lelkesedés fokozásában Oleg nagyon jó, ha gondolod, pár percre bevisz a fürdőbe és rögtön máshogy fogod látni a dolgokat. Ezt szeretnéd?!
– Nem – válaszolta határozottan János.
– Gyere, mutatok valamit! – Vlagyimir papucsba bújt, kinyitotta az erkélyajtót és kilépett rajta. – Gyere csak!

Megálltak az erkélyen. Az utca mozdulatlanul szürke volt, csak a szél kavart néhány száraz falevelet a tankok között. Az egész parkoló tele volt velük, tankok álltak az út közepén, a rokkant beállókban, a buszsávban, a Meki körül és tömött hadoszlop tekergőzött a távoli szántóföld mellett vezető bekötőúton is.

A lakótelep valamennyi erkélyén kint álltak a lakók és mindnek egy-egy vörös fürdőköpenyes Vlagyimir mutogatott valamit

– Nézd a végtelen szláv sztyeppét! – emelte ujját a pestszéli szántóföldek irányába.
– Az puszta, mi úgy hívjuk – javította ki ösztönösen János.
– Sztyeppe, hiszen mindannyian szlávok vagyunk. Hogy is mondja Szása Petőfi, pontosabban Szása Petrovics A sztyeppe télen című versében? Hej mostan sztyeppe igazán a sztyeppe! Mert így mondja! Az egyik legnagyobb szláv költő.

János a néma harckocsikat figyelte, meg az erkélyen hadonászó Vlagyimireket. Nem mert ellenkezni, de azért eszébe jutott, hogy mennyi mindent köszönhetünk az oroszoknak, és bizonyára Petőfi is igen hálás lenne nekik.

(Fotó: Brandon Griggs, kép forrása: Unsplash)