2022. 02. 24. Az első hírek
Már nem én küzdök a szorongásaimmal, hanem a szorongásaim versenyeznek egymással.
Az elmúlt napokban a személyes traumáim iránti aggodalmaim látszottak győzedelmeskedni, már majdnem meg is adtam magamat, erre ma reggel háború hírére ébredtem. Pillanatok alatt váltak martalékká bennem a saját életem apró-cseprő problémái.
Elalvás előtt általában lenémítom a telefonomat, vagy bekapcsolom a “ne zavarjanak” funkciót. Mostanság inkább az utóbbit, mert így nem felejtem el felkeléskor visszakapcsolni a rezgő módot.
Az elmúlt hetekben nem voltam a mély alvás mestere. Sőt, sokszor annak is örülök, ha pár órát tudok aludni. Most sem volt ez másképp, egész éjjel forgolódtam. Ezért is lehetett, hogy kábé rögtön érzékeltem, mikor a telefonom rezgett. Gondolkodni kezdtem, hogy mi történt, miért zizeg hajnalok hajnalán, aztán ránéztem a kijelzőre és láttam, hogy nincs ott a kis behajtani tilos ikon, este nem kapcsoltam be. A kijelzőn félálomban csak ennyit láttam: itt a háború.
Felültem az ágyon és percekig olvastam a címet. Még a szememet is megdörzsöltem, azt hittem, hogy ez is csak egy álom, és biztos voltam benne, hogy majd jön egy zuhanás vagy ütközés, és fel fogok ébredni belőle. Vagy valaki megfogja a vállam és felébreszt, mert hallja a nyöszörgésem. Mint múltkor, mikor rémálmomban kiabáltam. Én erre nem is emlékszem, a kedves mondta, miután felébresztett és nyugtatgatott. 7:00-kor az ágyon ülve épp ezt vártam. Hogy riadjak fel végre, ő meg nyugtasson, hogy ez csak egy nagyon rossz álom volt, de már vége.
Cikáztak a gondolataim – az értetlenség volt bennem a legnagyobb – és néztem a kedvest, aki békésen aludt mellettem. Mert ő lenémította a telefonját, és nem verte fel álmából a breaking news 444/telex app push üzenete. Néztem őt, és az járt a fejemben, hogy mi lenne velem nélküle. Mi lenne velem, ha elvinnék mellőlem harcolni? Hiszen fogalma sincs, hogy kell fegyvert használni. Jó, oké, lőtt már: légpuskával, azért az mégsem az igazi.
Ekkora már teljesen elfogott a pánik, levert a víz, rázott a hideg, kiszáradt a szám. Kintről beszűrődött a vonat alatt csikorgó sínek hangja, amit persze, abban a pillanatban, másként hallottam. Ekkor jutott eszembe, hogy mennyire utálom a légvédelmi sziréna hangját, mikor minden hónap első szerdáján, pontban délben megszólal és öt percig visít. Az első percben összerezzenek, pedig tudom, hogy mindig ugyanabban az időben szólal meg, tudom, hogy próba. Az ágyon ülve meg az jutott eszembe, hogy mégis mi a fenét csinálnánk, ha a következő órákban megszólalna. Én még csak azt sem tudom, hova kell olyankor menni, vagy hogy a pánikoláson kívül mit tudnék tenni. Valószínű semmit. Megpróbáltam elképzelni az életemet egy teljesen más világban. Egy olyan világban, amit csak történelemkönyvből tanultam. Nem vagyok felkészülve arra, hogy megszólaljon a sziréna és menni kelljen, hátrahagyva mindent. De hát ki van erre felkészülve?
Nagyon ragaszkodom a tárgyakhoz, talán az átlagnál jobban is. Nem tudom, mi lenne velem, ha mondjuk nem vihetném magammal az alvósmackómat, meg a kedvenc bögréket. Bár, valószínű, akkor nem ezek lennének a legfontosabbak. Akkor, ha megszólalna a sziréna, minden letisztulna és meglátnánk, mi a legfontosabb az életben. Maga az élet. Nem a mackók, nem a bögrék, vagy az apró kis tárgyak, hanem a szaros kis életünk.
2022. 02. 24. 07:30 – 12:00
Halkan felkeltem, kinéztem az ablakon. Az agyam kezdte felfogni, hogy nem lő ránk senki, csak ment a hajnali vonat, amire máskor is – kábé minden reggel – fel szoktam ébredni.
Nem tudom pontosan visszaidézni, hogy mikor keltem ki az ágyból.
Valahogy hét és fél nyolc között lehetett. Csináltam egy kávét, leültem a kanapéra és egészen délig bújtam a híreket. Úgy, hogy fel sem néztem a képernyőből, és folyton azt éreztem, ha nem böngészem a lapokat, a világ elszalad mellettem.
Érdemben semmit nem tudtam csinálni, teljesen használhatatlannak éreztem magamat; valószínűleg az is voltam. Volt pillanat, hogy már-már olvasás nélkül bámultam a telex percről-percre tudósítását. Néha elgondolkodtam, hogy nem lesz ez így jó, mert hát valamit mégiscsak kellene csinálnom. Úgyhogy megráztam magamat, szívesen elszívtam volna egy cigit, ha cigiznék, második kávé, aztán az első nagy sokk után percekig csak céltalanul bámultam ki a fejemből. Felsorolni is nehéz lenne, hogy mik kavarogtak bennem, a legtöbb apró, kicsinyes és bagatell dolog volt.
A legfontosabb, ami teljesen megbénította a gondolataimat: mi lesz, ha… ha behívják a seregbe a kedvest. Egy sokk, és pánikroham kellős közepén az ember nem tud reálisan gondolkodni. Akkor leginkább sehogy sem tud. Csak hagyja, hogy uralkodjanak felette ezek az érzések. Aztán két mély levegővétel között arra gondoltam, hogy nem lesz baj, hát a kedves már harminc éves. Igen, tudom, ez sem jelent semmit, de mikor erre gondoltam, tudtam annyi erőt venni magamon, hogy lesétáltam a boltba és vissza. Magam sem tudom, hogy miért nyugtatott ez a gondolat.
Öt perc, mit öt, egy sem telt el úgy, hogy ne nézegettem volna a híreket. Megbénítottak teljesen. Nem segített az sem, hogy próbáltam megmagyarázni magamnak, miért lenne hasznos csökkenteni a képernyőidőt, a twitter, facebook nézegetését, egyre jobban zakatolt a fejemben, hogy minden pillanatban jelen kell lennem, különben lemaradok.
2022. 02. 24. 21:00
Szóval mindenen szorongtam, egészen fél órával ezelőttig. Akkor néztem meg egy telexes videót, amiben azt kérdezi egy ukrán fiatal, hogy mondd, te mit éreznél, ha hátra kellene hagynod minden addigit, és menteni az életedet? És ott, abban a pillanatban kicsordult a könnyem. Nem tudtam tovább magamban tartani. Azóta egészen elviselhető a bizonytalanság és a tehetetlenség, addig legalábbis, amíg nem kezdődik újra ez az ördögi körforgás.
2022. 02. 25. 07:50
A szorongásaim most már tényleg nem állnak harcban egymással.
Teljesen leuralt az egész, mikor ébredéskor végre felfogtam, hogy ami most zajlik körülöttünk, az nem álom, hanem a kurva nagy valóság.
Ülök a gép előtt, pötyögöm ezeket a sorokat, aminek a felét már töröltem abban a pillanatban, ahogy begépeltem őket, mert elszégyelltem magam. Szabad ezt nekem? Írhatok, beszélhetek a saját szorongásaimról, mikor a szomszédban százával menekülnek az emberek? Nem önzőség ez a részemről? Mégis hogy képzelem én, hogy ezzel a bénultsággal létezem két napja, miközben a határainkon túl emberek az életükért küzdenek Nem tudom a választ, hogy helyes-e vagy sem.
A tehetetlenség és bizonytalanság kellős közepén, nem tudom, érdemes lenne-e egyáltalán ezekre a kérdésekre válaszokat keresni. Így hát nem is teszem.
Azzal nyugtatom magamat, hogy az írás terápia is. És én most arra használom, hogy kiírjam magamból az összes feszültséget, tehetetlenséget, ami nem hagy nyugodni. És ha megengedsz egy javaslatot drága olvasó: te is így teszel. Ne szégyelld, ne szabadkozz nagyon is normális, ha ebben az igencsak bizonytalan helyzetben nem vagy a helyzet magaslatán. Semmi baj nincs azzal, ha nem bírod, ha sok. Csak éld meg, és ha tudod, add ki magadból! Ez a legkevesebb, amit magadért megtehetsz.
(Tofros.com fotója a Pexels oldaláról)