Ifjabb Lakatos Lajos fázósan húzta össze magán a vatelinkabátot. Régóta tudta, mi az igazi szegénység. Tízéves korára sokat látott. Túl sokat. Télen-nyáron, fagyban, kánikulában napi közel húsz kilométert gyalogolt. Jobb napokon volt teszkós kóla, rosszabbakon meg csak a rettegés. Jó világ akkor volt, mikor idősebb Lakatos Lajos a börtönben időzött. Mostanában rossz világ járt. Az apja novemberben szabadult. Az első napok örömmámorban teltek, a cigánytelep vigadt, minden estére jutott mulatság. Ifjabb Lakatos Lajos – vagy ahogy a telepen hívták: Lajcsika – ilyenkor igyekezett nem láb alatt lenni. Amíg az apja ugráltatta, nem volt semmi baj. A baj akkor kezdődött, mikor már túl őszintére itták magukat a mulatozók és előkerültek a régi sérelmek. Olyankor az anyja igyekezett minél messzebbre kerülni, repültek a tányérok, a tűzre készített hasábok és a bökő is előkerült. Szerencsére senki nem hívott rendőrt, csak a hegyoldal zengett tőlük. Abból lett volna hacacáré, ha a közeg kivonul. Megoldották ők a problémákat maguk között.
Lajcsi reggel iskolába indult. Senki nem kényszerítette rá, a szülei örültek volna, ha otthon marad és segít fát hordani az erdőből, vagy ha már mindenáron a városba vágyott, akkor legalább koldult volna, ahogy azt a testvérei tették. Lajcsi más volt. Ő nem a Lyukóvölgyben akart megrohadni. A tanító néni is megmondta, ha tanul, viheti valamire. Tervei voltak, álmai és némi dugipénze. Félúton a hegygerincre menet, elásva az egyik fenyő tövében. Néhány éve talált egy fém kétszázast a villamos mellett a Centrum Áruháznál. Ez volt az első titka, az első tárgy, ami kizárólag az övé volt. Égette a tenyerét, ahogy azon a forró nyári napon szuszogva igyekezett haza. Eldöntötte, ő nem fogja börtönben végezni, mint az apja. Korán megtanulta, ha van pénze, lesz élete. Időnként talált egy-egy húszast, ötvenest, azok mind a fa alá kerültek. A nejlonzacskó hamar elporladt, ezért más megoldást talált. Okos volt, figyelte az embereket és gyorsan kitanulta, melyik környéken, milyen szemetet dobnak ki szállítás előtt. Így tett szert a csatos kávésdobozra. Abba tette a kincseit. A pénz mellé került egy fülhallgató is, melynek meg volt törve a zsinórja, de Lajcsika tudta, minden menő gyereknek van egy telefonja, meg hozzá egy ilyen fülhallgatója, majd szerez egy telefont is. Az anyja mindig azt mondta, hogy ami már az övé, azt nem vehetik el. Igaz, hogy az anyja többnyire az ételre gondolt, meg a dugi pénzére, amit rendre a melltartójába gyömöszölt, amikor jöttek az uzsoráért. Szemrebbenés nélkül tudta mondani, hogy még nem kapott segélyt, meg kirúgták a takarításból, de jövő hétre összeszedi. Néha bevált, néha megverték, csak akkor hagytak neki békét, mikor a testvérei megjelentek a szamurájkarddal és elzavarták a behajtót. Tudta, hogy ez nem normális, de azt is korán megtanulta, ha érvényesülni akar, hazudnia kell. Az olyan hideg téli napokon, mint ez a februári volt, eszébe jutott, hogy a kávésdobozban lévő ötezer forintból már be lehetne fűteni, vagy ehetne egy rendeset, többször is bemehetne belőle a Mekibe, de aztán összeszorította a száját és arra gondolt, ha nagy lesz, majd annyit eszik, amennyi belefér. Akkor majd egyetemre jár, mint a Kolompár Viki, aki azóta doktor lett, lesz rendes munkája és nem kell megfagynia, itt a nyomortelepen. Ilyen és hasonló gondolatok vitték az iskoláig. Alig várta, hogy odaérjen. Bőre kékre fagyott a könnyű kabátban, a cipőjében cuppogott a megolvadt hólé.
A tanteremben jó meleg volt, azért választotta az ablak melletti utolsó padot, mert az legalább közel volt a radiátorhoz. Egyedül ült, nem barátkoztak vele, a titkát se tudta megosztani senkivel. Pedig, ha lett volna egy barátja, elmondta volna neki, milyen kincseket rejt a kávésdoboz. Álmodozva figyelte, ahogy egyre nagyobb pelyhekben hullott kint a hó, a tanítónő szavai szinte álomba ringatták. A cipőjét nem merte levenni, félt, hogy kigúnyolják a lyukas és vizes zokni miatt. Szerencsére ma nem volt tesióra, nem kellett levetkőznie. Szeretett az iskolában időzni. Itt mindig láthatatlanná tudott válni. Nem verekedett, mint a Kalányos ikrek, nem beszélt csúnyán, mint a gazdag Kovács Petike, akinek mindenből a legújabb jutott, és gyakran mesélt olyan dolgokról, melyekről Lajcsinak elképzelése se volt.
Kicsengettek a tízórai szünetre. Lajcsi ma is éhesen ült a terem előtt. A szőke Anettka elhaladt előtte, a gyomra ekkor nagyot kordult. A szíve a torkában dobogott, remélte, hogy a lány nem hallotta meg. Anett egy pillanatra megállt, hátra se fordult, csak megrázta fürtjeit. Néhány perc múlva egy kakaóscsigával a kezében jött vissza. Lajcsika szájában összefutott a nyál. Idejét se tudta, mikor evett ilyesmit utoljára. A lányra emelte fekete szemét, az meg szó nélkül odanyújtotta neki az egész csigát. A fiú bátortalanul nyúlt érte.
– Vedd el, kettőt csomagolt anyukám – mosolygott rá, majd sietve otthagyta a megszeppent srácot.
Lajcsi szíve hevesebben kezdett verni, gyomrába az éhség mellé valami más is költözött, először érezte úgy, a világ és benne az emberek jók. Mosolyogva falta be a csigát, és már azzal se törődött, hogy fázik a lába a vizes cipőben.
Iskola után elgondolkodva indult haza. Fejében egymást követték az ötletek, mivel tudná viszonozni Anettka kedvességét. A fánál kicsit lassított, majd hirtelen ötlettől vezérelve készített egy pofás hóembert. Észre se vette, hogy besötétedett, a boldogságtól kipirulva ért haza. Otthon pillanatok alatt tovatűnt a jókedve, anyja vérző fejjel feküdt az ágyban, hatalmas nyögések közepette. Lajcsinak kérdeznie se kellett, tudta, mi történt. Az apjának megint rossz napja volt, hangját a harmadik házból hozta a szél a kartonpapírral fedett ablakon át. A testvérei sehol nem voltak, kérés nélkül hozott be egy kis havat a lavórban, majd óvatosan lemosta anyja arcát. Sokáig egyikük se szólt, aztán anyja szenvedését látva a fiú közölte, visszamegy Miskolcra, szerez fájdalomcsillapítót. Anyja elhaló hangja se tudta megingatni elhatározásában.
Nem félt a sötétben, hiszen gyakran időzött odakint. A szél fura mintákká borzolta a havat, de Lajcsit mindez nem érdekelte, komótosan lépdelt a város irányába. Egyre jobban didergett, bőre a kézfején kékessé dermedt. Még csak a fájánál járt, mikor egy pillanatra megszédült az éhségtől és a fáradtságtól. Fejét nekitámasztotta a fa törzsének, szemét behunyta és várta, hogy elmúljon a remegés. Amikor indulni akart, a lába nem engedelmeskedett, lecsúszott a fa tövébe. A szél egyre erősebben fújt és már nem csak a lehullott havat keringette, hanem vízszintesen hordta a nagy pelyhekben szakadó égi áldást. Lajcsi megpróbált felállni, nem tudta, mennyi idő telt el, csak azt vette észre, hogy a cipőjében áll a hó. Nagyon fázott, már a fogai is kocogtak a hidegtől és tudta, hogy az apja előtt kell hazaérnie, ha az anyjának nem akar újabb szenvedést okozni. Összébb húzta magán a víztől nehézzé vált kabátot és elindult. Néhány lépés után orra esett, ahogy megcsúszott a hó alatt megbúvó köveken. Lehorzsolta a kezét, a fájdalmat mégsem érzékelte. Komótosan menetelt tovább, de alig haladt, aztán újra orra bukott.
Másnap a Lyukóvölgyben olvadni kezdett.
(Simon Berger fotója a Pexels oldaláról)
