MerengésRichard Powers Égig érő történet című könyvéről
„A fa bámulatra méltó dolog, amely minden élőlénynek menedéket ad, táplálja és védelmezi őket. Még azoknak a favágóknak is árnyékot nyújt, akik az életére törnek.”
Különleges kapcsolatban vagyok a fákkal. A közös gének tennék? Bizarr, ugye? Mégsem zárnám ki…
Ha lehunyom a szemem, most is előttem van egy-egy régi fa a mádi kertünkből. Az ágaik, amiken fel lehet mászni egészen magasra. Emlékszem a kérgükre, a virágzásukra, a korai cseresznye, vagy a császárkörte ízére. Aztán jóval később, egy másik ház udvarán a diófára. Ahogy a nagy kánikulában oda húzódtunk be, a pár hónapos gyerekünkkel. Anyukám pedig aggódva mondta: vigyázzatok, a diófa alatt nyáron tüdőgyulladást lehet kapni! Néztünk rá hitetlenkedve, megmosolyogtuk, ugyan már, hogy mondhat ilyet, amikor meg kell bolondulni a melegtől. Most pedig, ha arra járok, mindig benézek a kertbe, arra a bizonyos fára, eszembe jut róla az az idilli kép. Anyukám aggódó szavai. Biztos ő is hallotta valamikor ezeket. Igaz, a mi időnkben a tüdőgyulladás már nem volt olyan rémisztő dolog, mint amikor ők voltak még gyerekek.
Tree Vision. Igen, ez is beugrik. Amikor a látásvesztett kollégámmal azon gondolkodtunk, kellene nekünk egy saját metódus, amit egy komolyabb coaching folyamatban alkalmazni tudnánk. Ami a mi saját módszerünk – brand-ünk – lehetne, amiben benne lenne az egyéniségünk és a saját történetünk is. Az első gondolatunk az volt, legyen ez mindenképpen valami vizuálisan is élő dolog. Hamar eldöntöttük azt is, kapcsolódjon a fákhoz, hisz fát az is tud és szeret rajzolni, aki különben semmi mást. Közel tíz éve ennek. És igazunk lett. Soha, senki nem mondta, hogy nincs kedve fát rajzolni… Magunk sem képzeltük, mi mindent ki lehet fejezni azzal, ha megrajzoljuk a gondolatainkat egy fa szimbólumon keresztül!
A fákat természetvédőként is figyelem, ha nem is országos vagy világméretű szervezetben vállalva szerepet, hanem csak egy kisvárosi léptékű lakóközösségben. Gondunk van rá, nehogy indok nélkül bántsák őket. Egyre többen próbáljuk közvetíteni a gondolatot, mennyit köszönhetünk nekik, milyen fontos, hogy vigyázzunk rájuk. Amikor néhány éve megjelent egy könyv, ami arról szólt, hogy a fák is kommunikálnak egymással (Peter Wohlleben: A fák titkos élete – Mit éreznek, hogyan kommunikálnak? Egy rejtett világ felfedezése), azonnal megvettem és elolvastam. Ma már nem kérdés, hogy valóban így van, sokkal többre képesek, mint korábban gondoltuk volna.
De a mostani olvasmányélményem minden fantáziámon, minden elképzelésemen túltett. Született egy regény róluk: a fákról! Igaz, vannak benne emberi karakterek, sorsok is, de a főszereplők mégis azok a különleges fák, amelyek körül szövődik a cselekmény.
Richard Powers: Égig érő történet. Hogy nagyregény, az kétségtelen. Hogy ezen belül mi is? Modern mese korunk tipikus hőseiről? Családregény? Történelmi regény? Természetvédelmi regény? Fúziós regény? Ez utóbbiról még nem is hallottam, Kuszma (Járvás Péter) használta ezt a kifejezést a recenziójában. Miközben ezt írom, mégis eszembe jut néhány könyv, ahol a természetnek (folyami rákoknak, rózsáknak, folyóknak, tengernek stb.) fontos szerep jutott, de egyik sem ennyire intenzív, ennyire hangsúlyos. Sőt, Nádas Péter is fotózott éveken keresztül egy fát, ahogy ebben a regényben is nemzedékeken át készülnek a fotók egy bizonyos gesztenyefáról.
Ez a regény személyesen is megszólít, tudatosítja benned a szinte felfoghatatlant:
„Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok. Másfél milliárd évvel ezelőtt kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú, más-más irányba megtett utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede…”
A történet valamikor az amerikai polgárháború előtt, a XIX. század közepén indul, egy fiatal párral, akik a kies Iowa államban kezdik el közös életüket, többek között azzal, hogy elültetnek néhány gesztenyét. Ezekből kikel ugyan öt, de végül csak egyetlen egy nő meg. Egyedül – beporzó nélkül – ugyan nem tud termőre fordulni soha, viszont épp annak köszönhetően, hogy a közelben egyetlen hasonló fa sincs, megmenekül a pusztulástól: nem kapja el azt a betegséget, amely végez a kontinens teljes gesztenyefa-állományával.
Az élet tényleg ilyen! Néha épp egy nagy tragédiának köszönhetjük a fennmaradásunkat, vagy azt, hogy olyan embereket ismerhetünk meg, akikkel különben soha nem találkoztunk volna.
A pszichológus Adam, akinek a regény elején még kiszalad a száján, hogy „Utálom, amikor a Greenpeace-kölykök odajönnek lejmolni az utcán.”, a végén mégis arra jut, nem olyan egyszerű kérdés ez, mint amilyennek elsőre gondolta. És ő is megfogalmazza a valódi, már számára is érdekessé váló kérdést: „kit ölel át a fát átölelő ember valójában, amikor átölel egy fát?” Aztán, ahogy megismeri jobban ezeket – a, ha nem is Greenpeace-kölyköket, de – az önfeláldozó, a kimondhatatlanul értékes fákat testükkel óvó embereket, végre „meglátja, milyen a világ igazi arca, akkor eltörik benne valami és kihal belőle az emberi önbecsülés utáni vágy is.”
Mesébe illő a Kínából menekülő férfi egyik lányának, Miminek a története, aki praktikusan gondolkodó mérnök létére olyan örökséget őrizget az apjától és annak családjától, amelyről nem tudjuk, hogy valami csodaszer, vagy egy olyan mélységekbe lenyúló spirituális gyökérzet, amely fogva tartja, amely nem engedi, hogy szabadon dönthessen bármiről. Transzgenerációs teher, vagy egy régmúltból jövő üzenet, misztikus örökség?
„Te mint pszichológus – fordul Mimi az újonchoz – mit mondasz, hogyan győzzük meg az embereket az igazunkról?
Az újdonsült kaszkádiai bekapja a horgot.
– A világ legjobb érvei sem képesek megváltoztatni egy ember gondolkodását. Ezt csakis egy jó történettel lehet elérni.” – feleli a pszichológus.
Mi pedig, az egyszerűbb, szerényebb mesélők, írók, vagy csak írni szeretők, pontosan megértjük ezt. Mert milyen nehéz is megalkotni azokat az igazán ütős történeteket! Pontosan ez a vágy hajt minket is folyton, rendíthetetlenül reméljük, sikerül megírnunk a magunk világmegváltó sztoriját, regényét.
A könyvben az indiai származású csodagyerek is izgalmas személyiség. Testi problémái ellenére (vagy tán épp ezért) őrületes gazdagságra tesz szert az általa megálmodott videójátékoknak köszönhetően. Aztán, amikor belefárad, beleun, kezébe kerül egy bizonyos könyv és elkezdi ő is megérteni a dolgok mélyét, kezdi látni, milyen nagy a baj. Próbálkozik is a kollégáinál:
„Képzeljétek csak el: olyan játék, aminek az a célja, hogy a világot gyarapítsd, ne saját magadat.
Egyre sűrűbb a csönd az őrült javaslat miatt. Kaltov megjegyzi:
– Ahol nincs baj, főnök, ott fölösleges javítgatni. Nemmel szavazok.”
Aztán a többiek is, sorban; mégis rá kell, hogy ébredjen, játéka túlnőtt rajta, nincs már ráhatása a dolgokra:
„Komplex, alkalmazkodó rendszer. Istenjáték, csak kicsúszott az istene kezéből.
…
És Santa Clara megye hatvanharmadik leggazdagabb embere… megtanulja, mit jelent, ha az embert felfalják saját telhetetlen gyermekei.”
Talán mégis a biológusnő a kedvenc karakterem mindannyiuk közül, pedig az elején még nehezen szerethetőnek éreztem. Nem is szép, nagyot is hall, furcsa. De mégis milyen szerencsés! Mert az apja mellett talál magának olyan társakat, akikkel közeli, csodálatos kapcsolatot tud kialakítani. Ha az emberektől nem is kap semmit, kárpótolhatják őt bőven a fák. Igaz, később az emberek között is talál társakat és lesz, aki felfedezi az ő szépségét, értékét is. Az ő példáján keresztül felmerülhet bennünk, miért olyan fontos a hallás, ha van más útja is annak, hogy megértsd, milyen fontos üzenetük lehet például az illatoknak, és mennyi egyéb lehetőség található arra, ha meg akarunk érteni valamit, valakit. És ezen a ponton ismét eszembe jut, milyen izgalmas tud lenni, amikor István kollégámnak mesélünk egy-egy megrajzolt fáról. Az alkotó és én, közösen. Ő aztán olyan izgalmas kérdéseket tud feltenni nekünk, és olyan részleteket képes meglátni, ami látóknak eszünkbe sem jutott volna…
Mindkét szereplőgárda bonyolult, összetett rendszerek egyedeiből áll. Az első benyomások, amiket kapunk róluk, szinte semmit nem mondanak a tényleges valójukról. Ezért is jó, hogy Powers segít jobban megismerni őket, megmutatja, milyen izgalmasak lehetnek a váratlan találkozásaik, milyen véletleneken múlhat, egy alkalmas pillanatban kit küld feléjük a sors, vagy mikor jön egy nagy vihar. De az sem lehet véletlen, hogy felkészít rá, ha megszületik egy várva várt gyermek, nem biztos, hogy tényleg azzal és úgy gazdagítja majd az életünket, ahogy mi azt elképzeltük. Elgondolkodhatunk azon is, lehet-e tényleges ráhatásunk a dolgokra, vagy csak pici hangyák, vagy szemmel alig kivehető epizódjaik vagyunk mi is valami nagynak – nevezzük akár isteni akaratnak, vagy egy apró fejezetnek egy gigantikus, világmindenséget leíró regényben.
Én úgy döntöttem eddig, és ebben most a regény is megerősített, hogy inkább a Greenpeace-kölykök perspektíváját választom. Az mégis emberi léptékű, van benne hit, remény. Mikor lenne erre nagyobb szükség, ha nem most.
#mádróljöttem