A váró. Ez biztos mindenkinek ismerős. Egy csomó műbőr fotel, ami első ránézésre kényelmesnek látszik, de ahogyan belesüpped az ember feneke, szinte abban a pillanatban el is kezd zsibbadni. Még rosszabb esetben: izzadni is.
Aztán az éles neonfény, kisül a retinád már attól is, ha épp csak felpillantasz a plafonra. Sose értettem, kintre minek ilyen erős világítás. A műtő két folyosóval arrébb van, de mindegy.
A másik kedvencem: a szag. A fertőtlenítővel kevert illatosító összetéveszthetetlen magánklinika aromája. Ha sima SZTK-ban ülnék, akkor a szocializmusból visszamaradt áporodott bútorszag keveredne a klór szúrósságával. De ez itt más. Ezek modern szagok, amiket megérdemel az ember a pénzéért.
Délután öt óra, rajtam kívül csak pár nő szenved még itt. Az egyiknek már akkora a hasa, hogy kénytelen kisterpeszben ülni. Sokan biztos azt mondanák, hogy jaj, de szép kismama! Hát én nem. Pontosan emlékszem arra a nyomorúságos helyzetre, amikor semmi nem volt jó, és csak ide-oda vonszoltam a testem a lakásban, mint egy zsíros lamantin a jégtáblák szűk hasadékaiban. Akkor bárki mondogathatta, hogy áldott állapot, meg legszebb időszak. A nagy lófaszt.
A fiatal nő arcán is látom, hogy eljutott arra a szintre, amikor a szüléstől már nem fél, hanem mint világvége-hívő a megváltó aszteroidát, várja, hogy elfolyjon a magzatvíz és senki ne ugráljon éjszaka a húgyhólyagján.
A bal sarokban egy másik kismama, annyi különbséggel, hogy ő már babakocsiban hordja a csecsemőjét. Visít szegény, ahogyan az anyja megpróbálja ráerőszakolni a bundás-macis kezeslábast. Türelmesen gügyög neki és igyekszik elmagyarázni a párhetes babának, hogy juj, hideg van kint, tudod ezt fel kell venni, nehogy megfázz, kicsim. Látom az arcán, hogy a műsor nekünk szól, ő most bemutatja, mennyire jól bírja a mókuskereket és fél kézzel is beöltözteti az üvöltő kisfiút. Ha vagányabb lennék, odamennék hozzá és azt mondanám neki, hogy sírj te is nyugodtan. Már csak pár év, és egyedül felveszi a kabátot. Gondolj arra, hogy nem lesz minden elindulás egy csata a Don-kanyarban. Búcsúzóul egy pohár bort – cigivel – még javasolnék neki estére, amolyan idegnyugtatónak. Néha hasznosabb is, mint a tejserkentő herbatea.
Szemben velem, egy idősebb nő görcsösen szorongatja a leletekkel teli vaskos, kék dossziéját. Biztos lombikos, ugrik be elsőre. Nekem is pont ilyen, Háború és béke vastagságú papírkötegem volt, amit mint a Szentírást, hordoztam magammal vizsgálatról vizsgálatra.
Régi szép idők. Villan be minden emlék egyszerre. Az elején még megszállott statisztika-mániásként számszerűsítve követtem az eredményeket. Kétszáz otthon beszúrt injekció, hat beavatkozás és két év várakozás után persze feladtam az adatsorok pontos rögzítését. Így már nem is olyan meglepő, hogy egészen otthonosan érzem magam a nőgyógyászati várókban. Mondhatni V.I.P. vendég vagyok.
Nyílik a fotocellás ajtó, bejön valaki. A homokfújt üveg szárnyai szétcsúsznak és látom a folyosón várakozó pasik, férjek és apukák hadát. Covid van, a váró már csak a pácienseké, bocsika, nekünk jár a fotel meg a ballonos víz.
Sajnálom amúgy szegényeket. Persze, hogy ott akar lenni az ultrahangon és keresni a kis kukit vagy puncit a Rorschach-tesztre emlékeztető babamozin. Szívesen elárulnék nekik egy titkot: nem látszik semmi.
Eszembe jut, hogy én is ezen az ajtón sétáltam be majdnem két éve, március közepén, hajnal hatkor. Gyors liftes-tükrös szelfi, hogy megörökítsük az utolsó egybenvagyok pillanatot.
Szülni jöttem, mondtam büszkén a nővérkének a betegfelvételi pultnál. Annyira nem is izgultam, minden le volt zsírozva. Túl voltunk a lombikon, a gyerek egészséges volt, egyszer sem pisiltem be az utolsó hetekben, és az orvosom is frissen és kipihenten érkezett a programozott császárra. Semmi külföldi konferencia vagy síbaleset. A saját lábamon sétáltam be a műtőbe is, kicsit poénkodtak a dokik, miközben kaptam egy epidurált a gerincvelőmbe. Elterültem a műtőasztalon, mint Kate Leónak a Titanic emlékezetes portré jelenetében. Gondosan körbeparavánoztak, hogy ne lássam a nagy esemény közben a saját beleimet. Először valami ecsettel simogatták a hasamat, hogy ellenőrizzék, érzem-e. Persze, hogy éreztem, így nyomtak még érzéstelenítőt az infúziómba. Ettől olyan delíriumba kerültem, hogy alig emlékszem valamire. Állítólag reggel nyolckor a férjem műtősnek öltözve bőgött mellettem, hogy gyönyörű a lányunk.
Pár óra elteltével kezdtem felfogni a helyzetet. Anya vagyok, meg ilyenek. Ez a tündéri kis lény, aki egyelőre nem szól hozzám, az én gyerekem. Kezdhetem eldugdosni a magassarkú cipőim, a rúzsaim, nézhetek YouTube-ról hajfonós videókat, játszhatok Jégvarázsosat és egyszer majd kimondhatom neki a Minden férfi egy fasz tételmondatot is.
Lassacskán újra éreztem a lábaimat, nyilván társult hozzá némi fájdalom is a szétcakkozott hasam miatt. De úgy voltam vele, leszarom, innen már jöhet bármi, engem nem érdekel. Mission completed.
Délután eljött a nagy pillanat, hogy bemutassam a lányom a social médiában is. Gyorsan pattintottam egy cukin alvós képet és repült a világhálóra a hír, hogy megszületett a legkisebb nyuszifül. Azt hittem, 2020. március 11-én ez lesz a legnagyobb esemény a falamon. Ezt csúnyán benéztem.
Hivatalos. 15 órától országszerte veszélyhelyzetet hirdetett a kormány a Covid-19 vírus terjedése miatt.
Ami ezek után jött, azt nem nagyon kell bemutatnom. Azóta az apukák csak a folyosón várhatnak a váró helyett.
(Mikhail Maslov fotója a Pexels oldaláról)