Megállt egy pillanatra a teraszajtó előtt, és kinézett a melléképületre, amíg a vízforraló egy kattanással jelezte, hogy elkészült a víz a reggeli kávéhoz. Súlytalan mozdulatokkal készítette el a forró italt a megszokott hóemberes bögrében, majd leült a laptop elé, hogy elolvasson néhány hírt, megnézzen pár képet a facebookon, és játsszon egy kör mahjongot. Miután elfogyott a kávé, megmosakodott, megfésülködött, bevette a vérnyomáscsökkentőjét, készített még egy kávét, és nekiállt az ebédnek.
Mióta otthagyta a munkahelyét, minden nap főzött a családnak. A gyerekek szívesen vették, hogy van meleg étel, ő pedig elfoglalta magát. Általában hárman ebédeltek délben, a lánya, és lánya élettársa, mindketten otthonról dolgoztak. Rutinszerű étkezések voltak, de szerette őket. A nap többi részében olvasott, nézte a tévét, ha kellett, besegített a lányának a műhelyben, este pedig együtt etették meg a kutyákat. Pénteken vásárolni mentek, egy hétre előre igyekeztek megvenni mindent. A szokásos dolgokat emelték le a polcról, az utolsó pillanatig. Az utolsó négy hónapig.
Miután érezte, hogy valami megváltozott, egyre többször csatlakozott a napi teendőkhöz a gyógyszertári látogatás is. Savlekötő, hashajtó, Ferenc József víz. Majd robbanásszerűen a kórházi látogatások – ki-be járás, mentők – vették át az irányítást a napok, hetek, hónapok felett. Átalakultak a szokások, már nem ő főzött a családnak, neki főztek. A bevásárlásokra nem tudott elmenni, az élelmiszerek megváltoztak, a kávé elmaradt. Helyette lett táplálékkiegészítő, inzulinfecskendő. A földi élet láthatatlan védőbástyái, a megszokások visszafordíthatatlanul omladozni kezdtek. A betegség elkezdte lassan elvágni a szálakat, amik az élethez kötötték, s lassan megérett benne a felismerés, hogy ígéretek ide vagy oda, ez egy egyirányú út.
Próbálta nem adni könnyen az életét, igyekezett tartani a ritmust. Reggel felkelni, reggelizni, mosakodni, fésülködni, együtt ebédelni, lemenni kutyát etetni. De érezte, hogy az ereje nem engedi már, így egymás után hagyta el a számára olyan fontos dolgokat. Közben háborgott a lelke, félt, aggódott, világgá ordította volna a fájdalmát, rettegését, de inkább csendben maradt. Fájóan, ijesztően csendessé vált. Úgy tűnt, mintha feladta volna, pedig csak elfogadta, hogy jön, aminek jönnie kell, és nem akart szembemenni vele.
Az utolsó otthon töltött napon, amíg várta a mentőt, megkérte a lányát, hogy fésülje meg. Mert ő már nem tudta megtenni. Nem szép akart lenni, csupán egy köteléket akart még megtartani abból, ami az élethez fűzte. Csendben ment, nem búcsúzott, és rajta kívül nem tudta senki, ő vajon tudta-e, hogy nem jön már haza többet.
Minden utasítást betartott, mosolygott a nővérekre, hálás volt minden tasak vérét, amit kapott, pihent, és várta a műtétet, ami meghozhatja az áttörést, és elindulhat a gyógyuláshoz vezető úton. Este be akarta venni a gyógyszerét, de érezte, hogy valami baj van, az ujja nem mozgott. Szólni akart a szobatársának, de a nő már orvosért sietett. Hallotta, látta az embereket maga körül, de nem tudott megszólalni, a fél oldala lebénult.
Másnaptól a lánya bejöhetett látogatni. Kommunikált vele, ahogy tudott, de az agyvérzés bezárta az elméjébe, a kimondatlan szavakkal, gondolatokkal együtt. Biztos volt benne, hogy innen már nincs gyógyulás, de tudni akarta, hogy minden rendben lesz, úgy hagyja itt a gyerekeit. Volt egy fia is, az utóbbi időben nagyon sokat gondolt rá. Nem tudta, hogyan kommunikálja neki a betegséget, nem akarta megijeszteni, mert ő más, mint az átlagemberek. Nem akart beszélni vele, csak azért tette meg, mert a lánya kérte. Azt mondta, nem fair, hogy nem tudja, baj van. De nem szerette volna, hogy ilyen állapotban lássa. Mindig ő volt neki a biztonság, az erő, a védelem, nem tudta elviselni, hogy a fiában ez a kép összeomoljon.
A lánya minden nap bement hozzá. Vitt egy rajzot, az volt ráírva, hogy szeretünk, várunk haza. Lerajzolta magukat és a kutyákat. Odaragasztotta az ágya szélére, hogy bármikor láthassa. Mosolygott, viccelődött, meg akarta mutatni, hogy erős, és minden rendben lesz, mert tudta ő is, hogy anyuka innen már nem megy haza. Akkor látta őt utoljára, amikor a gyomorszondát helyezték le neki. Akkor már nem beszélt vele. Hallgatásával jelezte, hogy nem kell jönnie többet, engedje őt el. Beszéltek már többször erről a helyzetről, és ő határozottan úgy gondolta, hogy el kell fogadni, ha az ember úgy dönt, hogy menni akar. A lánya megértette, és nem ment többet.
Az élet egyre távolabb került, egyre kevesebb szál kötötte már a földhöz. Eltűntek a kellemes, megszokott dolgok, az ízek, az illatok, a hangok, érzések. Elveszett a mozgás, a beszélgetés, és megállt a szívdobbanás. Halkan omlott le az élet, maga után hagyva a csupasz emléket, ahogy a tánc végén lehulló álarc hagyja magára az embert.
(Fotó: Clément Falize, kép forrása: Unsplash)