Február 24., csütörtök
Marcit hívom telefonon, hogy azonnal adja meg Finn elérhetőségét. Nagy bajban lehetnek, de nincs türelmem elmagyarázni a Luxemburgban kiránduló fiamnak, mi a tervem. Úgy érzem, azonnal írnom kell Finnek, Marci 17 éves ukrajnai barátjának, akit már én is ismerek, hiszen karácsonykor meglátogatott minket. Üzenetemben mentegetőzöm, hogy talán korábban kellett volna szólnom, de legalább most tudják, hogy ha el akarják hagyni Kijevet, van hová menniük. A magyarországi kis házamat ajánlom fel, ahol addig maradhatnak, amíg csak szükségük van rá. Természetesen ingyen. Válaszul a fiú azt írja vissza, köszönik, egyelőre nem gondolnak menekülésre, nincsenek veszélyben, de majd megmutatja anyukájának az üzenetemet. Ettől meg is nyugodhatnék, de olvasom és látom a híreket, a gyomrom görcsben van, és hiába kellene a szombati netes eszperantó világvizsga utolsó teendőit rendeznem, nem tudok figyelni, várom a válaszukat, tudni akarom, végül hogy döntenek. Próbálom elképzelni azt is, hogyan adom ezt be anyunak, akinek házával közös kertben van az odaígért menedékhely, akire alapozom a helybeli segítséget, és aki a kormány bevándorlóellenes idióta politikája miatt fél a menekültektől.
Február 25., péntek
Reggel Finn üzenetére ébredek. Azt írja, éjjel bombázták Kijevet. Az anyukája köszönettel elfogadja a felajánlott segítséget. Valószínű, hogy egy rokonuk autóval ki tudja menekíteni őket, de részleteket még nem tud. A mamája éppen nincs a közelben, el kellett mennie pár órára. A neten látott képek alapján azonnal elképzelem, hogy egy végtelen sorban áll a bankautomata előtt vagy élelmet, gyógyszert próbál venni az útra. Kérem a fiút, hogy adja meg az anyukája címét. Szinte semmit nem tudok róla, akkor még azt sem, hogy Olgának hívják.
Délután a nő végre megírja, hogy szombat reggel 7-kor indulnak, de azt nem mondja, hányan jönnek. Nem merem megkérdezni, de azt hiszem, három fia van, meg talán egy nagymama is jön velük. Amikor kiderül, hogy heten kelnek útra, Finn, az anyukája és a nagymamája, valamint egy másik nő három gyermekével, kicsit megrémülök. A házam kicsi, két kis szoba van benne egy-egy kétszemélyes ággyal, egy társalgó és a lépcsőforduló kanapéját is ki lehet húzni talán, de ebben már nem vagyok biztos. Azonnal ráébredek, hogy az elhelyezésüket már nem hagyhatom a 84 éves anyámra, nekem kell hazamennem Hágából Magyarországra. Hívom a férjem, aki éppen Franciaországban van, hogy sürgősen jöjjön vissza Hágába, szükségem van a kocsira. Nem, nem jó a repülő, ágyneműt, ruhákat kell vinnem, és a Szentendrei-szigetre is el kell szállítanom őket. Sylvain nem akarja, hogy egyedül vezessek, és az igazat megvallva, kicsit azért én is félek. A kemoterápia és sugárkezelések óta nagyon fáradékony vagyok, kérdéses, le tudok-e vezetni még egyhuzamban, egy stresszes nap után 1450 kilométert. Szombaton este hatig vizsgáztatnom kell majd, így csak utána kelhetek útra. Idegesen pakolok, a kiválogatott ruhák, hasznosnak tűnő tárgyak a szoba közepén tornyosodnak. Nyolc körül írok Olgának, hogy beszélnünk kellene. A WhatsApp kameráján keresztül hamarosan látjuk is egymást. Ő sötétben van, halkan beszél, de határozott, az én hangom el-elcsuklik. (Csak három nap múlva tudom meg, hogy akkor már az iskolájuk pincéjében berendezett óvóhelyen voltak.) Angolul beszélünk egymással, úgy, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Azt mondja, Kijevből nagyon nehéz lesz kijutni, de ha az sikerül, akkor minden oké lesz. Szerinte már vasárnap reggel Pesten lesznek. Ajánlom, hogy akkor próbáljanak meg az egyik határmenti befogadóhelyen megpihenni, mert én legkorábban délután három körül érek Pestre. Megadom a pócsmegyeri címet, küldök képeket a házról, és aztán abba akarom hagyni a beszélgetést, mert arra gondolok, pakolnia, búcsúznia kell mindentől, de úgy tűnik, nincs sürgős dolga. Már csak a reggelt várja. Vigyázzatok magatokra, értesíts, amint a határon vagytok, én meg küldöm a friss információkat, mondom sírva.
Hiába fekszem le nem sokkal éjfél után, nehezen tudok elaludni, majd többször felriadok, menekülök, lőnek rám, a valóság fenyegető képei rémálmokként keverednek bennem. Menekülök én is.
Február 26., szombat
A reggeli hírekben a háborúról beszélnek, az oroszok vészesen közelednek Kijev felé. Olga ír, hogy sikerült kijutniuk a városból, de rettenetes volt. Elszaladok pótkulcsokat csináltatni, három szettet, veszek covid-teszteket, energiaitalokat nekem az útra, és 12 órakor leülök a gép elé, ahol négy órán keresztül tart a vizsgáztatás, amire hat hónapig készültünk a kollégákkal, fontos lenne, de én szét vagyok esve. Pár technikai dolgot elszúrok, másokat megoldok, és mire végzünk, a férjem is megérkezik Besançonból egyheti távollét után. A kocsit megtankolta, kipakolta, az általam előkészített dolgokat berakta. Ő sajnos, sürgős munkája miatt, nem kísérhet el, de azt kéri, persze hiába, hogy pihenjek egy kicsit, mielőtt nekivágok az útnak. Nem, mennem kell. Zuhany, pakolás, logisztikai pontok és lépések ellenőrzése, aztán telefon anyunak, hogy fűtsön be és kapcsolja be a bojlert, mert íme a meglepetés: hazamegyek pár vendéggel. Nem érti, de nem magyarázkodom, csak a húgomnak, aki nem a faluban lakik, és éppen mozdulni is alig bír a gerincsérve miatt. Neki elmondom, mit tervezek, és kérem, hogy menjenek ki Pesten Olgáék elé, ha úgy adódik, hogy én sokat kések, mert hát bármi közbejöhet.
Olyan fáradtan ülök be este tízkor a kocsiba, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy a Hága-Budapest távot le tudom vezetni, hiszen még a harminc kilométerre lévő Rotterdám elérésében is kételkedem. Aztán csak megyek, száguldok, pörög a kilométeróra. Magamban hol Olgával beszélek, angolul vagy oroszul, hol azt próbálom elképzelni, miket raknék én egy bőröndbe, ha menekülnöm kellene. A sárga szatyrot biztos. Sokan megmosolyogtak már amiatt, hogy a lakás bejáratánál tartom a hivatalos okmányainkat már 15 éve, egyben, menekülésre készen. Bárcsak Olgának is lenne ilyen csomagja! A laptopomat, telefont és töltőt, tisztasági cuccokat és gyógyszereket, ruhát, emléktárgyat, fényképeket. Igen, igen, igen. Hogyan is tudnék választani egy ilyen helyzetben, ha egy egyhetes útra sincs az a bőrönd, ami elég lenne?
Jól haladok, néha még a 160 km/h sebességet is elérem, de utána beprogramozom a 140-es limitet, mert hát épségben kell majd odaérnem. Számolgatok: ha tudnám tartani az óránkénti 100 kilométeres átlagot, akkor már 13 óra körül Pesten lehetnék.
Február 27., vasárnap
Hajnalban kezdenek összefolyni a szemem előtt a sávok, meg kell állnom. Öt óra van és hideg. Engedek magamnak egy félórás szunyókálást egy parkolóban, de alig hogy elalszom, valami idióta bevágja mellettem a kocsija ajtaját, és én, akárcsak egy bomba robbanására, felriadok. Átjár a félelem, és már nem tudok visszaaludni. Továbbmegyek. Reggel hétkor még semmi hírem Ukrajnából, így megkérem Sylvaint, lépjen velük kapcsolatba, mert nem tudok vezetés közben írni. Kiderül, hogy Olgáék busza már Záhonynál van, a határ ukrán oldalán. Busz? Eddig autóról volt szó, de mindegy. Üzenem, hogy jöjjenek át és térjenek be egy szállásra pihenni, aztán keressenek vonatot Pestre. Ingyen van.
A közelségük híre azonnal felébreszt és száguldok tovább. Jönnek sorra az üzenetek, hogy a buszuk kitette őket, sajnos a magyar határon nem lehet gyalogosan átmenni. Senki nem veszi fel őket, így átmennek a szlovák határátkelő felé. Én ekkor lépem át az osztrák határt Passau után. Közeledünk egymáshoz. Olgáék már csak hárman vannak, a másik családról nem jön több információ. Az én menekültjeim már órák óta várakoznak az átjutásra a szlovák határnál, aztán ki kell lépniük a sorból, mert a nagymama rosszul lett.
Neki orvosi segítség jön, rám meg a hasmenés. Próbálom visszatartani benzinkúttól benzinkútig. A kimerültség és az idegesség, mint mindig, a gyomromra ment.
Nincs időm netezni, így az emlékeimben kezdek el kutatni aziránt, hogy milyen városok vannak a magyar területen arrafelé, kit mozgósíthatnék. A Facebook-on kérek segítséget: Emberek, mondjátok, van vonat a szlovák-ukrán határtól Pestre? Ha Szlovákián belül utaznak, hová kerülnek, hová menjek, esetleg ne Pestre menjek?
Úristen, nincs magyar autópálya-matricám, és az új OTP-applikáción előbb találnék megoldást az otthoni virágaim locsolására, mint matrica vásárlására. Még jó, hogy Mosonmagyaróvárról egy eszperantista barátom, Tamás éppen hív, kérdezi, miben segíthetne, így megvetetem vele a matricát és míg beszélünk, Bécsnél elszúrom a sávot. Graz felé fordulok véletlenül. Hála a Waze-nek, sikerül visszakeverednem. Sylvainnek diktálom, hogy írja meg Olgáéknak, ha találnak vonatot, menjenek Komáromba vagy Esztergomba, mert azt útba tudom ejteni, de valójában már magam sem tudom, mi lenne a jó megoldás.
A határ után megállok Tamáséknál Óváron, együtt jobban tudunk dönteni. Megérkezvén elszégyellem magam, mert őt és feleségét, Editet, éppen ünnepli a család. Én pont a torta és az ajándékozás előtt toppanok be.
Nézzük a térképet: világos, mint a nap, Olgáékért nekem kell a szlovák-ukrán határhoz elmennem. A Csopnál lévő határátkelő a Szentendrei-szigeten lévő pócsmegyeri házunktól, ahol először még ki kell raknom a sok cuccot, kábé 300 km. Onnan vissza is kell jönnöm, ami az eddigi 1450 kilométerrel együtt már 2100 lesz. Kiposztolom a Facebookra, hogy ezt nem fogom kibírni. Egy Gyulán lakó másik eszperantista barátom, Pali, éppen Komárom megyében van, azt írja, eljön Pócsmegyerre és onnan átveszi a kormányt, mehetünk Szlovákiába menteni. Ketten. Tamással végül úgy döntünk, nincs idő elmenni a szigetre és onnan vissza Pestre (vasárnap este a 11-es út állandóan bedugul). Olgáék nem várhatnak rám 4-5 órát a senki földjén, így Tamás otthagyja az ünneplésre hazajött három gyermekét, és eljön velem. Ő beül a mikrobuszukba, én meg, mint egy őrült, tépek utána 135-tel. Úgy teszek, mintha meg sem kottyanna mindez a megtett 1200 km után, közben mondom Sylvainnek, hogy mondja meg Olgáéknak, keressenek valami biztonságos helyet, mert órákba telik majd, amíg odaérünk. Budaörsöt céloztuk be, ahová odarendelem a húgomékat Solymárról, hogy pakolják ki a kocsimat, vigyenek mindent ki Pócsmegyerre, hogy a három vendég és csomagjaik is beférjenek.
Újabb hír érkezik: Olgáékért majd jön egy busz, felszállnak rá, de azt nem tudják hová és merre viszik őket. Már Pest határában vagyunk, amikor kiderül, hogy Pozsonyba mennek. Úristen, csak azt ne! Tamás száguld, nem tudom felhívni, mert leesett a padlóra a telefonom. A volán gombjaival viszont tudok hívásokra válaszolni, így jó, hogy barátnőm, Márta hív, hogy vonat menetrendet diktáljon. Megkérem, szóljon Editnek, hogy hívja fel Tamást és mondja meg neki, hogy Budaörs helyett Budakalászra menjünk. Tamás megcsenget, hogy az újratervezés rendben. Húgoméknak is szólok, hogy oda jöjjenek.
Sylvain szól, hogy Olgáékat a buszsofőr hajlandó kirakni Kassán, de szerintem az nagyon messze van. Kérem Sylvaint, hogy nézze meg a térképen, mi van Szlovákiában a Megyeri híd felett északon, és rendezze el, hogy valahol ott szálljanak ki. Közben Tamás átviharzik Budaörsön is, én meg majdnem szem elől tévesztem. Vasárnap este hat óra körül nagy a forgalom, idegesen araszolunk át Budán, és ugyanilyen tempóért imádkozom a szlovákiai busz számára is. Budakalásznál az Auchan parkolójában a húgom fia átveszi a cuccokat, ott hagyjuk a már üres autómat, beülök Tamás mikrobuszába, és a Megyeri hídon át irány Szlovákia. Forog velem a világ, akkor már 34 órája nem aludtam és 1430 km-t vezettem. Olgáékról semmi hír, lemerülőben a telefonjuk, vagy elaludtak a kényelmes buszban?
Banská Bystrica jó lesz-e, kérdi Sylvain. Beazonosítom a térképen. Ja, jobb mint Kassa, ha nincs más. A távolság lassan csökken, az utak viszont keskenyednek. A húgom hív, hogy valami Pali keresett, hogy Szlovákiába elvigyen. A fenébe is, róla meg teljesen megfeledkeztem. Azt üzeni, az éjszakát a faluban tölti, majd reggel megkeres. Tamással céltudatlanul széguldunk az ismeretlenbe, és örülök, hogy nem egyedül kell ezt megtennem. Sliač benzinkút jó lesz? – teszi fel az újabb kérdést Sylvain. Igen, jó, de arról, hogy mikor érnek oda, semmi hír.
Az autópályán a Pozsony felé tartó oldalon, Sliač közelében nincs benzinkút, így a másik oldalon érdeklődöm a kútkezelőnél, hogy szerinte hol fog megállni a Pozsony felé haladó busz. Azt mondja, errefelé sehol. A térképen találunk a közeli falvakban négy másik kutat. Elkezdünk cirkálni közöttük. Küldök helyzetmeghatározást Finnek, mert Olga telefonjában vagy kommunikációs készségében ekkor már nem bízom. A kérdésre, hogy ők hol vannak, Finn azt válaszolja, hogy még a buszon. No comment. Leparkolunk és várunk, aztán Finn jelez: Slovenskeho narodneho povstania 4 Siliač Banskonystricky kraj, 96231. BINGO.
Öt percen belül ott is vagyunk. Igaz, benzinkút nuku, de áll ott egy magyar rendszámú busz, mellette három ember és pár csomag. Elszorul a torkom. Tamás beáll a busz mögé, én kiugrom a mikrobuszunkból és sírva ölelem meg őket. 20 óra 20 perc van. A buszból integetnek, mi visszaintegetünk, és egy nagy dudálás után továbbindulnak. Mi besegítjük a menekültjeinket Tamás mikrobuszába. Nem tudom levenni a szemem a két megviselt kabinméretű és a kicsit nagyobb, fülét vesztett bőröndről. Árválkodik mellettük egy macskahordozó is, amire igazán nem számítottam. Köztudottan nem vagyok egy állatrajongó, de ez most itt van. Menekültként. Hát akkor welcome.
Visszafelé Tánya (a nagymama), Olga és Finn alszanak a mikrobusz hátsó ülésén, mi pedig próbálunk mielőbb visszajutni Budakalászra, ahová nem sokkal éjfél előtt meg is érkezünk. Szerencsére a parkolót nem zárták le, így gyorsan elköszönünk Tamástól, akinek még van 200 kilométere hazáig, mi meg átülünk az én kocsimba és irány Pócsmegyer. Útközben próbálok elmagyarázni és megtudni pár dolgot. Olga ül mellettem. Mi hamarosan célba érünk, de mi van és mi lesz a többiekkel?
Pócsmegyeri házamban meleg vár minket. Könnyeimet nyelem, amikor látom, mennyire meghatódnak ők is, mennyire tetszik nekik minden.
Hullafáradtak vagyunk, elmúlt már éjfél, de azért jó vendéglátóként megkérdezem, akarnak-e enni valamit. És milyen jó, hogy megkérdeztem! Alapos kézmosás után nekiesünk a húgomék által készített mennyei csirkepaprikásnak, amihez rizs és saját készítésű ecetes uborka is van.
Evés után kijelölöm mindenki alvóhelyét és felhúzzuk az ágyneműket. A nagymama a hálószobánkat kapja, Olga a nappali kényelmes és szétnyitható sarokkanapéját, Finn pedig fenn alszik majd Marci tágas szobájában. Nekem a közlekedő folyosó kanapéja marad, de megteszi erre a két éjszakára.
Amikor a bőröndjük körül matatnak, lopva tekintek oda, mert szeretném látni, mi volt számukra fontos, mivel lehet egy ilyen szituációban menekülni. A nagymamáéból két pléd, négy hosszú gyertya és nyolc doboz gyufa kerül elő. Azt mondják, ők nem emigrálni készültek, csak egy éjszakára, az óvóhelyre mentek le ezekkel. Az irataikon kívül szinte semmijük sincs. Nem tudom palástolni a megdöbbenésemet. Most ők vigasztalnak engem. Kiosztom a Hollandiából hozott ruhákat, halóingből is akad bőven, és amíg zuhanyoznak, próbálok mindenkinek írni, hogy megjöttünk, most már minden rendben.
Amikor lefeküdtek, lerogynék az emeleti lépcsőfordulóban lévő egyéjszakás kanapéra, aminek én leszek az első (és biztosra veszem, hogy az utolsó) hálóvendége. Viszont ezen az egyetlen szabadon maradt fekhelyen, láthatóan teljesen kipihenten, Lev, a macska trónol. Farkas-, illetve macskaszemet nézünk, mintha azt akarná tudtomra adni, hogy ő is menekült, neki is jár a kényelem. Jelelek neki, hogy húzzon el onnan azonnal. Meg sem mozdul, így kicsit megbillentem, amire óriásit ugrik és letrappol mellettem a lépcsőn. Gyorsan leülök, hogy megértessem vele, ez a hely az enyém, majd 42 óra ébrenlét után, ruhástul, ahogy vagyok, kómába esem.
Éjszaka nyomja a hátam valami léc a kanapé hajlatában, izzadok, mint egy állat, néha hallom, hogy Tolsztoj (én így hívom Levet) kaparja Finn ajtaját, vagy érzem, amikor átvágtat a hátamon, hogy lemenjen a fürdőszobába, ahol érkezésünk után azonnal beállítottunk neki egy WC-dobozt. Mindent felülmúl, amikor arra riadok, hogy a fejemnél trónol és dorombol. Tolsztoj, kérlek, hagyj békén, mert különben holnap visszaviszlek az ukrán határra, mondom neki magyarul, de nem érti a lelkem.
Ezen az éjszakán azt hiszem, hogy a missziót szerencsésen teljesítettük. Ekkor még nem is sejtem, mit tartogat számunkra a reggel.
