Jutka azonnal letépte fejéről a maszkot, amint belépett az ajtón, óvatlan volt, de már képtelen volt tovább elviselni bőrén az álarc érintését. A függönyt szerencsére már évek óta nem húzza el, sötét, agyonhasznált levegőjű szobában tölti az estéit, így annak az esélye, hogy egy drón benéz az ablakon, szinte nulla volt. A lábtörlő alatt hagyott keksz is érintetlenül várta, így majdnem biztos volt abban, hogy senki sem tört be hozzá, senki sem várja ma a lakásban őt.
A lakás kopott, egykor kényelmes bútorai fényüket vesztett alkalmatlanságokká váltak, lejárt az idejük, de lecserélni esélytelen volt bármit is, a fogyasztói társadalom összeomlása után a gazdaság meghalt, a gépek elhallgattak, a termelés leállt.
Önkéntelenül is kiszakadt belőle a sóhaj:
– Levegőt!
Pedig már szinte nem is emlékezett rá, milyen érzés teleszívni a tüdejét friss, üde, oxigéndús levegővel: évek óta nem érzett mást a saját száj- és áporodott szobájának szagán kívül. Utoljára 9 éve lélegezhetett szabadon, mielőtt beütött a járvány – éjjelente rendes könnyekkel sírja vissza azokat az időket – és elkezdődött a kötelező maszkviselés. Az azóta eltelt években elveszített mindenkit, aki számára fontos volt és azokat is, akik sosem voltak azok, ám hiányukat most égetőbbnek érezte, mint saját férje egykori hirtelen halálát. Nincsenek szomszédai, nincs fodrásza, nincs bankára, nincs jógaoktatója, nincs sarki boltosa, nincs postása, nincs senki, akihez szólhatna. Nincsenek már klasszikus emberek. Csak a Szabadok és az Üldözöttek.
Jutka Üldözöttként volt nyilvántartva, egy régi pártellenes megnyilvánulása miatt „arcfelismerésen alapuló drón általi halálra” lett ítélve még 3 éve, az „ítélet azonnal végrehajtható”. Az online ítélethirdetés előtti napon a férje szíve feladta a szolgálatot, meghasadt. Az a csodálatos, érzelmes lelke nem bírta tovább a kafkai környezet embertelen mivoltát.
Jutka mindig is praktikus nő volt. Gyakorlatias gondolkodása már sokszor kisegítette őt élete során, mert mindig a megoldandó feladatot látta maga előtt, ami a kétségbeesés helyett inkább feltüzelte képességeit és jobbnál jobb ötletei támadtak. Férje már amúgy is kihűlt testét a fagyasztóládába tette, miután arcát beszkennelte és mintegy tíz óra alatt másolatot készített róla 3D nyomtatója segítségével. Jutka szabad lett, de többé már nem lehetett önmaga. Jutka Szabaddá vált.
Egyetlen különbség volt a Szabadok és az Üldözöttek között: a Szabadok élhettek, míg az Üldözötteknek meg kellett halniuk. Ha egy Üldözöttet felismert egy drón, azonnal megsemmisítette. Jutka halott, Szabad férje arcával élte tovább az életét.
Az új világ egyetlen gigavállalat, a Drónopólium kezében volt, tulajdonosai nem ismertek, de valószínűleg a Szilícium-völgy egykori őrült mágnásai vették kezükbe az irányítást. Egy elpusztult, lerobbant, kiégett társadalom romjaira építkezve hozták létre a mesterséges intelligenciával irányított világukat. Egyetlen szabály volt: vagy megszoksz, vagy megölünk. Ez a nemes egyszerűség igen nyájas társadalmat szőtt.
Lakás mindenkinek jutott, hiszen az emberek fele már régen nem élt, élelmet a csomagküldő automatákban lehetett átvenni a hónap meghatározott napján, a nap meghatározott órájában, az óra meghatározott percében. Ettől ugyan jól senki sem lakott, de az életben maradáshoz elég volt. A munkavégzés szigorúan otthon zajlott, valamiféle programozásban kellett valamiféle részfeladatokat ellátni, senkinek sem kellett tudnia semmit, csak leütni a billentyűket az előre megadott sorrendben, a programot életben kellett tartani. A munkaidőn kívül bárki bárhol bármit csinálhatott, bár ennek kiaknázására nem sok lehetőség volt.
Jutka magányos volt. A titka miatt nem bízhatott senkiben, senkit sem engedhetett közel magához, hiszen álarc fedte igazi arcát. A Szabadok között sok arcvadász volt, pusztán hobbiból kutatták-keresték az Üldözötteket. Semmi sem lett volna egyszerűbb, mint befejezni ezt a szomorú, sötét, kietlen sorsot. Csak egyszer kellett volna maszk nélkül mennie az utcára és egy drón egy percen belül végzett volna vele, de nem akarta elveszteni a fogadást, amit már az új világ okozta félőrült állapotukban kötöttek férjével. Ez vette rá nap mint nap, hogy felkeljen, hogy magára öltse az álarcát, hogy kijátssza a rendszert, nem halhatott meg, élnie kellett, nem nyerhette meg a fogadást a férje, amikor nevetve azt mondta: „fogadjunk, ha meghalok, azt nem élem túl.”
(Vitor Santos fotója a Pexels oldaláról)