A pince sarkában négy férfi kártyázott. Nem akarták befejezni a játszmát, de hirtelen olyan sötét borult rájuk, amikor az esti fényeket mindenütt lekapcsolták, hogy a lapokat sem látták.
Régen esett annyi hó, mint azon az éjszakán. Mindenki örült reggel a meglepetésnek, csak azok nem, akik közel feküdtek a bejárathoz. Hozzájuk egész este becsorgott az olvadt hólé. Meleg helynek senki nem mondta volna a pincét, de a nedves, dohos levegő elég volt az olvadáshoz. Reggel, ahogy kivilágosodott, a négy férfi újult erővel kezdett neki a játéknak.
A paklit korábban úgy találták a boroshordók helyén. Még azelőtt hagyhatta lenn valamelyik italozó társaság, mielőtt megkezdődtek a légitámadások. Ekkor vonult le ide a bérház összes lakója, először csak néhány estére, azóta meg szinte lent éltek.
A négy férfit felmentették a frontszolgálat alól.
Egyikük már harcolt fiatal korában, el is vesztette fél lábát. Azóta ő volt a vízhordó a kerületben.
A másik a tüdőbetegsége miatt sosem volt katona. Munkát sem vállalt soha, anyja tartotta el, akit aztán elvitt egy éjszakai bombatámadás. A férfi egyedül maradt. Ha mása nem is, de volt egy pisztolya, amit még nagyapjától örökölt. Megszállottan magánál hordta, tudta jól mindenki. Végszükség esetére, ahogy mondta.
A harmadik férfiről senki sem tudott semmit, nemrég menekült csak a pincébe. A papírját minden ellenőrzésnél bemutatta, szökött katona nem lehetett. Sokat beszélt, de sohasem magáról.
A negyedik férfi volt a legöregebb és a legszótlanabb. Tanár volt a háború előtt, és a lejövetel első napjaiban a pince gyerekeinek magyarázta a történelmet. Talált két-három szem szenet, azzal rajzolta a falra a mohácsi csatát és az egri viadalt. A magyarok támadási irányát vastag nyilakkal húzta meg, pedig csínján bánt a kevéske szénnel. Az ellenségnél bezzeg spórolt, már csak a rosszallás miatt is, merthogy népünk megtámadására vetemedtek. Amikor meg a szén elkopott, akkor csak mesélt. Végül a hangja is elkophatott, mert már nem hívta össze a gyerekeket.
– Mennyi lehet az idő? – nézett ki a tanár a hátsó ablak szűk résein.
– Még nincs nyolc – felelte a vízhordó. – Akkor kezdődik az utcai őrségváltás.
A pincében is eljött a reggel. Hol egy csecsemő sírt fel, hol egy idős asszony jajgatott. Régóta nem tudtak szellőztetni, az áporodott szag átjárta a falakat. Illemhelyet sem volt idő kiépíteni. Valaki lehozott két hordót és egy vödröt, abba végezték a dolgukat. Korábban ugyan egy függönyt feltettek a szemérmeket takarni, de azt azóta valaki lelopta. Kezdetben mindenki átöntötte a vödör friss tartalmát a nagy hordóba, de aztán a hordók is megteltek, utána meg már a vödör is. Végül az egész sarok. Ennek a többhónapos ürüléknek a szagát már a pince bejáratától érezni lehetett. Aki betévedt ide, annak később a ruhája is elárulta, honnan jött.
A délelőtt gyorsan elszaladt. A hó olvadni kezdett, bár az úton, ahol a tankok éjszaka lejárták, vastag jégréteg fagyott a nyomokra. A pincében mindenki végezte a maga teendőjét. A síró baba elhallgatott, mert anyja megszoptatta a pár kortynyi tejéből, majd elaltatta. Ezután az anya egy összetekert lenvászon ruhából kitekert egy darab füstölt sonkát, levágott belőle négy egyenlő, ujjnyi csíkot, egyet a nagyobbik fiának adott, aki úgy hatéves lehetett, egyet az ébredező lányának, azután az anyjának, akivel egy matracon aludtak és éltek. Végül maga is elrágott egyet. Gondosan visszacsomagolta a sonkát, mert másnapra is kellett. A sonkát még egy tiszttől vette pár napja nagyanyja arany karkötőjéért cserébe, és gondosan őrizte, el ne lopják. Férje a fronton harcolt, apja pedig néhány éve halt meg.
Míg ők eszegettek, mások beszélgettek, régmúlt időkről, emlékekről. Két nő kiment, havat szedett egy vájlingba, azt hozták le. Ha elolvad, mosakodnak majd belőle.
Hogy hányan voltak a pincében, nem lehetett megszámolni az alig beszűrődő fény miatt. Az egész pince olyan volt, mint egy lassított mozifilm. Kevesen tudták, mi az a mozi, de ha látták volna magukat a vásznon, csak annyit mondtak volna, nem történik itt semmi érdekes.
A négy férfi még mindig kártyázott.
– Ezek a dögök állandóan csípnek! – csapott a lábára az ismeretlen. – Egész éjszaka rajtam mászkáltak!
– Ne bántsd őket! – szólt közbe a tüdőbeteg. – Mindannyian egyet akarunk ebben a koszos fészekben.
– Igazán? És mit?
– Túlélni. Egyébként is, különbek, mint mi.
– Egy csótány? Ugyan miben lehet különb nálunk? – mordult rá a vízhordó.
– Ők most is keresik a kiutat, mi meg elbújunk a pincébe! Mi már régen feladtuk, pedig több erőnk van, mint ennek a csótánynak – felelte a tüdőbeteg, és felvette a bogarat a tenyerébe.
– Hát, mondok én neked valamit, barátom! – szólt az idegen. – Neked elment az eszed! Többre becsülöd ezt a dögöt, mint az embereket!
– Néha igen, mikor felmegyek innen. És mikor lejövök ide. Ülünk, kártyázunk, és várjuk a sorsunkat. Mennyivel vagyunk okosabbak ennél a fajnál? Nem várják, hanem cselekszik a sorsukat – érzékenyült el a mondat végén a tüdőbeteg.
– Ez bolond! – kiáltott felháborodva az idegen. – Agyadra ment a levegő!
– Hagyjátok már! Kártyázzunk! – mondta a negyedik férfi, és osztani kezdett. – Te meg tedd már le azt a dögöt, és játsszál! – szólt rá a tüdőbetegre. A tüdőbeteg mintha nem is hallotta volna, tovább simogatta a bogarat. Mosolygott rá, beszélt hozzá, akár egy gyerekhez.
– Na, idefigyelj! – kapta ki kezéből az idegen a bogarat. – Megmutatom, mennyit ér a te kis jószágod! – kiáltotta, és rátaposott a csótányra, majd nevetve visszaült a helyére. A többiek lélegzetvisszafojtva nézték. A tüdőbeteg megremegett, és felugrott. Előrántotta a pisztolyát, és az idegen felé fordította. Várt néhány pillanatot, míg az felnéz rá, és abbahagyja a nevetést, aztán egy jól irányzott lövéssel végzett vele.
A többiek elugrottak az asztaltól, a pincében néma csend támadt. A tüdőbeteg lehajolt a bogár maradványaiért, aztán visszaült a helyére, és elrakta a pisztolyt. Rámosolyodott az állatra, és ennyit mondott:
– Cselekedni kell, cselekedni kell! Még ha nem is mindig éljük túl.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a szerző 2020-ban megjelent Két állomás között című novelláskötete.