12:00. Talán itt kéne abbahagyni. Pont most, amikor a kórház kis kápolnája elüti a delet. Most kéne meghozni a döntést. Vajon mit szólna a főorvos, ha szépen visszasétálna a rendelőbe, kezet nyújtana, tisztelettel megköszönne mindent, és lemondaná a műtétet? Biztosan van, aki örülne az időpontnak. Valaki, aki fiatalabb, akinek még dolga van itt. Végül is, ő már mindent elért, amit akart. Szinte mindent megkapott, amire vágyott.
A kis kápolna tornya elhallgatott. A harangszó helyét újra a park csendje vette át, amit túl sokszor zavart meg a sűrűn érkező mentők szirénája. Tibor lehunyta a szemét. Arcát gyengéden melengette a kora tavaszi nap erőtlen sugara, orrát betöltötte az ébredező frissesség csípős hidege. Hogy várták a tavaszt. Ő és Vera. Amikor lassan rügyet bontanak a fák, kinyílnak a virágok, a levegőt betölti valami utánozhatatlan, tiszta illat, és amikor az ő öreg tagjaik is megfiatalodnak, hogy elkezdhessék közös esti sétáikat. Pont, mint régen. Mielőtt Zoli megszületett volna.
Nem ronthatja el! Bárhogy is dönt, felveszi a gondtalan, vidám álarcát és eljátssza, hogy minden rendben. Vera kedvéért. Észrevétlenül szökött ki egy könnycsepp a szeméből, és engedetlenül végigszaladt az arcán, hogy leugorjon borostás álláról, egyre ráncosabb kezére.
– Nem! – szakította félbe durván gondolatait az élesen kiáltó gyerekhang. Tibor felháborodva nyitotta ki a szemét, és már épp készült volna egy csípős megjegyzést tenni a neveletlen gyerekre, amikor újra felharsant a sziréna. Egy pillanatra megállt, vett egy mély levegőt és újra lehunyta a szemét. Nem szólhat semmit. Hiszen egy gyermeknek egy kórház udvarán minden joga megvan arra, hogy dühös legyen. Még ha neki is meglenne minden joga, hogy háborítatlanul sajnálja magát.
– Megértem – szólalt most meg egy nyugodt férfihang. Talán az apa.
– Tényleg? – hallotta a csodálkozást a gyermek hangjából, aki más választ kapott, mint amire egy felnőttől számítani lehet.
– Persze – erősítette meg a férfi. – Egy kisbaba hangos, és nem lehet vele játszani. Csak ha nagyobb lesz.
Tibor akaratlanul is elmosolyodott. Milyen más problémákkal is szembesít minket az élet, ahogy haladunk előre, és mégis, a maga idején mindegyik milyen komolynak tűnik.
– Talán – hallotta meg újra a kisfiú bizonytalan hangját. – Talán a Jóisten jól összegondolja a családokat. Mindenkinek a neki való babát küldi, ugye?
Összegondolja? Milyen érdekes szó. És milyen igaz. Az ő családjuk is remekül össze volt gondolva. Vera és ő, aztán Zoli is pont hozzájuk lett gondolva. De Zoli már évek óta elköltözött. Ő már a saját útját járja, és ez így is van rendjén. De vajon most mit tervez vele az Isten? Vagy őket már csak szétgondolni lehet?
A kis kápolna harangja ismét kondult egyet, és Tibor lassan felállt. Magára öltötte az álarcot, amit már egy éve hordott. Ami mögé megpróbált elrejteni minden félelmet, fájdalmat, keserűséget, néma dilemmát, hogy Vera ne lássa, ne élje át vele együtt.
Világéletében játszott. A legnagyobb szerepeket, a leghíresebb színpadokon. De ez volt a legnehezebb szerepe, és ezúttal nem adhatta át másnak. Nem volt se súgó, se beugró. Hiába érezte úgy, hogy már belefáradt. Még egy kicsit tennie kell a dolgát. Talán a következő vizsgálatig.
***
12:05. Már öt perce várt. Amióta az eszét tudja, rettegett a tűtől, a kórházaktól, az orvosoktól. És idáig egész jól el is kerülte mindet. De ez most megváltozott, ebben a hónapban már másodszor ült a váróban. Zsuzsa próbált a halk jazz zene nyugtató hangjára koncentrálni, de nem ment. Hiába volt minden meleg barackszínre festve, hiába borították a falat a mosolygós, színes köpenyes orvosok biztató képei, még itt is áthatott mindent a fertőtlenítőszerek összetéveszthetetlen kórház szaga, amitől azonnal rosszul lett, amint belépett a fotocellás ajtón.
Ma csak egy kicsit volt sápadtabb a szokásosnál, de az árulkodó jeleket jótékonyan fedte el a halványrózsa pirosító és a világosbézs púder hazug maszkja. Nem hiányzott, hogy a kollégák ma is egész nap faggassák, mint tegnap.
– Most kezdi a második kezelést – ütötte meg fülét a negyvenes nő hangja. – Pedig már csak pár hónap kellett volna, hogy gyógyultnak nyilvánítsák.
Zsuzsának összeszorult amúgy is háborgó gyomra. Nem akarta hallgatni őket. Nem akarta hallani a kimondhatatlan nevű kezelések, fájdalmas terápiák és a reménytelen, hónapokig tartó küzdelmek történetét. Így is elég nehezen viselte ezeket a helyeket. Behunyta a szemét, és igyekezett a recepciós lányok vidám csevegésére figyelni, de a nő hangja túlharsogott mindent és mindenkit.
– Én azt mondom, ha az Isten egyszer eldöntötte, hogy vége, akkor úgy is lesz, bármit is teszünk ellene.
– Ne mondj ilyet, Helga! – csitította szinte rémülten a mellette ülő másik. Talán a barátnője, aki elkísérte az éves szűrésre, hogy aztán a szemben lévő kávézóban egy francia krémes társaságában osszák meg egymással életbölcsességeiket.
Zsuzsa mélyet sóhajtott és zsebébe rejtette remegő kezét. Végül is, csak pár hónap. Annyit ki fog bírni, aztán minden rendben lesz.
***
16:00 Újra csak az álarc… ilyenkor a legnehezebb feltenni, amikor mind együtt vannak. Amikor a szobát betölti a paprikás csirke isteni illata, és gyerekek lelkesen mesélik, mi minden történt velük az elmúlt hónapban. Tibor mégis feltette a mosolygó, gondtalan maszkot, ami mögött semmi sem látszik, csak az őszinte odafordulás a másik felé.
– És veletek mi újság? – kérdezte Zoli, mikor a végére ért az új projektjéről szóló beszámolónak, ami hatalmas előrelépés lehet a karrierjében. Tibor büszke volt. Miért is kéne most mindent elrontani a róla szóló hírekkel? Az már nem fontos.
– Minden rendben – felelete csevegő hangon. – Január hatodikán lesz a műtét, februárban kezdik a kemót – tette hozzá tárgyilagosan.
Egy pillanatra fagyott csak meg a levegő, ahogy az elmúlás dermesztő gondolata, mint a jeges téli szél, átszaladt az asztal felett.
– Ki kér még tésztát? – keresett gyorsan ürügyet Tibor, hogy egy kicsit kimenekülhessen a szobából, aminek levegője ma különösen fülledtnek tűnt. Talán mert sokan voltak. Zsuzsa is milyen sápadt. – Zsuzsa szedjél még! Alig ettél! Várjatok, feltöltöm a tálat! – állt fel gyorsan, mielőtt valaki megelőzi.
Szerencsére a család hagyta, és ez jó is volt így. Minek rontsák el a hétvégét kesergéssel? Ezzel úgysem lehet mit kezdeni. Inkább játsszák tovább a boldog családot, amíg lehet.
– Tibor!
Tibor meglepve fordult hátra. A konyhaajtóban a menye állt. Csinos, sötétkék pamutruhájában olyan ártatlan, törékeny volt. Verára emlékeztette, abból az időből, amikor megismerkedtek. Még a haját is hasonlóan hordta, laza fonatban hátrafogva, csak a vége terítette be finom, szőke hullámként a vállát, ahogy előrehullott. Tibor nagyon kedvelte a lányt, örült, hogy Zoli rátalált, hitte, hogy együtt boldogok lesznek. Pont, mint ők voltak Verával.
– Kérsz még valamit? Mindjárt viszem a tésztát – fordult gyorsan a fazék felé, amíg vissza tudta illeszteni arcára a mindig vidám após maszkját.
– Csak azt akartam mondani, hogy ránk mindig számíthatsz – kezdte csendesen Zsuzsa. Hangja kedves volt, de az apró remegés így is kihallatszott belőle.
– Tudom, nem kell mondanod semmit! Rendben vagyok – felelte, miközben visszafordult a lány felé.
Tudta, hogy Zsuzsa jót akart, de nem volt szüksége sem szánakozásra, sem együttérzésre. Hiszen ezt nem értheti meg senki. Senki, aki nem ment át ugyanazon, mint ő.
– Még azt is el akartam mondani. Bár erről még nem beszéltem senkinek – kezdte a lány bizonytalanul, kezét idegesen tördelve a hasa előtt –, hogy úton van az unokád.
Tibor kezéből hatalmas csattanással hullott ki a tál, apró üvegdarabjai csillogó esőként terítették be a padlót. Vera rémülten rohant ki a konyhába. De nem érthette. Nem érthette, miért folynak Tibor arcán a könnyek, miért öleli magához szorosan Zsuzsát, és főleg mi értelme annak, amit közben mondani próbál.
– A Jóisten tényleg jól összegondolt titeket. És remélem, még gondolt neki egy nagypapát is! Legalább egy kis időre.
(Klaus Nielsen fotója a Pexels oldaláról)