novella

Pollmann Teréz: Vigyél haza!

Nem, nem adhatom otthonba. De meddig bírom idegösszeroppanás nélkül? Jó példát kell mutatnom a gyerekeimnek.

Figyelem, ahogy anyám csoszog a wc felé. Hetek óta nálunk van és egész nap fekszik. Eddig a járókeretet használta, de most bottal imbolyog. Én ugrásra készen állok. Nem tetszik, hogy szaporodnak a lila foltok hátul a lábszárán. Az orvosok vonogatják a vállukat: „A gyógyszer mellékhatása.” Na jó, de ennyi? Anyám szerencsésen eléri az ajtót. A kerethez támasztja a botját, és a kilincsbe kapaszkodva, nehézkesen befordul a szűk helyiségbe. Sóhajtva leülök addig, amíg várakozom. Nekem vajon milyen öregkorom lesz? Engem is ápolnak majd a gyerekeim, és én is az idegeikre fogok menni? Vagy bedugnak egy otthonba? Émelyeg a gyomrom, ha erre gondolok.

Koppan a bot az ajtón, összerezzenek. Visszakísérem anyámat az ágyig. Elrendezem a takarót. Vized van? Cukorka, zsebkendő? Itt a mobilod. Akarsz tévét nézni? Ingerülten rázza a fejét.

– Segíts rajtam! – kiált rám szemrehányón.

Emlékeztetem, hogy már több orvoshoz elvittem, kapott gyógyszereket, javul is az állapota. Gyűlölettel néz rám.

– De mit vársz még tőlem? – fakadok ki. – Nem tudom megmásítani, hogy 87 éves vagy. Ne várj tőlem csodát!

Kirohanok a kertbe, föl-alá járkálok. Szégyellem, hogy ingerült vagyok. Elkezdem söprögetni a járdát. Amikor bemegyek, szemrehányást kapok.

– Kimész, csak hogy ne legyél itt velem!

„Türelem!” – mondom magamnak. Megkérdezem, kér-e gyümölcsöt. Kér. A kivi nem jó, savanyú, az ananász túl kemény, a banán szorulást okoz. A sajt keserű. A sonka régi. A gomba rágós. A karfiol felfúj.

Nem, nem adhatom otthonba. De meddig bírom idegösszeroppanás nélkül? Jó példát kell mutatnom a gyerekeimnek. Persze, én nem leszek ilyen kiállhatatlan, mint az anyám. S ha mégis?

Ő sírós szemmel néz engem. Igyekszik áthatolni mérges és fáradt tekintetemen, riadt szívemben kutakodik.

– Vigyél haza! Pihenjél! Én majd csak elleszek valahogy – mondja. Jó, mondom, hazaviszem. Pedig tudom, hogy éjszaka sírdogálni fog.

Tudom, hogy éjszaka sírdogálni fogok.

*

Kint hagytam a mobilomat a táskában, az öltözőszekrényben.

A fürdőbe lépve megcsap a meleg pára és a szaunafelöntések illatába vegyülő klórszag. Az ágyakon mozdulatlanul heverő emberek és a medencében behunyt szemmel ringó fejek látványa nyugalmat áraszt. Nem húzom be a hasam. A ruhával együtt én is letettem a megfelelés kényszerét.

A csobogás nyugtató ritmusa a pezsgőfürdőbe vonz. Örülök, hogy nincsenek sokan, így ki tudom nyújtani a lábam. Ringat a meleg víz, ölelget, simogat. Minden sejtem élvezi a pillanatot. Az agyam is, de nem tud kikapcsolni. Látom anyám két oldalról berácsozott kórházi ágyát, hallom panaszos hangját. Csobogj, víz, hangosabban!

Emlékeimből felbukkan egy kép: hároméves vagyok, anyámmal kézen fogva állunk az udvaron az általa varrt, egyforma nyári ruhában. Mégis különbözőek lettünk! Őt csak én érdekeltem, engem sok minden más. Ő, mint egy jótündér, kérés nélkül is ott termett mellettem. Én meg hányszor voltam türelmetlen vele! Egyszer rá is kiabáltam, hogy megőrjít. Mit gondolt akkor rólam? És amit én gondoltam róla, örök szégyenem?

Arcomra fröccsen a vízpermet, törölgetem a szemem. Feltűnés nélkül egy-egy könnycseppet is belekenek. Pezsegj, víz, magasabbra!

Végre összeszedem magam, átmegyek az úszómedencébe. Mellúszást utánzok erőtlenül, szinte nem is haladok, inkább csak lebegek. Behunyom a szemem, jó így. Aztán mégis kinyitom, nehogy összeütközzek valakivel. Kinézek a medence végén egy pontot, és megpróbálok csukott szemmel egyenesben maradni. Nem sikerül, oldalra húzok. Próbálgatom még, de nem megy. Látnom kell, merre tartok.

A falon óriási kerek óra, felpillantok rá. Rövidre szabott időm hamar lejárt.

Az öltözőben lezuhanyzom és a szekrényből kiveszem a táskámat. Csöpögve sem a törölközőért nyúlok először, hanem a mobilt nézem meg.

Egy nem fogadott hívás; a kórházból kerestek…

Érdekes, hogy könny nélkül is lehet sírni. Zokogtam már hangosan jajveszékelve, és patakzott némán a könnyem rezzenéstelen arcomon. Ez most valami más: a szemed összeszűkül, a szád grimaszba rándul, még nyögdécselsz is, de nem buggyan ki semmi.


(Fotó: Jeremy Wong, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: