tárca

Kováts Kata: Állítsa meg végre valaki ezt az őrültet!

A háborún élcelődnek. Szerintük az ukrán hadsereg lövi saját embereit, nem ők, mármint nem az oroszok rombolnak és öldökölnek. Úgy érzem, rögvest megüt a guta. Miért éppen ezeknek kell most itt lenniük velünk a téren?

Február 28., hétfő – A háború 5. napja

Ajtónyikorgásra ébredek. Minél lassabban és kíméletesebben próbálja kinyitni Tánya az ajtót, az annál erősebben nyikorog. A lépcső aljából suttogva hívja Levet, és a macska, mint aki ezekre a bűvös szavakra várna, örömmel strartol a hasamról, egyenesen a földszintre. Beleremegek. Hatvanöt év kellett ahhoz, hogy ezt is megéljem. Egy macskával aludtam kettesben, egész éjjel.

Jézusom, már kilenc óra is elmúlt! Anyu biztos toporogva várja, hogy beköszönjünk, Olgáéknak reggelit kell szereznem, na meg Pali is mostanra ígérkezett. Egy gyors zuhanyozás és ruhacsere azonnal szalonképessé tesz. Nem tudom, milyen lelkiállapotban találom majd vendégeimet, így kicsit félve nyitok be a nyaralónk nappalijába.

Olga a kanapé sarkába kuporodva éppen a spanyolóráját fejezi be. Elcsukló hangon búcsúzik a tanítványaitól. Soha nem tudja, hogy másnap hányan tudnak majd belépni a netre. A nemzetközi iskola, ahol Kijevben dolgozott és ahol Finn is tanult, tovább működik, de már csak online. A legtöbb diák és tanár a háború kitörése után szinte azonnal, az elsők között menekült el. Szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Finn matektanára viszont Ukrajnában ragadt. Kijev külterületén tartózkodott a tervezett indulás előtt, de felrobbant egy híd és nem tudott már visszamenni a városba, ahol a lánya várta, hogy együtt meneküljenek az iskola buszával. Fiát ekkor már behívták harcolni. Így hárman háromfelé voltak, menekülés helyett. A tanítást viszont folytatja ő is, amíg csak lehet, még akkor is, ha óráit robbanások hangja szakítja meg.

Tánya az asztalnál ül, bögréjében tea gőzölög. Szomorúan nézi telefonján a híreket, de amikor meglát, feláll és megöleljük egymást. Lehet, hogy mondaná, de nem, nem akarom hallani a részleteket. Menekülésképpen ennivalót rakok az asztalra, mondom, hogy ha éhesek, egyenek. Nekem anyámhoz kell mennem. Ezzel elviharzom a másik házba, csak úgy, papucsban, át a közös kerten.

Úgy lépek be anyu otthonába, mintha tegnap este láttam volna utoljára, pedig már hónapok teltek el, mióta elmentem. Erzsi, a szomszédasszony is itt van nála, mint szinte minden nap, társnak a sétákban, minden ügyes-bajos dolog megoldójaként. Örülök, hogy ő is tettrekész. Óriási segítség lesz Olgáéknak, miután én visszamegyek Hollandiába.

Röviden elmondom, hogy mi volt tegnap, hogyan értünk végül haza, és rögtön el is döntjük az első lépéseket. Kérem, hogy kérjenek egy időpontot a polgármesteri hivatalba, hogy be tudjuk jelenteni Olgáékat. Aztán átmegyünk hozzánk, és bemutatom őket egymásnak. Közös nyelvük az nincs, de a hála és együttérzés, a szomorúság és szeretet könnyeket csal mindenki szemébe. Nézem, ahogy egymást méregetve összeölelkeznek. 

–  Ó, szegények! Jól vagytok? Ettetek?

–  Szpasziba. Szpasziba, balsóje.

–  Meg kellene már rakni a tüzet, megfáztok – anyám mimikával jelzi, hogy fázik, hangját is felemeli, mintha attól máris érthetőbb lenne a magyar a szegény vendégeknek. 

–  Da, da, vszjó ócseny kraszivo.

Éppen nekifognék tolmácsolni nekik, amikor két férfit pillantok meg a teraszon. Az egyik Pali, akit először és utoljára Kínában láttam 9 éve, ahol öccsével együtt tanítványom volt egy háromhetes eszperantó tanfolyamon. Rögtön bocsánatot kérek, amiért tegnap hiába várt rám. Semmi gond, mondja, megérti, hogy végül Tamással mentem Szlovákiába, hiszen ezzel több mint két órát spóroltunk meg. Elmondja, hogy éppen az utcánkban lakó barátját jött meglátogatni Kondorosról, útközben olvasta a Facebookon, miben mesterkedem. A falubeli barát is bemutatkozik, és nyomatékkal hozzáteszi, hogy buszsofőr. Rögtön felajánlja Olgáéknak, hogy ha akarják, szívesen visszaviszi őket az ukrán határhoz.

Sajnos, attól tartunk, egyelőre nem aktuális a dolog mondom kicsit zavartan de ha most hasznossá szeretnék tenni magukat, hozzák használható állapotba a fáskamrában álló bicikliket.

Erzsit arra kérem, próbáljon meg időpontot szerezni az orvosnál, mert Tányának gyógyszerekre van szüksége. 

 Anyu sem tétlenkedik. Felhív valakit és kezembe nyomja a telefonját, majd kikíséri Paliékat.

Hallózom egy párat, mire megértem, hogy a polgármester és az igazgatási ügyeket intéző hölgy vannak a vonalban. Elmondom röviden, miért keresem őket.

Ne, ne menjünk be a hivatalba, mondják, mert nem tudnának semmi hivatalos dolgot tenni, nincs még forgatókönyv az ukrán menekültek ellátásáról.

Akkor mi legyen? Menjek velük a rendőrségre, Szentendrére, kérdem kicsit elkeseredve. Egyelőre oda sem kell, mi csak pihenjünk szépen, tanácsolják. Majd keresnek, ha lesz valami, és holnaptól kapunk élelmet is: reggeli, ebéd, uzsonna, három főre. Rendben?

Jó, hogy emlegetik a kaját, már elmúlt dél, és én még nem is ettem. Az éjszakai csirkepaprikással szemezünk, majd megosztozunk rajta négyen.

Anyu visszajön és figyelmeztet, hogy ideje lenne befűteni a cserépkályhába. Ha én nem tudok, majd ő megcsinálja, mondja, tudván, hogy erre biztos ráharapok, mert nyilván nem hagyom, hogy a 84 évével és fájós lábával ő cipekedjen.

–  Ez nem a te dolgodszólok rá talán kicsit ingerülten. Olgáéknak is meg kell tanulniuk. Mutasd meg neki, hol a fa és a balta, hogy kell gyújtóst vágni és behozni, a többit majd én intézem.

Anyu szinte húzza magával Olgát, aki megérti, hogy kimennek, és felveszi rózsaszínű hosszú kabátját.

Nem, nem, ez nem lesz jó, dolgozni mész, mondom neki, és kezébe nyomom a szék karfájáról felkapott bekecset.

Bentről hallatszik, hogy a ház mögött anyu hosszan magyaráz Olgának. Kedvem lenne meglesni őket, de látom, hogy Tánya megint a telefonon lóg, mint egy függő kamasz, így hát javaslom neki, hogy nézze át a ruhásszekrényemet és vegyen ki maguknak bármit, ami tetszik és hasznos lehet. 

Jó húsz perc múlva jön Olga a fával. Olyan lelkesen és büszkén tolja a talicskát, hogy azonnal lefényképezem. Aztán belefogok a tűzrakásba. A többiek mögöttem állnak és néznek, én meg mondom, illetve mivel nem jutnak eszembe a szavak sem oroszul, sem angolul jórészt mutogatom, mit hogyan kell csinálni. Anyu állandóan kijavít, Tanya Olgát okítja. Holnap egyedül csinálod majd, én meg nézem, mondom Olgának, és az arcáról nem tudom leolvasni, hogy ezzel örömet szereztem-e, vagy ellenkezőleg, megrémítettem.

A cserépkályhánkban vidáman ropog a tűz. Tányát szinte magához vonzza. Leül a kályha előtti sámlira és mozdulatlanul nézi a lángokat. Biztosan a dácsájára gondol, meg a kertre. Fél, hogy nem lesz, aki gondozza, hogy elpusztulnak a gyönyörű virágai. Én meg attól félek, nem is lesz már kertje.

Kora délután kicsalom az egész családot egy falunéző sétára. Elmegyünk a kisboltba, ahol bemutatom őket. Olga vesz egy csomag Negrót, hogy letesztelje a bankkártyáját. Hurrááá! Működik! A boltosoktól megtudjuk, hogy érkezett a faluba egy hatfős család is Kárpátaljáról. Mivel véletlenül ismerem is a befogadókat, meglátogatjuk őket egy rövid bemutatkozásra.  

Megnézzük a Dunát és a révet is, majd mire hazaérünk, két maszkos hölgy vár minket.

Ildikó, egy középkorú nő a tanácsházáról tudom, Polgármesteri Hivatal, de nekem csak tanácsháza marad , akivel nemrég beszéltem telefonon és a másik hölgy, Andrea, ő a családsegítő. Kedvesek, aggódva mérik fel, mire van és lesz szükségünk. Az orvos lenne a legfontosabb. Jó lenne még mindannyiuknak egy-egy pár lábbeli, meg néhány pulóver, Finnek nadrág és dzseki, de neki mindenből lehetőleg csak fekete, legfeljebb szürke.  Megköszönjük a beígért étkeztetést is.

Andrea és Olga bejelölik egymást ismerősnek a Facebookon, és amikor Ildikó és Andrea indulnak, megígérik, hogy hívnak, ha tudják már, hol és hogyan lehet végre regisztrálni. Addig csak pihenjünk, mondják ők is. Hát igen, jó is lenne leülni végre. 

Öt után Paliék visszahozzák a megszerelt bringákat, mi meg készülünk Tahiba, a szomszéd faluba, hogy a kínai boltban fehérneműket vegyünk. A közeli ABC-ben még bevásárolok, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt az első hetekben. Nekem szerdán már vissza kell mennem.

Este hét körül érünk haza, fáradtan. Vacsorát készíteni nincs erőm, de csinálok gesztenyepürét habbal. A bennünk lévő keserűséget azonban még ezzel sem tudom megédesíteni.

Ki-ki belebújik a számítógépébe vagy telefonjába, adjuk és kapjuk a híreket. Tánya korán visszavonul a szobájába, Finn is inkább bezárkózik, mi meg Olgával sokáig meghitten beszélgetünk. Aztán megígéri, hogy magához veszi Levet, így nyugodtan fekszem le.

Március 1., kedd, a háború 6. napja

Még hálóingben, egy bögre kávéval a kezemben kóválygok, amikor anyu behozza a reggelit. A Szaller konyháról érkezett a kiadós csomag: tej, kiflik, kakaóscsigák, sajt, szalámi, spanyolpaprika. Alig fogunk bele az evésbe, Erzsi állít be két nagy szatyor ruhával. Sok szép holmit szedtek össze a lányával. Olga azonnal belebolondul egy hosszú fehér „Doudoune-kabátba”, ami, igaz, még az ő karcsú alkatára is kicsi, de nem számít. Azonnal felveszi és abban mennek el Erzsivel a konyhára, hogy lássa, hová kell majd visszavinni az elmosott ételhordókat. Hagyom, hogy önállóan rendezzék el.

Finn nem is mutatkozik, végig fenn van az emeleten. Netes órái vannak. Ezt mondjuk mindenkinek, aki látni akarja, de hogy egyfolytában? Néha bizony kétlem.

Hi, Guys, robban be Erzsivel 11 körül egy energikus, középkorú nő. Ő Edit. A közelben lakik, főszakács a konyhán. Évekig dolgozott Londonban, jól tud angolul, így tolmácsnak ajánlkozik a későbbiekre. Olgával azonnal összebarátkoznak. Editnek számtalan ötlete támad, mit hogyan szervezzünk meg. A dokihoz is van külön csatornája, értesít is valakit, hogy segítsen leszervezni a vizitet, aztán visszarohan dolgozni, nehogy odaégjen az ebédünk. Amikor meghozzák, látom, hogy a kedvenc levesem van. Borsó. Ezt jó jelnek vélem. Harangszóra végzünk az ebéddel.

Látva, hogy Tánya állandóan a neten lóg, gondolok egyet, és felajánlom, hogy a déli híradót együtt nézzük meg. Lekuporodunk Olga kanapéjára, de engem már a beharangozó képek is sokkolnak, alig tudom lefordítani a hallottakat. Harkov és Mariupol bombázását mutató képek láttán Olga összeroppan. Heves sírásban törnek ki belőle az elmúlt napok gyötrelmei miatt eddig visszatartott könnyek. Tányával öleljük jobbról és balról, de szemünk a képernyőre tapad. Elképedve nézzük tovább a menekülőket, a bombázástól megrémült hason fekvő embereket, az ideiglenes befogadóhelyeken segítséget nyújtó önkénteseket. Sírunk.

Mennyi jó ember! Mennyi segítséget kapunk! Hová tart ez a világ? kérdik tőlem kétségbeesve. Közben a tévében már a hazai pártokról beszélnek. Undorral tölt el, hogy még a háborút is a választási kampányokra használják fel. Nem tolmácsolok tovább, szégyellem magam, és ezennel eldöntöm, hogy a készülék sajnos el fog romlani, amiről teszek is hamarosan.

Készüljetek! Kirándulni megyünk. Használjuk ki, hogy még itt az autóm.

Amíg szedelődzködnek, Ildikó hív a polgármesteri hivatalból, érdeklődik, hogy vagyunk, és mondja, hogy még semmi hír, a rendőrségre se menjek.

Lassan csordogálunk Szentendre felé a 11-es úton. Megmutatok mindent, hol mit vehetnek majd, hova jöjjenek bringával, hova révvel. Néha elkalandoznak, talán Ukrajnában járnak, én meg türelmesen várom ki a csend végét. Csak a szentendrei templomdombon és a Fő-téren érzem, hogy itt vannak velem. Testben és lélekben.

Finn német könyveket szeretne. Beküldöm a könyvesboltba. Picit később mi is utánamegyünk, s pár perc múlva anya és fia versenyben mutogatják a polcon, hogy ez is, meg az is megvan, vagy talán már csak megvolt nekik otthon. Kijevben. Félek, hogy ennek sírás lesz a vége. Zavaromban elmondom a hozzánk lépő boltosnak, hogy ukrán menekültek. Ő is meghatódik, kérdezi honnan jöttek, hol laknak most, majd dolgozói kedvezménnyel adja el Finnek a kiválasztott könyvet. Magánemberként is tenni szeretne valamit, így meghív minket egy italra. A kávézó a boltja mellett van, előtte pár asztal, az egyikhez odatessékel minket. Mialatt beszalad rendelni, én szemmel tartom a boltja ajtaját és Szentendréről mesélek. Milyen idilli lehetne ez a pár perc a színes és vidám házak közötti lejtős, napsütötte téren, ha közvetlen mellettünk, az öt-hat fiatalból álló asztaltársaság harsogó orosz beszéde és kihívó vihogása nem törné meg a békés csendet. A háborún élcelődnek. Szerintük az ukrán hadsereg lövi saját embereit, nem ők, mármint nem az oroszok rombolnak és öldökölnek. Úgy érzem, rögvest megüt a guta. Miért éppen ezeknek kell most itt lenniük velünk a téren? Tánya halkan sziszegi felénk, hogy moszkvaiak. Igaz, ő is az volt, amíg nem ment férjhez Olga apjához és nem lett belőle vérbeli ukrán.

Menjünk? – kérdem és intenek, hogy ebből elég volt. Lajosnak beköszönünk a boltba, de nem érti, miért sietünk el olyan hamar. Kedvesen utánunk szól még, hogy reméli, Olgáék akkor is benéznek majd, ha én már visszamegyek.

Sétálunk. Vidám színekben úszik a város. Egy-egy nyugodt mozdulattal utasítjuk vissza az ajándékboltok előtti turistavadászokat. A Duna partján a melegen simogató napsütés végre megnyugvást hoz.

Igaz, nemrég kávéztak, mégis betérünk a Görög utcai cukrászdába, ahol amint kiderült, hogy ukrán menekültekkel vagyok kedvesen megvendégelnek minket. Evés közben szememmel őrzöm az bejáratot, nehogy bejöjjön utánunk az öntelt moszkvai sereg.

Szentendréről Pilisszentlászlóra megyünk. Megmutatom, hol nőttem fel, az iskolát, a régi házunkat és családi sírt is, amit az én üvegkompozícióm díszít. Ott jövök rá, hogy talán a temetőt kihagyhattam volna. Visegrádon átutazva Olgának Mátyás király neve dereng valahonnan, Tánya meg a V4 tevékenységét magyarázza nekünk. Én azon töröm a fejem, hogy mondjam meg neki, hogy már másnap délután vissza kellene mennem.

Telefonálgatunk, üzeneteket küldünk, és sikeres béketárgyalásokban reménykedünk.

Esténket paradox módon az orosz tankok és bombázások zaja burkolja be síri csenddel.

Március 2., szerda, a háború 7. napja

Reggel még az ágyban eldöntöm, hogy maradok még egy napot. Legalább a regisztrációjukat és az orvost el kell nekik intéznem.

Olga reggeli órái után leveleket ír, próbál munkát találni ősztől, de szinte mindenhonnan azt írják vissza, a következő tanévre már megvan a keret. Ígérik, felírják a nevét, és szólnak, ha valahol lesz hely. Mosunk, pakolászunk és várjuk a telefont a regisztrálási lehetőségről. Elszaladunk a postára, hogy megnézzük, Olga tud-e ott pénzt felvenni. Elméletileg igen, de nincs nála a bankkártyája, így a próbát holnapra halasztjuk. Megmutatom neki az orvosi rendelőt is.

Alig érünk haza, vendégek jönnek. Andrea, a családügyes érkezik egy csomó ajándékkal, aztán meg Edit jön, Katival, a konyhafőnök feleségével. Tartós élelmiszert kapunk, tisztálkodási- és mosószereket. WC-papír hegyek, cipő- és ruhaadományok töltik be a szűkös teret.

Megtudom, hogy Kati felrakott a község Facebook oldalára egy segítségkérő posztot egyelőre csak a hétvégi étkeztetés megoldására , és pár órán belül máris rengetegen reagáltak. Látszik rajta, hogy jó szervező, aktív közösségi ember. Amikor mondja, hogy bármiben segít majd, még a hajukat is eljön levágni, ha kell, érthető lesz ez a szociális nyitottság, hisz egy fodrásznő nem csak frizurát csinál, a vendégei lelkével is foglalkoznia kell.

Anyu és Erzsi a szomszéd Marikát kísérik be, aki egy szatyor fagyasztott élelemmel érkezik és egy dobozban olajat, cukrot, lisztet és konzerveket cipel be. Tízen vagyunk a nappaliban, mindenki beszél, mutogat és szervezkedik. Kati felajánlja a konyha nevében, hogy legalább egy hónapig küldik majd az ingyen ebédet. Megköszönjük és mondjuk, hogy két adag bőven elég lesz. Este átválogatjuk a ruhákat, megtartjuk, ami jó lesz nekik, a többit meg visszavisszük, adjátok majd oda másnak – mondom amikor elmennek.

Magunkra maradva, meghatottan bámuljuk az adományhegyet. Engem leginkább a nyolckilós mosószeres doboz látványa taglóz le. Lehetséges, hogy ilyen sokáig fog tartani ez az őrület?

Vacsora után megint Tányát sorsoljuk ki mosogatni. Örül, hogy valami hasznosat csinálhat, de hamarosan észreveszem, hogy valami nincs rendben. Az edények egyre hangosabban koppannak a mosogató falához. Nem látom az arcát, de testtartásából ítélve feszült és ideges.

–  Mi a baj, Tánya? kérdem kicsit szorongva. – Meg sem fordul, úgy szakad ki belőle a kérdés.

– Ki állítja meg végre ezt az őrültet? Mit tehetnék érte?

–  Ne a tányérokon állj bosszút, kérlek. De talán írhatnál neki egy levelet, ha jól esik.

–  Levelet? Én? Neki?

–  Igen, miért ne? Tatyána levele… – és kezdem oroszul idézni Puskint.

Я к вам пишу – чего же боле?

Что я могу еще сказать?

Теперь, я знаю, в вашей воле

Меня презреньем наказать.*

A folytatás nem jut eszembe, de ők kórusban skandálják tovább. A végén még nevetünk is.

Egyáltalán nem viccből, azt javaslom neki, fogalmazza át a levelet Putyinnak.

Ha lenne rá időm, megtenném én, Tánya viszont nem rajong az ötletért.

Éjjel sokáig dolgozom a gépnél. Mindenki alszik, szerencsémre Lev is másutt hűtlenkedik. Már éppen készülök lefeküdni, amikor az egyik barátnőm figyelmeztet a Facebookon.

“Kati, regisztráltasd mielőbb az ukrán barátaidat, de vigyázz, ha segélyt és ellátást akarsz nekik biztosíttatni, azt csak úgy kapnak, ha menekülttáborba mennek. Onnan viszont állambácsi oda viszi őket, ahova akarja. Nálad csak úgy maradhatnak, ha hivatalosan is, okiratokkal befogadod őket. De akkor minden költség és felelősség a tied!”

Úristen, hogy képzelhetik, hogy elviszem őket egy menekülttáborba?

Állítsa meg végre valaki ezt az őrül(e)tet!!!

*Én írok levelet magának

Kell több? Nem mond ez eleget?

Méltán tarthatja hát jogának,

Hogy most megvessen engemet,

A történet korábbi része az alábbi linken olvasható:

Leave a Reply

%d bloggers like this: