Kilépett a Zoomból, mára befejezte a munkát, nem kell több török nyelvleckét adnia, se magyart a törököknek. Épp ideje volt a munkanapot lezárni, már belefáradt abba, hogy tudást töltsön ezekbe a sötét fejekbe. Néhányszor felemelte válláról sűrű, fakóbarna haját, aztán felállt a forgószékből. Csoszogott a nyuszis papucs a garzon parkettáján. A konyhában a hűtőhöz lépett, az ebédre rendelt thai tésztából maradt még, bedobta az étteremlogós papírvödröt a mikróba. Míg zümmögött a fehér bádogtest a pulton, kibontott egy fémdobozos sört, pohárba töltötte. Délután hívták a barátai a hetedik kerbe lazulni, de most nem volt kedve hallgatni őket. Csak nyafognak állandóan, amelyik meg nem, az meg csak attól olyan boldog, hogy vak meglátni, hogy a pasija egy hülye, a munkája meg értelmetlen. Általában el is szokta igazítani őket, mindegyikük helyében pontosan tudná, hogy segítsen magán. Ő biztosan nem hagyná, hogy elnyomja a pasija, vagy félelemben tartsa a főnöke. Tisztán lát minden helyzetben, nem viszik el az érzelmei, azon az úton jár, ami a leghelyesebb, és legfőképpen: olyan szilárd, mint egy kőszikla. Igazán még sajnálni se lehet azokat, akik képtelenek sikerre vinni az életüket. Csengett a mikró, kivette a dobozt, villáját a gőzölgő tészta közepébe szúrta. Megnyomta a tévé távirányítóját, a kis háló- és – egyben – dolgozószobát kék fény árasztotta el, a híradó ment.
„Megkéselte negyvenkét éves házastársát egy budapesti férfi. A nőt súlyos sérülésekkel szállították kórházba.”
– Nyilván ittak mind a ketten – mormolta rágás közben. – Talán egyszerűbb lett volna, ha végez is vele, aztán magával. Nem terhelte volna egyik se az egészségügyi rendszert, meg az igazságszolgáltatást.
„Újszülött fiú csecsemőt hagytak a miskolci kórház inkubátorában.”
Felnevetett: – Na, még egy árva csilifiszkió, egy ostoba nőtől – lenyalta a sör habját a szájáról.
A híradós tovább beszélt, de már nem figyelt rá, visszaült a géphez, lassan forgatta magát a székben és a közösségi oldal ikonjára kattintott, beírta a felhasználónévhez, hogy Kuni Gunda.
Unottan görgetett, tett egy falatot a szájába, majd újra görgetett.
„Segítsünk együtt egy beteg társunknak. Az alábbi számlaszámra várjuk a felajánlásokat a fiatal anyuka gyógykezelésére.”
– Tőlem aztán várhatjátok. Miért nem élt egészségesebben? Most meg sír, hogy meg fog halni. Ja, az élet kemény ám!
A hírportál egyik cikke egy megerőszakolt nőről szólt, akit éjszaka támadtak meg, míg hazafelé tartott egy bárból. Letette az ételes dobozt, a hozzászólás jelre kattintott és sebesen írni kezdett:
„Hogy lehet valaki olyan hülye, hogy nekiindul egy sötét utcának egyedül? Gondolom ÚGY is volt felöltözve.”
Elküldte. Elégedetten evett tovább. A tanársztrájkról zengett egy rakás poszt. Ezek is mindig csak sírnak, dolgozni meg egyik se akar. Oda is gépelte hamarjában:
„Menjetek el kapálni, ha nem tetszik a pedagógus munka!”
A szépségkirálynőről szóló cikket végigolvasta, megnézte az összes képet, hangosan röhögött is közben és odavetette a kétszáztizennyolc hozzászóláshoz tizenkilencediknek:
„Inkább takarta volna el a randa fejét azzal az ócska gönccel, nagyobb sikere lett volna.”
A tészta elfogyott, a pohár kiürült, ott hagyta őket a gép mellett, és elvonult zuhanyozni.
Reggel hason fekve ébredt, ami szokatlan volt. Általában az oldalán vagy a hátán aludt a duplaágy közepén, szerette, hogy senkivel sem osztozik rajta, nem szuszog egy idegen lélegzet a fülébe, vagy a tarkójára. Kerülte a kizökkentést, legyen szó álomról vagy ébrenlétről. Gondolat nélkül fordult volna a hátára, hogy kinyújtóztassa tagjait, de a teste határozottan ellenállt. A fejét megemelte, zörgött az apró mozdulat. „Minek a hangja ez?” Látta a hajnali szürkületben a párnáját, rajta saját fejének nyomát, s anélkül, hogy felkelt volna, látta az éjjeliszekrényen a vizespoharat és a mobilját is. „Hány óra lehet?” Kinyúlt a paplan alól a telefon felé, a rémület, mint ereiben áramló jeges víz, folyt körbe a testében. Nem volt karja. Azaz volt, de nem emberi. Hanem egy idegen testrész: apró és törékeny, vörösesfekete, áttetsző, kis tüskékkel borítva. Hányingere támadt. Megmozgatta, az ízelt kar, vagy inkább láb megmozdult; ezt ő irányítja, ez az övé! Körbefordult a félelmetes méretűre nőtt ágyban. A fehér paplan redői havas hegyekként meredeztek körülötte, felszaladt az egyik csúcsra. Körbekémlelt. A felnyitott laptop mellett állt a sörhabfoltos pohár és mellette a doboz, a beleszáradt ételmaradékkal. Nem kísérte gondolat a cselekedetet, villámgyorsan ott termett, mohón evett, már egy apró morzsától boldognak érezte magát. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy a dobozba került, kiszaladt a konyhába, a mosogató tálcájából enyhítette a szomját. Csak a lefolyó szájánál kapott észbe, ahol hajszálakból, ázott papírból és rizsszemekből képződött nyálkás galacsinnal találkozott: „Mit csinálok én?” Egyáltalán: „Mi vagyok én?” Visszarohant a szobába, az előbb nem, most viszont feltűnt neki, hogy hosszú volt az út; ez meglepte, máskor három lépés is elég a megtételéhez. A sarokban álló tükörhöz igyekezett. Tudta, hogy néz ki, azt mindenki tudja magáról. Magas, erős testalkatú, de nőies. A legbüszkébb a hajára volt, elég volt megmosnia és megfésülni, fodrászhoz sem járt soha. A tükörben nem látott hajat, se magas nőt, se a szigorú szemét, csak egy bogarat. Alig háromcentiset. Kiáltani akart, rémülten és segítségért, de nem volt hangja. Remegve forgott körbe, a tükörben a bogár ugyanúgy forgott. „Na, nyugodj meg!” – mondta magának. – „Ez egy rossz álom, ha sokat mondogatod, fel fogsz ébredni, lefőzheted a kávét, mint máskor, és mehet minden szépen tovább”. Háttal a tükörnek, a padló Mariana-árok méretű repedését bámulva elismételte huszonnégyszer, hogy ez egy álom, aztán odafordult a képmását őrző foncsor felülethez; még mindig bogár, svábbogár. Az egyik barátnője lakásában látott ilyeneket, a mosogató alól szaladtak ki, a kuka környékén szerettek tanyázni. A barátnő sírva hívta fel, hogy segítsen, irtózik tőlük, és most nem mer moccanni se. Ha majd ráér, átmegy, ne hisztizzen, mondta neki. Este be is ugrott, a barátnő a kanapén gubbasztott halottsápadtan, megkérdezte tőle, hogy azóta ül-e itt, az csak bólogatni bírt, ő csak nevetni. Röhejes vagy, szólt hozzá, megnézte a bogarakat a szekrényben, aztán az óráját, és annyit vetett oda kurtán, nekem ma még fontos dolgom van, ezek meg itt csak párcentis nyamvadt bogarak. Keress valami csótányírtót, a netet csak tudod használni – és otthagyta.
Sírva fakadt, azaz fakadt volna, úgy látszik, a bogarak nem tudnak sírni, csak valami fekete piszok hagyja el ízelt testüket. Megdermedve állt saját ürülékében. Valaki biztos tud segíteni, gondolta aztán, a barátai, az egyik, valamelyik, de melyik? És hogy mondja el neki, mi történt? Senki sem fogja őt érteni. Senki. A falióra ketyegése odavonzotta a látószervét, tízkor órája van a nyelviskolában, oda kellene menni, talán valahol útközben megszakad az álom, valahol egyszer csak visszatér a valóság. A kulcslyukon mászott ki, a falakon tipegve jutott le a földszintre, és a nagy vasajtó alatt kikúszott az utcára. „Busszal gyorsabb!” – célba vette a megállót. Lábak között cikázott, a zebránál egyetlen autó sem állt meg, hogy átengedje.
Egy nő lépett mellé, aktatáska lógott a kezében, a mélyéről felcsendült Alanis Morissette Empathy című száma, mire a nő gyors mozdulattal kinyitotta a táska csatját és kihúzta a mobilját:
– Igen? … Igen, én vagyok az ügyvédje.
Néhány pillanatig figyelmesen hallgatott, mielőtt újra megszólalt:
– A férje, persze, hogy az. Hányszor szúrt? Súlyos?
Kuni Gunda nem hallotta a választ, látószerve nyugtalanul követte a még mindig sebesen suhanó autókat.
– Hetekkel ezelőtt kértük a távolságtartásit. Igen, folyamatban a válás – bosszankodott a nő. – Mindegy, megyek. Melyik kórház?
A nő végre letette, Kuni Gunda közvetlenül a magassarkú cipője mellett toporgott védelmet keresve, elveszettnek érezte magát, korábban nem is sejtette, hogy ez ilyen rémisztő lehet. Az ügyvédnőt látva végül lefékeztek a suhanó gépkocsik, szabad lett az út. Bevágott a nő elé, neki sietősebb a dolga, de nem számolt azzal, hogy az ő lépése jelentéktelen, az ügyvédnőé sokkal nagyobb. A kecses cipősarok a háta közepébe vágott, áthasította a páncélt, váladék folyt az úttestre. A csinos láb elkopogott. Kuni Gunda, a svábbogár még mozgó csápokkal lapult az aszfalthoz, mikor az első autó áthajtott rajta.
*Franz Kafka Átváltozás című novellája nyomán.
(Fotó: Andrea Peperó, kép forrása: Unsplash)