Hogy mi jut eszembe a leghamarabb veled kapcsolatban? A füstült kolbász és főtt sonka illata! Ugyan már, ne butáskodj, meg ne sértődj ezen! Inkább emlékezz vissza: mikor találkoztunk egymással legelőször? Na, igen! Azon a rettentően hideg húsvéton. A járda melletti árkokban még maradt egy kevés hó, én pedig nagyon nem akartam menni azon a vasárnapon a templomba. Nagyanyám mindig elráncigált magával, így tett akkor is. Durcás voltam, mert fel kellett vennem megint azt az idétlen csokornyakkendőt és szorított a már tavaly óta kinőtt, fekete műbőrcipőm is. Mi? Hogy emlékszel a csokornyakkendőre? Te jó ég! Nem csodálom! Nagyanyám mániája volt. De mikor beültetek mellénk a padba Valika nénivel és Katival, azonnal elfelejtkeztem minden kellemetlenségről. A szőke hajad… Még sosem láttam ennyire szőke hajat addig. És vastag, fehér harisnya volt rajtad. Meg valami lakkcipő, vagy minek mondják. Olyan fényes. És a lakkcipőd orrán egy zöld fűcsík. Igen. Lógattad a lábadat, néztem azt az ide-oda mozgó zöld csíkot. Nem mertem feljebb nézni, zavaromban csak a cipődet és a fenekünk alatt lévő párnák mintázatát szuggeráltam. Kék-piros rombusz. A párnák mintázata: kék-piros rombusz volt. Na, és aznap volt a pászkaszentelés, tudod!? Ott ültél mellettem a templomi pad ülésén, forgattad a fejedet ide-oda, vártad azt a pillanatot, mikor emelik fel a kendős asszonyok a hímzett, vagy csipkés terítőt fonott kosaruk tartalmáról. És ahogy nyújtogattad a nyakadat, én is kíváncsiskodva néztem körül. És egyszer csak összeakadt a tekintetünk! Belenéztél a szemembe! Annyira belém égett a pillanat! A pap akkor haladt el a mi padsorunk mellett, áldást adott a Nagyanyám mellé tett kosárra, illetve annak tartalmára, az abroszok pedig, amikkel letakarták addig a kosarakat, fellebbentek a sok finomságról. A templom levegőjét tömény sonka- és kolbászillat töltötte be. Néztelek, csodáltam a lehetetlenül szőke hajadat, és közben szívtam magamba azokat a finom húsvéti szagokat. Te, nekem, kolbász- és füstöltsonka-illatú vagy az emlékeimben. Így maradtál meg. Érted?
Hát, így állunk! Füstölt kolbász és sonka!? Ez szép, igazán! Akkor már el se mondom, te hogyan élsz a fejemben. A pászkaszentelésre? Arra nem igazán emlékszem. Csak az maradt meg bennem, hogy van egy görcs a cipőfűződőn, egy irdatlanul nagy görcs és a szentmisén folyton azon gondolkodtam, hogy tudtad ezt befűzni a lyukakba. Aztán meg az, hogy mit bámul ez a fiú annyira. De amikor hazafelé Valika néném elmesélte a Nagyidnak, hogy most itt leszek náluk pár napig a tavaszi szünetben, olyan furcsa izgalom fogott el. Igen, na, jól hallottad, izgalom! Megbeszéltük, hogy őszinték leszünk egymáshoz, a kolbászszag után pedig már bármi jöhet, nem?! Na, szóval, erről a napról semmi más nem jut az eszembe, de másnap volt a locsolkodás. Emlékszem, aznap iszonyú erős szél fújt. Kati izgatottan készülődött, azt mondta, hozzá nagyon sok locsoló jön, és én annyira irigyeltem őt. Feltupírozta a haját, akkor az volt a divat, meg olyan neonszínű szalagot is tett bele. Én is szépen felöltöztem, bár egyáltalán nem számítottam ismerősre. És akkor jöttél te! Éreztem, hogy fülig pirulok. Dadogtál valami kis versikét és ahogy felém hajoltál, hogy megöntözz a kölniddel, kicsúszott az üveg a kezedből és rám ömlött a tartalmának egy jó része. Te! Én azután hetekig a ruhámat szagolgattam! Hiába mosatta meg Valika néni a hajamat, a ruhát eldugtam, titokban szívogattam belőle a különleges aromát. Érdekes, hogy olyan édes orgonaillata volt, nem az a büdös pacsuliszag. Látod? Számomra te is illatozol! No, de kolbászszagú emlék? Ki hallott már ilyet?!
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Litera-Túra Kiadó „valami tavasz” című 2021. évi antológiája.
(Fotó: Annie Spratt, kép forrása: Unsplash)