A WC-csésze felett öklendezett sokáig, de nem bírt hányni. Kiment a kézmosóhoz, belenézett a tükörbe, zöldnek látta az arcát és nagyon távolinak, nagyon idegennek, nagyon elmosódottnak. Semmi erőt nem érzett magában ahhoz, hogy bemenjen a negyedik órára, az első hármat is félig öntudatlanul, többnyire a padra görnyedve feküdte végig. Kész csoda, hogy senki nem szólt rá, egyetlen tanára sem vette észre, hogy milyen állapotban van. Szerencse, hogy egyszer sem szólították fel, nemigen tudott volna lábra állni, talán el is ájult volna, ha fel kell kelnie.
Matek óra következett, Janka biztos volt benne, hogy az osztályfőnöke kiszúrja a rosszullétét, de azt nem tudta elképzelni, hogy mi jön azután. Hazaküldi? Nem küldheti haza ilyen állapotban. Mentőt hív? Kórházba viszik? Elképzelte, ahogy fekszik a fertőtlenítőszagú kórházi ágyban, orvosok, nővérek foglalkoznak vele, biztosan el is kell mondania, hogy mitől lett rosszul. Elmondaná? Igen, szeretné. Jólesne végre beszélni erről valakivel. Egyáltalán, jólesne beszélni valakivel. Kedves, mosolygós doktornőt képzelt az ágya mellé, aki megfogja a kezét, akinek kiöntheti a lelkét. Trombitáné, az osztályfőnök is ott lenne, ő is végighallgatná, és akkor talán meg is értené őt. Az iskolában is elmondaná mindenkinek, és utána minden más lenne. Trombitáné soha többé nem nézne át a feje felett, amikor jelentkezik az órán, és a magyartanár sem mondaná azt, a verselemzését olvasva, hogy „nem is olyan buta, mint amilyennek látszik”. Végre meglátnák, hogy ki rejtőzik az ostoba, rendetlen, megbízhatatlan lány álarca mögött.
De most úgy tűnt neki, hogy ez senkit nem érdekel. Észre sem veszik. Visszavánszorgott, összegörnyedt a középső sor második padjában, ahol a helye volt. A szomszédját nem ő választotta, nem voltak különösebben jóban, hosszú copfos, mindig szappan- és öblítő illatú, eminens lány volt, aki folyton jelentkezett az órán és szorgalmasan jegyzetelt. Ha néha szóba álltak egymással, akkor a lány olyan dolgokról beszélt, amik Janka számára távolinak és idegennek tűntek: baráti összejövetelekről, anyukájával közös sütés-főzésről, családi nyaralásról. Janka utálta hallgatni. Feje alá tette az apjától szerzett irattáskát, azzal járt suliba egy ideje, menőnek gondolta. Egészen kényelmes volt kispárnának. Nem kellett ahhoz rosszul lennie, hogy így feküdjön végig egy órát, a táskájára borulva, máskor is szokása volt. Ezzel szerzett barátot magának Lili személyében, aki egyszer odajött hozzá a szünetben és azt mondta, hogy neki nagyon szimpi ez a lazaság, ahogy az órákat végigfekszi a táskájára dőlve. Onnantól fogva barátok voltak, mert Lili is szimpi volt Jankának, órán gyakran lakkozta a körmét, vagy éppen egy kis tükörbe pillantva festette ki a szemét. Akadt tanár, aki rászólt, vagy kiküldte emiatt, de többnyire észre sem vették. Lili lazasága nagyon bejött Jankának, de főleg az, hogy egyáltalán észrevette őt. Azt még neki sem mondta el, hogy rosszul érzi magát, pláne azt, hogy mitől. Lili elvolt a szünetekben a körülötte nyüzsgő fiúkkal. Janka odament hozzájuk, biztos volt benne, hogy Lili mindjárt összecsapja a tenyerét és megkérdezni, hogy „Úristen, csajszi, mi van veled, tisztára zöld a képed!”, de ő csak vihogott a jóképű Áronnal, aki eggyel felettük járt. Pedig Janka zöld volt, ijesztően zöld, látta magát a mosdókagyló feletti tükörben. De mivel sem Lili, sem Áron nem csapta össze a kezét, így visszakullogott a terembe és lefeküdt a táskájára. Talán pár percre el is aludt.
Trombitáné – hivatalos nevén Dudás Jánosné, Icu néni – a szokott módon megtartotta a matekot. Janka valamikor a második évfolyam elején veszítette el a fonalat, onnantól „hülye” matekból, pedig általánosban még a Kis Matematikusok Baráti Körének is a tagja volt. Második év végén Trombitáné megbuktatta, ahogy rajta kívül Lilit és még három gyereket az osztályból, mert nem tudott fegyelmezni, és ezzel állt bosszút. Janka tudta, hogy tanulnia kellene ahhoz, hogy sikerüljön a pótvizsga, de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Egész nyáron csak ült a könyv meg a füzetek felett, és minél több példát próbált megoldani, annál elveszettebbnek érezte magát. Egy nap éppen belemerült egy egyenletbe, már majdnem megoldotta, amikor az anyja feltépte a szobaajtót, és részegen betántorgott. Artikulálatlanul üvöltözött, Janka nem is értette, hogy mi baja. Az asszony kitépte a lánya kezéből a matek könyvet, a könyv elszakadt, a lapok széthullottak. Janka hisztérikusan sírni kezdett és azt kiabálta, hogy így nem tud a vizsgára készülni, meg fog bukni. Az anyja erre felkapott valamit, ami éppen a keze ügyébe került, megütötte vele, megtépte a lány haját, leszakította róla a blúzt, és ahogy Janka védekezett, egy kiálló szög felszakította a tenyerét. Akkor az anyja leállt a veréssel, hosszasan, idétlenül bámult a meztelen felsőtesttel, véresen előtte álló lányára, motyogott valamit, majd kibotorkált a szobából.
Janka biztos volt benne, hogy meg fog bukni a pótvizsgán, de Trombitáné csodával határos módon átengedett mindenkit. Csak meg akarta leckéztetni őket. Felelet közben gúnyosan rápirított a lányra, mert az piros nadrágban jött vizsgázni. „Így tiszteled meg a vizsgát?!” – kérdezte fölé magasodva, tanári tekintélyének teljes tudatában. Janka lesütötte a szemét, nem szólt egy szót sem, nem mondhatta el, hogy más tiszta ruhát nem talált otthon. Akkor sem mentegetőzött, amikor az osztályfőnöke egy téli napon a vékonyka cipője miatt gúnyolta ki, és akkor sem, amikor beküldte az igazgatóiba, mert gondok voltak a viselkedésével. Az igazgatónő hosszasan szónokolt arról, hogy nem ezt várták tőle, amikor a gimnáziumba felvették, „pláne” tőle, a Marosi Béla lányától. Az igazgatónő csak szónokolt, közben Janka a fogason lógó világoskék dzsekiben felismerte a sajátját, amit pár napja elveszített. Merjen-e szólni, merje-e visszakérni, ezen gondolkodott, miközben az igazgatónőt hallgatta. Jó lett volna visszakapni, mert most egy régi, kinőtt kabátban járt. De végül úgy döntött, hogy jobb, ha nem szól, mert kínosnak találta a kiégetett lyuk miatt. Egy meggyújtott cigi okozta, amit sebtiben zsebrevágott, a sarkon váratlanul beforduló tesitanárt meglátva. Pedig jó kabát volt, az egyetlen, kár érte.
Az igazgatónő végül elengedte, anélkül, hogy akár egyetlen kérdést is feltett volna neki, anélkül, hogy kíváncsi lett volna rá, hogy miért is vannak gondok a magatartásával. Elmondta volna neki, hogy Marosi Béla minisztériumi főosztályvezető urat ő, Marosi Janka közel egy éve nem látta, mert az apja elköltözött otthonról, és azóta nem volt kíváncsi a lányára. És ha az igazgatónő panaszt kíván tenni Marosi úrral kapcsolatban, akkor őt legyen szíves megkeresni és megbeszélni vele a dolgokat, mert neki, a lányának, fogalma sincs róla, hogy hol van. De mindezek helyett inkább végighallgatta a fejmosást, majd visszament az osztályterembe, lefeküdt a padra az apjától szerzett – amúgy baromi ronda – barna műbőr irattáskára, és túlélte azt a napot is a suliban.
Mint ahogy a mostanit is, anélkül, hogy bárkinek – a barátnőjének, az osztályfőnökének, a tanárainak – egyszer is feltűnt volna, hogy a lány rosszul van, hogy zöld az arca, és hogy időnként ki kell rohannia öklendezni a mosdóba. Mert ha valaki, akárcsak egyetlen ember is észrevette volna, akkor Janka elmondhatta volna, hogy este több marék gyógyszert szedett be. Miért tette? Meg akart halni? Tulajdonképpen nem. Csak azért vette be válogatás nélkül a gyógyszeres dobozban talált tablettákat, hogy végre feltegyék neki a kérdést: miért? És akkor végre elmondhatta volna.