Gergő kerti műhelye felé tartok. Ahogy a keskeny kőjárdán lépkedek, vizes falevelek tapadnak a cipőm talpához. A szomszédban avart égetnek, orromba kúszik a füst fanyar illata.
Eldöntöttem, ma végleg megszabadulok a nyomorúságomtól, ami úgy ül rajtam hosszú évek óta, mint száraz csirkeszar a tyúkudvaron. Ha jól számolom, ez a hetedik próbálkozásom az elmúlt tíz évben, de ma, istenemre megteszem, nincs több kifogás.
Állok a műhely ajtaja előtt, a kilincs nedves a reggeli párától. Egyedül vagyok. Gergő Sopronba utazott, a fiam iskolában, nekem pedig csak délután jön kliensem. Az ereszről hűvös esőcsepp hullik a nyakamba. Megborzongok. Várok. A szívem hevesen ver, nehezen veszem a levegőt. Ismerős érzés, ilyenkor szoktam feladni, visszafordulni, de most nem teszem. Nem tehetem!
A kilencéves fiamra gondolok. A rémült arcára, mikor szinte hisztérikus rohamot kaptam egy faragott nyelű szuvenír bicskától, amit nyáron hozott ajándékba az apjának, az erdélyi táborból. Akkor eldöntöttem, nem mehet így tovább, nem tehetek úgy, mintha ez egy elodázható, kellemetlen feladat lenne.
Lenyomom a kilincset, a szívem a torkomban dobog. A lábam nem akar engedelmeskedni, de az agyam addig erőlteti a parancsot, míg végre kinyitom az ajtót és belépek Gergő szentélyébe. Az orromat rögtön megcsapja a fém és az olaj egyvelegének savanyú szaga. Még sosem mertem bejönni, csak a kertből hallottam a fémlemez sikító hangját, amikor a körfűrész belehasított.
Az ajtóval szemben hosszú munkapad, rajta satu, csiszoló, körfűrész, egy lapos dobozban fémforgács. A fali szögekről szerszámok, bőrszíjak lógnak. Hirtelen felfedezek még valamit, amitől egy pillanatra elfelejtem, hol vagyok. Gergő első érme, Debrecenben nyerte, azon a késdobáló versenyen, ahol megismerkedtünk. Abban az időben hoszteszként dolgoztam az egyetem mellett, akkor még egyáltalán nem volt bajom a késekkel.
A műhely ablaka előtt Gergő tervezőasztala pauszpapírral, grafitceruzával. A házban is van egy hasonló, de az nagyobb, és azon épületeket szokott tervezni, nem pedig dobókéseket.
A késes fiókot szuggerálom. Émelyegni kezdek, legszívesebben megfordulnék, és kirohannék, de nem tehetem. Ezt most végig kell csinálnom! A szívem őrült tempóra vált. Közelebb megyek. A hegyes pengék látványa megrémít, mintha egy kígyóktól hemzsegő láda felett szemlélődnék. Próbálok hozzáérni az egyik kés pengéjéhez. A kezem reszket. Lélegezz, gyerünk, be-ki, be-ki, ismétlem magamban, de nem megy. Szédülök. Megkapaszkodom az asztal szélében. Az ablaküvegen egyenletesen kopognak az esőcseppek.
Szeretném, ha most itt lenne Sára, talán együtt könnyebben menne ez az egész. A legjobb barátnőm volt az egyetemen, sülve-főve együtt lógtunk. Rendszeresen utaztunk Debrecen és Budapest között, ahogy azon a napon is, amikor meggyűlöltem a késeket.
Szajolnál kezdődött minden. Zilált külsejű férfi szállt fel a vonatra, és leült velem szemben a zöld, szuszogós műbőrülésre. Az arca borostás volt, homlokán hosszú heg húzódott. Volt valami nyugtalanító a megjelenésében. Ösztönösen közelebb bújtam Sárához. A férfi hosszasan bámult minket, majd minden előzmény nélkül ráripakodott Sárára:
– Nem szégyelled magad, te rohadt kurva? Belevitted a mocsokba! – mutatott rám. – Hogy nézel ki, kint van a segged a ruhádból!
Aztán felém fordult, és rám förmedt:
– Lakkcipőt a ringyók hordanak! Te nem vagy az, csak a barátnőd. Azonnal vedd le!
Ledermedtünk, nem értettük, miért kiabál velünk, hiszen nem csináltunk semmit. Nem mertünk megmoccanni, nehogy tovább hergeljük, de nem hagyott minket békén.
– Nem hallottad, hogy vedd le a cipődet? – ismételte meg, közben a nyála a pólómra fröccsent. A gyomrom görcsbe rándult. Kettőnk közül mindig Sára volt a bátrabb, most is ő szólalt meg először.
– Hagyjon minket békén! Mi nem…
– Fogd be a pofád, ki kérdezett? Jobb lesz, ha csendben maradsz, mert kaphatsz egyet! – fenyegette meg Sárát, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Oldalra pillantottam, de az emberek csak beszélgettek tovább, mintha semmit nem érzékelnének abból, ami körülöttük zajlik. A férfi egyre ingerültebb lett, a tekintete zavarossá vált.
– Ismerem a fajtátokat, olyanok vagytok, mint a mocskos feleségem. Azt ígéritek, hűségesek lesztek, közben meg alig várjátok, hogy a férjetek elhúzza a belét a frontra, és máris félrekúrtok – szorította ökölbe a kezét, nyakán kéken dagadtak az erek.
Egyre biztosabb voltam benne, hogy beteg, sőt, az is lehet, hogy a pszichiátriáról szökött meg. Hirtelen eszembe jutott, amit Budavári professzortól tanultunk, mennyire fontos az empátia a mentálisan sérült embereknél. Összeszedtem magam.
– Nagyon sajnálom, ami magával történt! – hebegem.
A férfi egy pillanatra meghökkent, majd hirtelen zokogásban tört ki. Azt hittük, most már vége ennek a lidércnyomásnak, de tévedtünk.
Meg kell állnom, a rám törő szorongás szinte elviselhetetlen. Rátámaszkodom a munkapad erezett lapjára, próbálom megtartani magam. A térdem remeg. Tudom mi következik, és nem akarom újraélni. Szédülök. Nem kapok levegőt. A tüdőm sípol. Úgy érzem, mindjárt elájulok, és szinte kényszerítem magam, hogy a jelenre koncentráljak, arra, hogy most biztonságban vagyok, otthon vagyok, nem a vonaton. Muszáj folytatnom!
A férfi egyik pillanatról a másikra abbahagyta a sírást. Hirtelen egy hosszú, csontnyelű bicskát húzott elő a zsebéből. A pengét kipattintotta a nyélből, és ránk fogta. A tekintete üveges volt.
– Ma este hárman fogunk meghalni. – közölte rezignáltan. – Az egyik én leszek, a másik kettő pedig ti! Döntsétek el, melyikőtökkel kezdjem!
Könyörögve néztünk a férfi mellett ülő apácára, aki eddig csendes szemlélője volt a történéseknek.
– Kérem, uram, tegye le azt a kést! – szorította magához a fekete bőrkötésű Bibliát az apáca. – Higgye el, a Jóisten mindenkit megsegít a bajban!
– Fogja be, amíg szépen mondom! – fordult felé a férfi – Magát senki se kérdezte! Nem érdekel az istene! Eddig sem segített rajtam, ezután sem fog. Maradjon csendben, megértette?
De az apáca nem adta fel:
– Kérem, ne bántsa őket, nem ártottak magának! Hisz gyerekek még!
A férfi fenyegetően megrázta az öklét.
– Kussoljon, azt mondtam!
Az apáca riadtan elhallgatott. Összekulcsolta a kezét, és csendben imádkozni kezdett.
– Na, melyikőtökkel kezdjem? – hadonászott felénk a fickó a bicskával, aztán egészen közel hajolt hozzám. A kés pengéje a karomat súrolta, kiserkent a vérem. Rettenetesen féltem, hogy meghalok.
– Túl szép vagy ahhoz, hogy veled kezdjem! Inkább vele! – sandított Sárára, és egy hirtelen mozdulattal kiszakította a késsel a harisnyáját. Sára ösztönösen a térdéhez kapott. Felszisszent.
Az emberek körülöttünk továbbra is úgy tettek, mintha az egész csak egy rohadt film lenne.
A testem remegett, a tehetetlenség megbénított, moccanni se tudtam. Ahogyan most sem.
Úgy érzem, nem bírom tovább a feszültséget, megfulladok a rám törő emlékektől. A fejem lüktet, ráz a hideg. Szédülök. A tárgyak összefolynak a szemem előtt, mint színes vízfesték pacák a rajzlapon. Most nem állhatok le! Hagynom kell, hogy az agyam és a testem végre megharcoljon egymással. Túl kell élnem a pánikrohamot!
A férfi váratlanul zsebre vágta a bicskáját, ahogy meghallotta kintről, Szolnokra érkeztünk. Felpattant, és leviharzott a vonatról. Egy pillanatig fel sem fogtuk, megmenekültünk, de utána kitört belőlünk a hangos zokogás. Összeborultunk, és csak sírtunk. Az apáca megölelt minket. Mi meg csak bőgtünk hosszú perceken át. Senki nem jött oda hozzánk.
Gergő képtelen volt megszólalni, amikor megtudta mi történt velünk a vonaton. Másnap valahonnan szerzett nekem egy gázspray-t. Évekig magammal hordtam mindenhová, a félelem beköltözött a bőröm alá. Ettől kezdve nem tudtam elviselni egyetlen éles tárgyat sem a közelemben.
Sárával csupán egyszer próbáltuk felidézni ezt a szörnyű napot, de annyira felkavart minket az emléke, hogy inkább nem beszéltünk róla soha többet. Az egyetem után Sára hozzáment egy svéd orvoshoz, minél hamarabb el akart költözni innen.
Ólmos fáradtság telepszik rám, de nem bánom. A kezem ugyan még remeg, mégis kiveszem az egyik dobókést a fiókból. Egy darabig csak tartom a tenyeremben, annyira idegen, aztán hozzáérek. A pengéje hideg. Megmarkolom a nyelét.
„A kurva életbe!” – üvöltöm, és teljes erőből belevágom az ajtófélfába.
(Matt Hatchett fotója a Pexels oldaláról)