Aki ismer, tudja, hogy imádok kerékpározni. Ahová lehet, kétkeréken érkezem. Ez alól a munkahelyem, a zajos irodaház jelent kivételt. Nem tudnám megnyugtató módon lezárni, ráadásul kisszoknyában, alkalmi cipőben nem túl szerencsés tekerni.
Tervező és szabálykövető típus vagyok, talán kissé merev is, szeretem, ha nem billent ki semmi a napi rutinból.
Az ebédidő jó idő esetén a parkban ér, lopok magamnak néhány plusz percet, mielőtt olvasni és enni kezdenék. Egyedül szoktam ücsörögni, többnyire van hely az árnyas fák alatt. Amikor nem olvasok, figyelem a parkban sétálókat, az andalgó párokat, babakocsit toló anyukákat, a gyerekekkel játszó nagyszülőket. A város sietős zaja, fojtogató nyüzsgése ide nem ér el, a toronyházak tövében megbújó zöld sziget, mintha külön település lenne. Ismerősként köszönnek a sarki pékségben az örökké mosolygó lányok, a barkácsáruház nagyhangú tulajdonosa, a gyógyszertárba mindig ugyanakkor érkező hajlott hátú férfi. Szeretek itt időzni.
Aznap, miután végeztem a szemlélődéssel, olyannyira belefeledkeztem a könyvembe, hogy már csak azt vettem észre, nem ettem egy falatot se, de muszáj volt visszamennem az irodába. Gondosan lesimítottam a virágmintás szoknyámat, a táskába süllyesztettem a könyvet és elindultam. Ekkor akadt meg a szemem a fekete KTM-en. A narancssárga felirattal ellátott gyönyörű jószág a barkácsáruház előtt pihent. Mellette még két, jóval kisebb bicikli árválkodott a tárolóban. A trekking impozáns volt, lenyűgözött a mérete. Bizonyára egy jól megtermett férfié lehet, gondoltam, de hiába tekingettem jobbra-balra, a gazdáját sehol sem láttam.
Napokig nem sikerült lejutnom a parkba, már szinte elfelejtettem a kerékpárt, mígnem egy eső előtti kissé szelesebb napon újra megpillantottam. A tulajdonosát majdnem elnyelte a fotocellás ajtó épp csak a hátát láttam, betöltötte az egész bejáratot. Nem tudom mi ütött belém, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, roppant kíváncsi lettem az ismeretlen férfira. Aznap egy sort se olvastam, nem akartam elszalasztani a pillanatot, mikor kilép az ajtón. De sajnos, míg az ebédidőm tartott, nem hagyta el az épületet.
Másnap izgatottan értem a parkba, de nem volt szerencsém, a bicikli és a gazdája sehol se voltak. Ez így ment hetekig. Azon kaptam magam, hogy elképzelem, milyen lehet. Arcot sosem tudtam társítani hozzá, de azt gondoltam, olyan szeme van, mint az étcsokoládé, hosszú művész ujjakkal, szabálytalan fogsorral áldotta meg a teremtő. Talán azért képzeltem ilyennek, mert már kislánykoromtól lenyűgöztek a sötét szemű emberek. Az első szerelmemnek, olyan sötét szeme volt, mint a koromfekete éjszaka, kusza fogakkal, a fogszabályzóhoz is négyszer kellett mintát venni. Mindennap színeztem a kinézetén, a ruházatán és komplett történeteket gyártottam arra, milyen lesz, amikor megismerkedünk. Mert abban száz százalékig biztos voltam, hogy megismerkedünk. Végtére is nem ülhetek örökké rá várva egy padon, nem?
A nyár lassan őszbe hajlott, én pedig olvasás helyett írtam. Fejben, a parkban, minden délután. Az ismeretlen férfi egyre vadabb szituációkban mentett meg és vallott szerelmet. Egészen a betege lettem, hogy sosem látom. Szeptembert írtunk, csípős reggelek vártak, de a délutánok még melegek voltak, amikor tüzetesebben szemügyre vehettem volna…
A bringa ott árválkodott a tárolóban, én pedig felhívtam a főnökömet, hogy halaszthatatlan elintéznivalóm akadt, egy fél órával megtoldom az ebédszünetet. A jóváhagyását követően kiugrani készülő szívemet megzabolázva sietősen felkaptam a táskámat és a barkácsáruházba indultam. A segítőkész eladót majdnem feldöntöttem, arra a kérdésre, hogy mit keresek, leráztam, hogy inkább kit, és mint a vadászkopó, amelyik szagot fogott, vágtattam a fúrógépek, pajszerok után a kulcsokat, számomra azonosíthatatlan apróságokat tartalmazó részleg irányába. A csavaros polcok között pillantottam meg. Azonnal megismertem, ilyen széles háta a környéken senkinek nem volt. Sose gondoltam, hogy ennyi féle csavar, meg szög van, esküszöm vagy öt percig trappoltam, mire kiértem a sor végére. Érdekes bújócska vette kezdetét, mert abban a sorban nem volt, ahol megpillantottam. Mindkét irányba sorok tömkelege hívogatott. Találomra elindultam az egyik felé. Jók a megérzéseim, de pechemre, már csak a hátát láttam, amint kifordult, természetesen a sor másik végén. Próbáltatok már magassarkúban utolérni bárkit? Ugye, nem is egyszerű mutatvány?! Főleg, ha az illető egy grizzly medve méreteivel vetekszik, vagy negyvenhatos lábon trappol.
Nem árulok zsákbamacskát, esélyem se volt utolérni. Kifulladva ránéztem az órámra és egy enyhe infarktust lábon kihordva megállapítottam, már vagy egy órája bóklászok a boltban. Fel se tűnt. Lihegve értem a középen kihelyezett dekorációhoz, épp egy mély levegőt vettem, amikor a bolt tulajdonosának mélyen zengő baritonja betöltötte a teret:
– Péterkém, ha nem jó a hatlapfejű részmenetes, holnap hozd vissza, kicseréljük! – kiáltott utána.
Akkorra értem a bejárathoz, amikor a férfi – most már legalább a nevét tudom! –, elviharzott a bolt elől. Csalódott lettem, hiába minden, sosem nézhetek a szemébe. Leforrázva érkeztem az irodába, a munka se ment jól. Titokban abban reménykedtem, hogy nem lesz jó az a hatfejű akármi, amit vásárolt és másnap újra láthatom.
A következő nap nem mentem sehova, egyszerűen annyi munka jött össze, hogy arra riadtam, a takarítónő törölgeti a port az íróasztalomról.
Ízlelgettem a nevét, jól esett kimondani és alig vártam, hogy végre elölről is megpillanthassam. Fél év telt el a következő találkozóig. De ez nem Péter hibája volt. Elcsúsztam a nyirkos faleveleken egyik délután és olyan rosszul értem földet, hogy a bokámat azonnal meg kellett műteni. Hónapokig voltam táppénzen. Mire kitavaszodott, újra képes voltam járni, az orvosom azt mondta, kerékpározzak sokat, az megerősíti a combizmomat, jót tesz a térdemnek és nem terhelem a bokámat.
Lelkesen készültem az első munkanapra, remélve, hogy összefutok vele és megköszönhetem, amit értem tett. A gyógykezelés hónapjai alatt Péter tartotta bennem a lelket. Mármint a vele folytatott képzeletbeli párbeszédek és az ébren töltött órák álmodozásai.
Az égiek a rám mért szenvedés után kegyesek voltak hozzám. A főnököm látva, hogy még mindig bicegek, ebéd után elengedett. Hova máshova mehettem volna, mint a parkba? Nem kellett sietnem, üdvözült mosollyal ültem a padon, ábrándozva a férfiról, aki kitöltötte a gondolataimat. Észre sem vettem, mikor került a kerékpárja a tárolóba, de olyannyira felvillanyozott a hirtelen rám szakadt szabadság, hogy eldöntöttem, lesz, ami lesz, ma mindenképpen beszélek vele. Izgatottan fészkelődtem a padon, arra várva, hogy végre megpillantsam.
Nem maradtam le a pillanatról, amikor kilépett a barkácsáruházból. Feledve enyhe bicegésemet és a járás okozta fájdalmat, kecses léptekkel, angyali mosollyal közeledtem felé. Ő ebből mit sem észlelt, a kerékpárra próbált két nagyobb méretű, hosszúkás dobozt felrakni. A gumipókokkal meggyűlt a baja, az egyik elengedett, a másik meg félrehúzta a rakományt.
– Az isten bassza meg ezt a szart! – káromkodott öblös hangon.
Egy pillanatra megtorpantam. A fejemben élő Péter kedves, udvarias volt és választékosan beszélt. Bár, kelletlenül ismertem be, hogy ilyen helyzetet sosem teremtettem. Néztem izmos karját, amint a talán laminált padlót rejtő dobozokkal birkózik és elérzékenyültem. Megrángatta a gumipókokat és úgy tűnt, minden a helyére került, ám az egyik gumipók mellkason találta, mire újra cifrát káromkodott. A bolt tulajdonosa és pár nézelődő már nem csak mosolygott, hanem egyenesen kikacagták. Dühös lettem rájuk, én hősnek láttam, más hagyta volna az egészet, vagy kocsival jött volna, az én szerelmem mégis a nehezebb utat választotta és tudtam, megoldja.
Úgy is lett. Az utolsó igazítás és rántás után leeresztette a vállát, hallottam, ahogy kifújja a levegőt. Pár lépés volt hátra és igyekeznem kellett, ha meg akartam szólítani.
– Péter! – kiáltottam felé, de meg se rezdült. Tudatosult bennem, hogy inkább csak suttogtam, mert ez előtt még sosem mondtam ki hangosan a nevét.
– Péter! – ismételtem meg immár erélyesebben.
Nem tudom, hogy történt. Egyszerűen nem értem. A kerékpár mögé értem, ő fel akart szállni. Két kézzel fogta a kormányt, a jobb lábát meglendítette, hogy átemelje a kinyúló dobozok felett. Gyönyörű ívet írt le, jól irányzott mozdulattal rúgott fejbe. Elterültem az aszfalton, szerelmem Péter pedig, fütyörészve, örökre kikerékpározott az életemből, észre sem véve, mit művelt velem.
Másodközlés; a novella az Aposztróf Kiadó Dimenziók 12 kötetében jelent meg 2021-ben.
(Fotó: Konstantin Evdokimov, kép forrása: Unsplash)
