Morzsás volt az asztal, ahová letette a kalapját. A nőt nem zavarta, örült, hogy bejött hozzá, bár nem írhatjuk drámaian, hogy “annyi várakozással telt év után”, mert nem lenne igaz. Nem voltak fiatalok, szépkorúak, így mondják, későn találtak egymásra, de még sok idejük volt együtt.
A kis sálboltban találkoztak a Mátyás tér közelében, a tűsarokkoptató, macskaköves, zegzugos utcában, ahol a kapualj, mint egy éhes cet várja a betérőket. Estefelé, amikor a kandeláberek gyér fénye sem tudta már bevilágítani a kaput, egyáltalán nem látszott az ütött-kopott felirat: Sára sál. Stóla, kendő, sál. A kiíráson a fekete betűket a rosszul felcsavararozott üveg alá néhol beszivárgó nedvesség tejessé tette, ódon hangulatot kölcsönzött a cégérnek, szinte azt lehetett hinni, hogy itt valami kékharisnya ezeréves boltja várja a horgolt kesztyűs vénlányokat és egykori arisztokrata családok levendulaillatú idős leszármazottait.
Amikor övé lett a piciny üzlet, a barátnőivel egy vörösborozásba torkolló ötletbörze során, névként a felsáltól a sálátázóig minden őrült nyelvi leleményt végigvettek. Felszabadultan, sikítva röhögtek ötleteiken, de aztán, jobb híján – a mértéktartás és az üzleti szempontok miatt – a humortalan, de megjegyezhető Sára sál név mellett döntöttek.
Kicsit aggódott, hogy a bibliai név mennyire lesz riasztó, de megnyugtatta magát, hogy nem kell mindenhol ellenséget látni, és különben is, a főváros ezen kerülete igencsak színes volt, keveredtek vallások, etnikumok, ilyen-olyan népek, kinek tűnne fel egy Sára.
Ádám a nyitás utáni első hullám alatt tért be hozzá, amikor még a szokásos, túlfűtött lelkesedésével kis sajtos rudakkal kínálta a vevőket. Mindig azt hitte, nem elég, amit ad, túl kell kicsit teljesítenie. Kevés, hogy a kézzel festett sála egyedi, a bolondul szétfolyó és vonalak közé parancsolt festék csodásan elegyedik szecessziós alkotásain – ami a védjegye volt –, valamit még ezen felül is nyújtania kell. Mélyen hitte, hogy az anyja receptje alapján készült ropogós rudak segítenek a vásárlók megtartásában. A sálak színe kifakulhat, de a luxus parmezánnal bolondított rágcsák élménye hosszú távon is összeköti őt és vevőit. Az evés, etetés különben is családi traumából eredeztetett hagyomány volt náluk, a nagyanyja egy lágerben halt éhen, a sajtos főhajtás volt az ősök felé és egyben a ki tudja mit kompenzáló szeretet kifejezésének gesztusa. A lakása ételraktár volt, dugig tele a hűtő, a kamra polcai roskadoztak a befőttek súlya alatt, cukor, liszt garmadával. “Egy regimentnek elég lenne” – mondta mindig az anyja. Fiatalkorában arról álmodozott, hogy nyit egy kis reggelizőt, belefeledkezős haboskávékkal, büszkén magasra sült leveles tésztákkal, és egészen bolondos színű krémekkel vastagra kent baguettekkel, de aztán a művészi vénája győzött a dombornyomott szalvéták és igézően csillogó poharak felett. A főzés, sütés, etetés szentháromsága persze magánélete része maradt, aminek az otthonába gyakran felugró barátok voltak boldog tanúi. A régi bordó szörpösüveg, amelynek kissé rozsdás, cuppanó hangot adó kupakját alig lehetett felpattintani, a kerek, textillel letakart, virágmintás alpaka tál, amely a kifogyhatatlan pogácsák melegágyaként szolgált, vagy a mindig morzsás, halványzöld, papagájos damaszt terítő, amely az anyja hozományából, egy szekrény aljáról került hozzá, költözései után is változatlan létszámban, bár egyre kopottabban találták meg helyüket és rendeltetésüket, a Sára életkörülményeiben történt változások hű szolgáiként kísérték a lányt, majd nőt lakásról lakásra, csakúgy, mint az egyre gyarapodó színes festékes üvegek, könnyű alapanyagok dobozokban pihenő serege.
Sára nem volt naiv, csak talán egy kicsit, és persze szentimentális, álmodozó és egyáltalán nem racionális, aki szerette magát abban az érzésben ringatni, hogy valami láthatatlan fonal köti össze vásárlóival. Egy stólás szabadkőműves páholy szemmel nem látható cérnája fonja be a várost, az országot, kis selyemtérkép, bódító mélykékkel, kiabáló okkerrel, arisztokratikus smaragdzölddel és fakón unalmas mályvával. A sál lélektakaró volt, amely kapocs nélkül ölelte körbe viselőjét és fonalként hálózta be Sára melegségre szomjazó, emberi lényekkel teli mikrovilágát.
Megdobbant a szíve, ha látott egy járókelőt a kendőjében sétálni. Szinte elpirult, ahogy a privát szféra, a lélek kis zuga ilyen hirtelen tárult fel előtte, egy piros lámpánál állva, a pékségbe toppanva, vagy épp, amikor a metróban lefelé, kettesével szedte a lépcsőfokokat. Úgy érezte, hogy az eladott kelmét csak kölcsönbe vették, az övé marad, az idők végezetéig összeköti őt és az idegent, aki így az ő közösségének tagjává vált, hisz ők mind egy titkos szekta tagjaiként járják a várost, hiszen a karma, a fátum, Sára fatalizmusa összefűzi életüket.
Ádám volt az egyetlen, aki visszahozta cserére a sálat. Így ismerkedtek meg.
Sára ledöbbent, hogy van olyan ember, aki a megajándékozottat nem ismeri annyira, hogy jól válasszon színt, fazont. Neki nemcsak ízlése, hanem empátiája is volt, nem a testet, bőrt, nyakat vagy a hát szélét, hanem a ruha alatt rejtőző személyt, lelket öltöztette, de tudta, hogy ehhez veleszületett érzék, vagy legalábbis tengernyi év tapasztalata kell. Vagyis nem is igazán döbbenet volt, amit Ádám iránt érzett, akinek persze még akkor nem tudta a nevét, sem azt, hogy kirúgott tanár. És azt sem, hogy a felesége, Gabi, nemrég halt meg tüdőrákban. Ezt mind nem tudta, mégis spontán sajnálat vegyült az érzésbe, amikor a “Ki tudná cserélni?” kérdésére sor került. Majdnem kinyögte, hogy “Ilyen még nem volt a praxisomban”, de akkor meglátta Ádám picit poros, széttaposott, bordó bőrcipőjét, amely drága darab lehetett, de érezte, hogy viselője már nem engedhetné meg magának ezt a luxust, és valamiféle levertséget is a vékony férfiban, ezért lenyelte a megjegyzést.
Ádám sokáig nézegette a fogasra akasztott sálakat, de nem akart, vagy nem tudott választani. Sára ismerte ezt a típust, aki igazából nem vásárolni jön, hanem múzeumnak tekinti a boltot – szentélynek, ahol céltalan bolyong, megtérve a város szürke porából és monoton zúgásából, valami andalító szépséget és egy pillanatnyi csendet keres. Kicsiket lép, céltalan tapogat árut, nem számít, csak az érzés és az érintés, az elcsent, nyugodt idő, amely kiharap egy szeletet az örökkévalóságból, és feledteti a rideg valóság szúró, fojtogató ízét.
Ádám lazaságba burkolta depresszióját. Mindig bevált. Amit az emberek félmosolynak hittek, az szívós munkával ledolgozott szomorúság volt. Férfi létére nem viselhetett kicsattanóan impozáns rúzst, agyonbodorított hajat, rikító felsőt, amely a külvilág felé álcaként küldött hamis jelet, kompenzálva a belülről megélt feketeséget. Az elhanyagolt borosta, a hányaveti ruha, a piszkos cipő adott mindent megnyugtatóan takaró, elrejtő kamuflázst. Csak az arra fogékonyak érthették – és Sára persze egy volt közülük –, hogy az arcszőrzet Ádámon nem divat vagy hóbort, hanem lelki kényszer szülte álmegoldás.
Sára mindig megkérdezte a vevőit, hogy mire gondolnak, mi az elképzelésük, kinek vennék a sálat. Milyen korú, hajszínű, stílusú az illető. Ádám válasza viszont annyira szokatlan volt, hogy a csere mögött rejlő érvtől Sárának egy pillanatra lemerevedett az arca.
– Meggondoltam, nem piros, inkább rózsaszínes kellene. Ez csak megérzés, igazán nem számít, mert már nem él.
– Elnézést, egy elhunytnak venné?
– Igen, kiviszem a temetőbe hozzá. Sáros lesz, de nem baj. Ő örül majd neki, megbocsátja, hogy hibáztam a színnel.
Sára ezzel a mélyről jövő kitárulkozással, a legtermészetesebbnek tűnő lelki lemeztelenedéssel ismerte meg a férfit, aki úgy kezelte őt, olyan nyíltsággal mutatta meg saját sérülékenységét, amilyennel csak a legintimebb kapcsolatban találkozhat az, aki szerencsés. Ádám később már nem sálért, és nem is a sós falatokért járt be a nőhöz. Egy idő után levágatta a szakállát. Sára pedig újfajta receptekkel próbálkozott, sokszor elszakadt a család hagyományos ételeitől, kulináris hercegnői énje felszabadultan új, saját élményekre vágyott. Repertoárjában veszteségérzés nélkül cserélte le a túrós batyut málnás szeletre, mert Ádám annyira odavolt érte, hogy még kezet is csókolt, ha kapott belőle. Sára lassacskán már a hűtőt – amely állandóan jéghegyet termelt a polcok agyontömöttségétől – sem töltötte tele kényszeresen. Nem akarta felhízlalni Ádámot, bár a sósakat rendre bevitte az üzletbe, amit Ádám sose tudott megszokni, mert ő, aki olyan tüchtig volt – így mondaná Sára anyja – megőrült, ha a kalapja karimáját tésztadarabok maradéka tarkította. Pár hónap elteltével összeköltöztek és elég hamar összecsiszolódtak. Mindenki hozta a maga mániáját, az évek alatt porcicaként rájuk telepedő, berögzött szokásait, a családi traumák, sérülések vállat húzó csomagját, de a közös hétköznapok édeskés kakaóillata és a nehéz napok gyertyafényes összekapaszkodása gyógyír volt sebeikre, a közösen átélt élmények gyarapodó gyűjteménye pedig puhán kipárnázta életük.
A múltat nem eltörölni, kiirtani akarták, nem is lettek volna rá képesek, hanem alkalmazkodva építették be mindennapjaikba. A traumákat nem hallgatták el, vagy dobták ki az életükből, mint egy lomtalanítandó széket, hanem egy pasztell textillel fedték le a kopások, sérülések nyomát. Gabihoz is rendre kijártak a temetőbe. A síron egy ideig jól kivehető volt a púderrózsaszín sál festése, anyaga, de ahogy beköszöntött az ősz, az esős idő, a sál egyre formátlanabb és fakóbb lett. A tél végére már csak egy felismerhetetlenné foszlott ronggyá vált. A ruhadarabból nem maradt más, csak a sár, és a titkos kapocs láthatatlan lenyomata, a Sára sál.
(Fotó: Roberto Lopez, kép forrása: Unsplash )