novella

Tatai Lajos: Pákásztanyán

Légyfogás, hajítás, libatoll, merülés – követte egyik mozdulat a másikat, és repült a hal a vödörbe. Így ment ez néhányszor, aztán a fogással ladikba szálltak. Csobbantak az evezők, és a szűkülő mederben evezni kezdtek fölfelé.

– Apu! Ez a hal pöttyös – lelkendezett a fiú. – Honnét hoztad?

– Ez bizony pisztráng. Ha jó lesz a bizonyítványod, elviszlek horgászni a Gyula bácsi rejtekhelyére. – szólt sokat sejtetőn az édesapja.

Az évvégi eredmény kiváló lett, érdemes volt tanulni, így egy fülledt nyári napon harapnivalót készítettek a batyuba és édesapjával együtt, aki Gyula bácsi régi munkatársa, nekivágtak a hosszú, poros földútnak. Egy tisztáson hátrahagyták az autót, és egymás mögött lépegetve elindultak az erdő mélye felé.

A falu határában a Répce tör utat magának, hozza az osztrák hegyekben megolvadt hó levét, a tiszta vizű patakban halritkaságokat fognak a hozzáértők. Márna, compó, csuka, szilvaorrú keszeg egyaránt akad a horogra. Keskeny gyalogút visz a zsilipekhez, kis szigetet alkotnak a felduzzasztott ágak. Rozoga vízimalomban él az öreg molnár a feleségével. Gyula régi ismerősük, náluk rakja le az eszközeit, ha végzett.

Édesapja kezet rázott velük, bemutatta a fiát és egy demizson csengődi bort tett a fűrészbakra, aminek láttán megcsillantak a szemek. Rövid beszélgetés kezdődött a tavaszi fagyok következményeiről, aztán a felnőttek gondjaira bízta a fiát.

– Gyere az ólak mögé! – hívta barátságosan Gyula bácsi. A patak itt kiöblösödött, gátakkal visszafogták a folyását. A napsütésben szitakötők repkedtek, bele-bele csíptek a vízfelszínen úszó lárvákba, Gyula bácsi telemerítette a vödröt friss vízzel, és kézbe vette a sarokba támasztott mogyoróvesszőt. A fekete cérna végén tűzön meghajlított gombostű fityegett, fölötte fehér színű úszó libatollból.

– Na, idenézz! – azzal elkapott egyet a disznóól deszkáin sütkérező legyek közül, és feltűzte a horogra. Amint bedobta a vízbe, a lúdtoll már el is tűnt a mélyben. Megrántotta a botot, és hopp, ficánkolva kiemelte a halacskát. – Dobd a vödörbe! – mutatta a fiúnak. – Így folytasd, míg visszajövök!

Légyfogás, hajítás, libatoll, merülés – követte egyik mozdulat a másikat, és repült a hal a vödörbe. Így ment ez néhányszor, aztán a fogással ladikba szálltak. Csobbantak az evezők, és a szűkülő mederben evezni kezdtek fölfelé. A bokrok behajoltak, itt-ott az utat is elzárták előttük. Gyula bácsi magához húzott egy ruganyos ágat, felkötötte rá az első csalit. Arasznyi fadarabra rátekert néhány méter erős zsinórt, a végénél bicskával mélyedést vágott, ebbe beszorította a damilt, így nem oldódott le idő előtt. – Óvatosan horogra tűzte a halacskát, becsúsztatta a vízbe, és tovább lapátoltak a következő bokorig.

Fél óra múlva – miután az utolsó csalit is kihelyezték – kiszálltak újra a malomnál. Most egy darabig várni kellett, volt idő körülnézni, falatozni, beszélgetni. A kicsi szigeten a rókák elől jól elkerítve tyúkok káráltak, libák gágogtak közeledésükre. A ház előtt fehér, hosszú szakállal ült a molnár, felesége kendőbe burkolózva az ölébe tartott zsomporba kukoricát morzsolt.

– Megterem itt, amire szükségünk van – szólt az ura, hónapokig nem megyünk a falu felé sem. Őrletni évek óta nem hoznak, egy szekérrel se. Nézd mennyi zsák maradt, a csíkokról tudtam, melyik gazda küldte a búzáját. Megtették a magukét, most már csak porosodnak, még az egerek is elkerülik őket. A fiú felbátorodva kérdezte:

– Halat esznek?

– Néha már sok, csak elzárom a zsilipet, leballagok a keretes hálóval a zubogó alá, beeresztem a vízbe, aztán várok kicsit. A halak érzik, hogy fogy a víz, a kiemelkedő kavicsos zátonyok között még időben el akarnak osonni, pont az én hálóm fölött. Akkor aztán kidobom őket a partra, az asszony meg készítheti a lábost.

A tölgyfa árnyékában, a bontóasztalon szétterítették a harapnivalót, pohárnyi bor is került rá.

– Azt hiszem indulhatunk! – szólalt meg Gyula bácsi a csónakba lépve, azzal meglódultak újra. Óvatosan, csendesen haladtak. Már távolról látták, ahogy rángatózott, mozgott az egyik ág. – Hohó – a csapott egyet a farkával a hal. – Csak el ne menj! – vonta maga felé Gyula bácsi, de a horog jó erősen beakadt. – Hú! – a fiú szívdobogását szinte hallani lehetett, lélegzet visszafojtva húztak a következőhöz, megemelték. – Ezen nincs meg a csali, leette. – Utána süllő következett, később domolykó is akadt.

A halak vergődtek a csónak fenekén, aztán lenyugodtak. A vadkacsák hápogva tértek ki előlük.

Visszatérve a fűzfa törzsénél kötöttek ki, és fellódították a partra a teli vesszőkosarat. A fiú fát hasogatott, ágakat gyűjtött az esti tűzhöz, amíg Gyula bácsi tisztította a zsákmányt. Aztán elégedetten ereszkedett a rozzant karosszékbe, addigra már a fiú is mellette ült a tuskón. Ránézett, és mesélni kezdett.

– Sokan voltunk testvérek, alig jutott hús az asztalra, az erdőt jártuk gombáért, tojásért, a Linkón kosárral fogtuk a halakat. – Gyula ekkor maga elé révedt, visszagondolt a földosztásra. Hozzájött a Doberdóért járó néhány hold, így jobban élhettek, de végül az apja kulák lett, újra elvették az összeset, be kellett szolgáltatni, ami csak volt, így megint éheztek.

– A Fő utcán tudod hol az obeliszk? – sóhajtotta. Na, annak a tetejéről én vertem le a vörös csillagot ötvenhatban. – Megigazította a sapkáját, azzal visszasüllyedt gondolatai közé. Ültem pár évet érte, megkínoztak, mire kiengedtek, elhagyott a feleségem. Itt nem bánt senki, fújják a műszak végét a gyárban, és már jövök. Szemében nyugalom ült, cserzett bőrén nem fogott a szél, s derűsen nézte a lombok résein áttörő napsugarakkal megfestett birodalmát.


(Kép forrása: Pixabay)

Leave a Reply

%d bloggers like this: