Ahogy az alkonyat bekúszott a szobába, a hófehér hajú, idős férfi az ablak előtti kis íróasztalnál egyre közelebb hajolt a kezében tartott szövetdarabhoz. Flitterek, ragasztó, különböző színű és hosszúságú cérnaszálak sorakoztak egymás mellett a kis asztalon. Óvatosan próbálgatta összepárosítani a megfelelő színeket, de nem volt elégedett a látvánnyal. A csendet ajtócsapódás és lábdobogás törte meg, szőke kislány rohant be a szobába.
– Papa, készen vagy?
– Szerbusz, vízibusz! Hogy szolgál a kedves egészséged, drága, csodálatos, kedvenc leányunokám?
– Jajj, papa, én vagyok az egyetlen lányunokád! Persze, hogy én vagyok a kedvenced! – kuncogott a kislány. – Még az is igaz lenne, ha azt mondtad volna, hogy a kedvenc unokád.
Hirtelen egy barna díszpárna röpült át a szobán, és tompán puffant a kislány fején.
– Márk! Ez fájt! Papa, szólj rá, hozzám vágta a párnát!
– Márk, ne piszkáld a húgodat! – mondta a karcsú nő, aki vigyázva jött be a szobába, tálcán tányérokat és süteményt egyensúlyozott. – Üljetek asztalhoz, hoztunk egy kis sütit.
– Nem kell – hallatszott a morgás az ülőgarnitúrán fekvő, fal felé forduló kamasztól. Berakta a fülesét és csukott szemmel hallgatta a telefonján váltakozó zenéket. A falat számtalan régi kép borította, mindegyik fotó ugyanarról a fiatal nőről készült. Az arcéle megegyezett a fiúéval, csak ő az anyja világos színeit örökölte.
– Papa, biztos elkészülsz vele a farsangra? – a kislány lekuporodott a nagyapja mellé egy puffra, felhúzta, majd átölelte lábait és a maszkot figyelte.
– Biztosan. Te leszel a legszebb oroszlán, biztos lehetsz benne! – a férfi óvatosan beleszúrta a tűt az egyik cérnaspulniba, és megsimogatta a kislány fejét.
– Elmondod megint, hogy milyen volt az a kisoroszlán ott a téren? Amikor mamával megismerkedtél?
A férfi újabb cérnát fűzött a tűbe, és óvatosan tovább varrta az anyagot. Majd megköszörülte a torkát, és mély hangján mesélni kezdett.
– Egy európai lelkésztalálkozóra utaztam Velencébe, Olaszország egyik legizgalmasabb városába. Kora este, az előadások után még sétáltam egyet a Szent Márk téren. Csodálatos február volt, elég hűvös, de tiszta idő, a lemenő nap megvilágította a székesegyház tetejét és hallatszott a tenger hullámainak morajlása. Farsang volt, sokan bújtak jelmezbe, vagy felvették velencei álarcaikat. Ilyenkor a város még a szokásosnál is különlegesebb volt. A tömegben meghallottam a világ legcsodálatosabb nevetését. Mint a mágnes, úgy vonzott ez a hang, addig mentem, amíg meg nem láttam őt. Ott állt, galambok ültek kinyújtott karján, és csak nevetett. Olyan gyönyörű volt, hogy nincsenek rá szavak. Mintha valamelyik reneszánsz festményről sétált volna le. Én meg csak álltam és meredten bámultam rá, és tudtam, hogy vagy ő lesz a feleségem, vagy senki más. Aztán hirtelen zavarba jöttem, mert fogalmam sem volt arról, hogy fogok szót érteni vele. Nagymamátok hirtelen abbahagyta a nevetést, zavarba jött attól, hogy állok előtte és bámulom. Ahogy leengedte a karját, elrepültek a galambok, csak úgy susogtak a tollak körülötte. Akkor odajött hozzá egy kisfiú, tökéletes kisoroszlán jelmezben, még a pofija is ki volt festve, és átölelte őt. Két fotós folyamatosan kattingatott, addig nem is vettem őket észre. Úgy éreztem, hogy a Mindenható ajándékot küldött nekem és csak annyit tudtam kinyögni, hogy „Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem jut be oda.”
– Mire ő magyarul válaszolt, hogy „Hol máshol idéznének Szent Márk evangéliumából, mint ezen a téren” – vágott közbe mutáló hangján a kamasz. – Hogy nem unjátok még, már ezerszer elmeséltetted papával. És utána ásó, kapa, nagyharang és az akkor még kezdő színésznő és a szegény lelkész összeházasodott, és Mamának köszönhetjük, aki később a Nemzet Színésznője lett, hogy most egy fűtött lakásban élünk és van mit ennünk.
– Márk, ne beszélj így, nagyon bántó! – emelte fel hangját az anya.
– Persze, itt mindenkire tekintettel kell lenni, csak rám nem! – üvöltött a fiú.
– Mi a gond, csillagom? – a harag aggodalommá szelídült a nőben.
– Semmi gond, minden a legnagyobb rendben! Csak megőrülök, hogy itt élek bezárva, én még a városból sem mehetek el a karantén miatt. Bár, hova is mehetnénk, már tíz mocsok éve itt van a koronavírus, és Velencét is rég elöntötte a tenger, esélyem se lesz, hogy én valaha ott álljak egy lánnyal a téren. De sehol máshol sem állhatok egy lánnyal, még a büdös tornatermünkben sem, mert a mi időpontunkat megkapták ezek a kis szarosok, hiszen az ő farsangjuk fontosabb, mint a miénk!
– Találkoztál volna Ajsával?
– Igen, de a hangsúly azon van, hogy volna. Így nem találkozom. A húgom ott fog menőzni az FFP6-os maszkjára varrt oroszlán álarcában, én meg csetelek Ajsával, ahelyett, hogy a kezét fognám. De nem baj, itt mindenki boldog, az Úristen mindenkinek segít, kivéve nekem.
Az idős férfi szánalommal nézte a fiút, majd megszólalt.
– „Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal”.
– Köszönjük Pál apostolnak, valóban szuper észrevétel, de jobb lenne inkább egy olyan idézet, amitől apának esélye lesz meggyógyulni, mi meg végre kimehetünk az utcára este nyolc után is!
A kislány kétségbeesve nézett a nagyapjáról az anyjára, és könnyes szemmel suttogta:
– Ugye meggyógyul? Azt mondtátok, hogy biztos meggyógyul és nemsokára hazajöhet!
Az asszony mély levegőt vett, átölelte a gyereket és finoman körözve simogatta a hátát.
– Persze, kincsem, mindent megtesznek érte az orvosok.
– De ezt mondtátok, amikor mama lett beteg, és ő nem jött többet haza.
– Édesapád nagyon erős, bízz benne, meg fog gyógyulni! Gyere, terítsük meg az asztalt!
A férfi befejezte a varrást, összegyűjtötte a tűket, felszedte a padlóról a lehullott cérnaszálakat, és átsétált a szoba másik felébe az étkezőasztalhoz. A fiú némán nézte a családját, zavartan ölelte magához a barna díszpárna párját, majd halkan megszólalt:
– „Legyetek a reményben örvendezők, a nyomorúságban béketűrők, az imában állhatatosak!”
– Pál apostol levele a zsidókhoz, 12. fejezet – válaszolt azonnal a nagyapja.
A sötétbarna ingaóra méltóságteljesen ütött egyet. A nő felkapcsolta a lámpát és leült az asztalhoz az idős férfi mellé. A kislány halvány mosollyal közelítette a villáját az üres helyhez kitett tányér felé.
– Ha neked úgysem kell, megehetem a dobostortád tetejét?
A fiú felpattant az ágyról és két ugrással az asztalnál termett.
– Meg ne próbáld! – kiáltotta vigyorogva.
Egy ideig nevetve kardoztak a villáikkal, majd egy fél karamellás tortaszelet helyet cserélt a franciakrémes letört tetejének egy darabjával. A kinti sötétségben egy autó fényszórója villant fel, végigpásztázta a falat, megcsillant a flittereken és magukra hagyta a családot a porcukorillatú melegben.
(Fotó: Henrique Ferreira, kép forrása: Unsplash)