Március 3., csütörtök, a háború 8. napja
Éjszaka a hírekben látott menekülttáborok képei – irodalmi és filmbéli élményeim táboraival keveredve – rémálomokként kavarognak bennem. Rossz érzés, hogy nem oszthatom meg gondolataimat senkivel, nincs, aki megmondja, mit kellene tennem, mi az, ami a legcélszerűbb lépés az adminisztrációs dolgok elrendezésében. Forgolódás helyett inkább felkelek és belevetem magam az netezésbe. Beütöm a keresőbe a különböző kifejezéseket: ukrajnai menekültek, regisztráció, bevándorlás, idegenrendészet, denem találok semmit.
Abban biztos vagyok, hogy Olgáékat nem küldöm táborba, nem hagyom magukra őket. Nem tudom, milyen igazolás kell ahhoz, hogy valaki befogadó lehessen. Pénz biztosan szükséges. Mivel nincs fix jövedelmem, attól félek, hogy lehetetlen ez az egész. Ha mégis megoldható lenne, vajon nem felelőtlenség-e, hogy magamra vállalom beláthatatlan időtartamra az egész család ellátását, orvosi kezelését és egyéb költségeit? Tudván, hogy a nagymama beteg, ettől azért megijedek.
Reggelre eldöntöm, hogy ezeket nyíltan és azonnal meg kell beszélnem Olgával.
Amint befejezi a tanítást, elcsalom magammal, hogy nézzük meg az orvost, hátha bejutunk hozzá. Éppen indulnánk, amikor jön Erzsi és elújságolja, hogy beszélt egy falubelivel – aki felszántja a földjét –, előkészítenek egy területet Tányának, ahol kertészkedhet. Tegnap szegényke hosszan mutogatott a mobilján fotókat a virágairól, a veteményes kertjéről és a 6,5 kilós koromfekete sütőtökéről, amire nagyon büszke.
Erzsi terepszemlére akarja vinni Tanyát az utca másik oldalán kezdődő földjére, és arra szeretné biztatni, kezdje el tervezni, mit hová ültetne. Súgva megkérem, hogy várjon, mert előfordulhat, hogy az egészből nem lehet semmi. Menekülttáborba kellene őket vinni. Röviden elmondom, mit tudtam meg az éjjel. Erzsi ledöbben és azt mondja, na, ennek utánanéz és elmegy. Mi meg Olgával végre indulunk a rendelőbe.
Szinte azonnal, és lehet, hogy kegyetlenül, de elmondom neki, mi a helyzet.
– Természetes, hogy regisztrálunk, de most menjünk el egy táborba tőled? – kérdezi Olga elkeseredetten.
– Hivatalosan azt kellene tenni, különben nem kaptok támogatást – mondom, és hallom a hangomat, amint egy szívtelen rendelkezést idéz gépiesen.
– Nekünk nincsenek nagy igényeink. Pár hónapig még meglesz a munkám, abból a pénzből tudunk majd élelmet venni – érvel Olga.
– De mi lesz, ha anyukád megbetegszik? Látod, eddig még a gyógyszereit sem tudtuk beszerezni.
– Hát igen, a szívével nem lehet játszani. A határon is rosszul lett, ki kellett állnunk a sorból.
Már a rendelőben ácsorgunk, amikor Olga – rövid gondolkodás után – megtöri a csendet.
– Rendben, egy-két napot kibírunk. Egyetlen bőrönddel megyünk, és ha megengeded, Levet itt hagyjuk neked – viccnek is vehetném ezt a nagylelkűséget, de a hangja olyan szomorú, hogy inkább nem is felelek.
Csak ketten vannak előttünk, de fél óra alatt sem kerülünk sorra. Igazából azt akarjuk megtudni, mi a magyar megfelelőjük a gyógyszereknek, beszerezhetők-e nálunk, ha igen, mennyiért, és el lehetne-e valahogy intézni, hogy Tánya regisztrálás nélkül is kaphasson ellátást. Mivel a háziorvos kint tanult a Szovjetunióban, jól beszél oroszul, így nagyon bízom a segítségében. De még mindig csak állunk és várunk, egyre nyugtalanabbul, hiszen indulnunk kellene Pestre. Az sem vigasztal, hogy utánunk még hat új beteg érkezett. Ajtónyitáskor igyekszem az orvos látóterébe kerülni, hátha megismer, kiszól, hogy ja, igen, tudja, éppen hívni akart, meg ilyesmik, de sajnos semmi. Így csak csendesen bámuljuk tovább a bűvös ajtót és reménykedünk abban, hogy az előttünk behívott nőt nem kezdi el operálni.
Mindenki hallgat, mi is csak néha szólalunk meg, azt is suttogva. Fejemben érvek cikáznak a befogadás mellett és ellen. Olga – gondolom – a tábori élettel van elfoglalva, mivel hamarosan meg is kérdezi, hogy itt tudok-e maradni Magyarországon, amíg visszajönnek? Ekkor válik világossá számomra, hogy nem érti. Hogyan is foghatná fel az embertelen és logikátlan magyar rendszert? Nem merem ott a váróban elmagyarázni, így pánikszerűen kivonszolom magammal az udvarra, ahol nem láthat minket senki.
– Olga, a táborból nem hozzánk jönnétek vissza, hanem oda mentek, ahová küldenek. Még abban sem vagyok biztos, hogy nem egy kollégiumban vagy tömegszálláson köttök majd ki – teszem hozzá szomorúan, és amint kijön belőlem ez az embertelen magyarázat, már teljesen biztos vagyok benne, hogy bármit, de ezt nem. Úgy felhúzom magam, hogy vissza sem megyünk a rendelőbe.
– Menjünk mielőbb regisztrálni. Aláírom a hivatalos befogadó nyilatkozatot. Rendben? – mondom határozottan, ő pedig maga sem tudja, hogy elfogadhatják-e ezt tőlem, így csak hálásan bólint. Sietünk haza, néma csendben.
Otthon eldöntjük, hogy fél óra múlva indulunk. A maradék időben Olga európai rendeleteket és betegbiztosítási árakat keresgél a neten, én a házam tulajdoni lapja után kutatok, és próbáljuk megtudni, hová is kell mennünk.
Telefonálgatunk: a polgármesteri hivatalban azt mondják, menjünk a Budafoki útra, de hiába hívogatom az idegenrendészetet, fel sem veszik; a netes oldalukon meg még mindig nincs fent semmi. Nyolc nap alatt egyetlen útbaigazító mondatot sem tudtak odabiggyeszteni.
Olgának azt írják a kollégái Pozsonyból, hogy menjen a belgrádi ukrán követségre, és ott intézkedjen.
– Belgrád? Tudjátok ti egyáltalán, hogy az hol van? Miért mennénk Szerbiába? – kérdem magamból kikelve.
– Azt írják, ott 90 napnál tovább is maradhatunk, de uniós országban nem.
– Szerbia már nélkületek, ukránok nélkül is tele van menekültekkel. Szerintem ezt felejtsétek el.
Közben Tánya már a harmadik nejlonszatyrot pakolja meg szendvicsekkel, gyümölccsel, italokkal és akkor döbbenek rá, hogy számára a beharangozott hosszú várakozás napokat jelenthet. Ő ennek is megadná magát, míg én, egyetlen órát is nehezen viselnék el.
Újabb ötletet kapok a Facebookon. Ne hivatalba menjünk, hanem valamelyik budapesti pályaudvarra, mintha éppen most érkeztek volna, ott egyszerűen és gyorsan lehet regisztrálni. A kérdésemre, hogy vajon befogadó nyilatkozatot ott is lehet-e tenni, vagy onnan csak táborba lehet menni, már nem jön válasz.
Akkor hát megint újratervezés. Mondom Olgának, hogy ahhoz, hogy igazi menekülteknek nézzenek ki, bőrönd is kell, de ne legyen nehéz, mert minek cipekedni.
Tányával bepakolják a várakozásra idejére szánt kajákat az egyik kisbőröndbe. Amíg a térképen próbálom megtalálni, melyik pályaudvarnál lehet könnyebben parkolni, Finn is megjelenik, útra készen, kezében a Szentendrén vett német regénnyel. Jobban örültem volna, ha nem a Felolvasót veszi meg, hanem valami kevésbé nyomasztó regényt, de már mindegy.
Hosszan nézem, és az egyetemista fiamra gondolok. De mi lesz Finn tanulmányaival? Most érettségizik, Bonnba jelentkezett továbbtanulni. Már értesítették, hogy az egyetem megkezdésének feltételeként 10 300 eurót letétbe kell helyezniük, biztosítéknak a tanulmányi időre. (A 700 eurós kezelési költséggel ez pont 11 ezer). Honnan teremtjük elő ezt az összeget? Ebben biztos nem segít a magyar regisztráció.
– Nem megyünk sehova – jelentem ki határozottan, s bár nem értik, miért nem, mindhárman úgy rogynak le a konyhaasztal körüli székekre, mint akik most jöttek meg a két napon át tartó sorban állásból. A múlt megsemmisülése, a jövő bizonytalansága mázsás teherként nehezednek rájuk. Meglep, hogy ennyire bíznak bennem, és megrémít, mekkora az életük alakulásában játszott felelősségem.
– Várjunk egy napot még, informálódjunk. Megkérdezem a németországi barátaimat, hogy alakulna a helyzetetek, ha oda menekülnétek. Kell-e táborba menni? Ha igen, mennyi időre, hová vigyelek benneteket, hol kapnátok utána elhelyezést, egyáltalán milyenek a körülmények?
Tánya sehová sem akar menni. Ő Pócsmegyeren szeretne maradni addig a napig, amíg visszamehet Kijevbe. Olga megérti, mire gondolok, de szerinte három hónapig még turistaként is maradhatnak nálunk, aztán majd meglátják. Nincs kedvük vagy merszük odébbállni a bizonytalanságba, amikor itt otthonuk lett, sok kedves ember állt melléjük, minden szépen alakul, és reggel már a tüzet is egyedül rakta meg.
– A helyzet most kritikus. Mindenkit sokkolnak a háborús hírek. Az első hetekben százszor több lehetőségetek van bárhol, mint hónapok múlva lesz – azt már nem is merem bevallani, hogy attól félek, az emberek hamarosan hozzászoknak a háború gondolatához, lekerül a hírek éléről a sok szörnyűség, elfogynak a segítségnyújtási lehetőségek. Belefáradnak a háborúba azok, akik nem közvetlen érintettek.
A hétvégén nekem már mindenképpen vissza kell mennem Hollandiába, és mivel Németországon át megyek, bárhová elvihetem őket.
A Facebookra felrakom a kérdést a németországi menekülthelyzetről. Lessük a híreket és a netet, aztán azon kapjuk magunkat, hogy már nem a magyarországi regisztrációra készülünk.
– Akkor ma már nem utazunk Budapestre sorba állni? – kérdezi Tánya, és feleletet sem várva kipakolja a gondosan becsomagolt elemózsiát. Vacsorára szomorúan majszolgatjuk a legyártott szendvicshegyet.
Lefekvés előtt kihívom Finnt egy léghoki meccsre. Először nem lelkesedik az ötletért, de amikor azt mondom, Martin szereti ezt a játékot, így jó, ha megtanulja ő is, szó nélkül feljön velem az emeltre. A játékasztal a szobája ajtaja és az én kanapém között van, így nem is kérdés, melyikünk melyik oldal védelmére áll be. Szinte az első pillanattól kezdve mindketten durván, tiszta erőnkből ütjük-vágjuk a korongot, mintha tankokat és ellenséges seregeket akarnánk megsemmisíteni. Eleinte én vezetek, majd lépésről lépésre szerzi a pontokat ő is. Az előnyöm csökkenni kezd, majd eltűnik. 5:5 után felváltva kerülünk fölénybe, és a szórakozásnak indult játék már vérre megy. Amikor 9:9-re egyenlítek, megfordul a fejemben, hogy talán hagynom kellene nyerni. Ekkor azonban olyan vadul bevágja a kapumba a korongot, hogy beleremegek. A földszinten örömmel jelentjük be Olgáéknak, hogy ukrán győzelem született.
Későre jár, de Olgával még mindig a netet bújjuk, hátha találunk valamit.
Herzbergben élő eszperantista kolléganőm, Zsófia tíz óra után ír a szkájpon, hogy olvasta, mi a gondunk, és azt javasolja, hogy Németországba vigyem a menekültjeimet. Éppen most hallotta, hogy Göttingenben már 50 család jelentkezett befogadónak. Ismeri is az ottani koordinátort. Induljunk, amint tudunk.
– Biztos ez, Zsófi? Nem csak úgy mondod?
– Nem, teljesen biztos, máris rákérdezek – és azonnal csetelésbe kezd.
– És táborba kell menniük?
– Megőrültél, miért kéne? Családokhoz kerülnek, patronálót kapnak, aki minden praktikus dologban segíti majd őket.
– És ha ott regisztrálják őket, akkor Finn tanulhat is, mintha német állampolgár lenne?
– Hát persze.
Fél óra múlva már küldjük is az adatokat. Neveket, életkort, egyéb részleteket. Zsófia másnap 11 órára ígéri a konkrét címet. Olgával átbeszéljük a dolgot, és egyértelmű, hogy Finn jövője érdekében ezt kell tenniük. A fiú, mintha megérezné, hogy valami fontos dolog történik, lejön a konyhába nassolnivalóért. Olgának intek, hogy vonuljon el vele és kettesben beszéljék meg a dolgot. Reggelig döntenünk kell.
Öt perc sem telik el, már jönnek is vissza. Boldognak látom őket, és Olga csak annyit mond: oké, rendben. Én Finntől akarom hallani, ránézek, és először látok csillogást a szemében. Mosolyogva néz rám és hüvelykujjával lájkot mutat. Győzelem.
De hogy mondjuk ezt meg Tányának másnap reggel?
Éjjel egy óra is elmúlik, mire mindannyian lefekszünk. Nehéz elképzelnem, mit éreznek, mi járhat a fejükben, hisz még a magam lelkiállapotával sem vagyok tisztában. Már éppen elaludnék, amikor Lev mellém kuporodik.
Úristen! Pattanok fel az egyéjszakás kanapéról. Azonnal meg kell írnom Zsófinak, hogy van egy macska is. Feltétlen állatbarát helyet keressen.
A történet korábbi részei az alábbi linkeken olvashatók: