Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
Amikor kisgyerek voltam, csak azt hallottam:
nem szabad hangosan kiabálni,
nem szabad konnektorba nyúlni,
nem szabad fikuszlevelet enni,
nem szabad a cica farkát húzni,
nem szabad a kiscsirkék nyakát szorongatni,
nem szabad az asztalon könyökölni,
nem szabad a bácsikra nyelvet ölteni,
nem szabad fogmosás nélkül lefeküdni,
nem szabad sokáig fent maradni,
nem szabad sok cukros teát inni.
Sokáig azt hittem, a szabadságom
két „nem szabad” közötti idő.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
Próbáltam elképzelni és lerajzolni, de mindig másképp sikerült:
volt gömbölyű és szögletes,
hangyányi vagy óriás elefánthoz hasonló,
alacsony vagy gólyalábon járó hórihorgas,
áttetsző és szivárványszínű egy napon belül,
tágas mező vagy cserépbe ültetett virág,
volt félénk kislány és harcos katona,
virágzó rét és fagyos téli táj.
Amikor apuka azt mondta,
két hétig szabadságra megy,
én azt gondoltam, másnap hátizsákot ragad,
felmászik a szabadság tetejére,
és onnan integet majd nekem lefelé.
Boldog voltam, mert azt hittem, ismerem a szabadságot:
leginkább egy nagy havas hegyre hasonlított a hógömböm közepén.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
Ahogy növekedtem, megértettem,
hogy csak nagy áldozatok árán érem el.
Amikor hittanórán Péter atyával elimádkoztuk a miatyánkot,
megijedtem, mert rájöttem,
sokat kell imádkoznom azért,
hogy a Jó Isten megszabadítson a gonosztól,
és amíg ezt nem teszem, addig nem is lehetek szabad,
nekem pedig biztosan nehezen fog sikerülni,
mert folyton lelestem a Julcsiról a házi feladatot,
gyakran elvettem a kicsik hintáját a játszótéren,
a szemetet sem vittem le mindig, amikor anyu megkért rá.
Így sokáig azt gondoltam, a szabadság olyasmi,
mint amit a húsvéti nagygyónás után kellene éreznem.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
Azt gondoltam, biztosan benne van anyukám húslevesében,
és a nagyi baracklekváros buktájában,
mert mindenkitől azt hallottam,
milyen jó megízlelni a szabadságot, ha csak egy kicsit is,
és aztán mindenki csak újra vágyakozott utána,
ahogy én a leves és a bukta után.
De én nem csak ízlelni akartam,
tudni, ismerni az igazi arcát.
Sokáig kutattam utána versekben és regényekben,
de rájöttem, szabadság csak valami rabság után lehet.
Azt is megtanultam, hogy a szabadságnak véresek a zászlói,
és hosszú harcok kellenek – ahol a legnagyobbak is elhullnak – ahhoz,
hogy mások találkozhassanak vele.
Akkor értettem meg, hogy a szabadság csak átmenet
két rögeszmés háború közötti térben és időben.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
Bár akkor már sejtettem, hogy nem csak úgy van,
nem lehet ültetni, szaporítani,
nem terem a konyhakertben,
nem emelkedik hegyként fölénk,
nincs íze, se szaga,
nem fér el a tenyeremben, nem gyűrhetem a zsebembe,
nincs születési helye se dátuma,
nem lehet elrejteni a pincékbe,
nem zárhatom lakat alá vagy bankszéfbe,
nem tehetem a vitrinbe,
nem lehet bekeretezni,
nem csempészhetem át a határon,
nem birtokolhatom, nem örökölhetem,
nem fogadhatom örökbe.
Úgy éreztem, engem akkoriban mindenki becsapott,
és a szabadság talán nem is létezik.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
Folyton figyeltem, hátha ott leselkedik az utcasarkon
egy zöld nagykabátban,
egy aluljáró huzatos szegletében,
a könyvtár poros polcain,
egy elfeledett dallamban,
vagy egy festmény hátoldalára karcolva,
és közben azon gondolkodtam, vajon felismerem-e.
Néha úgy tűnt, megtaláltam egy-egy darabkáját,
egy mély és hosszú szerelemben,
átszeretkezett éjszakában,
ráncos kisbaba pihegésében,
fellángolt lelkekben egy utcai koncerten,
a rendszerben, amiben hittem,
egy közösségben, ahová tartoztam.
Így azt hiszem, a hiányzó darabkákat örökké keresem.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
De hinni akarom, hogy benne van minden
holdtöltében és felkelő napban,
szél, vihar és orkán énekében,
folyót itató patak vizében,
vetésre éhező zsíros földben,
szundító virághagymában,
rózsaszín rügyben,
madárköltözésben,
kutyaugatásban,
gyerekszületésben,
ölelésben, csókban,
versben és prózában,
apám savanyú borában, anyám szilvabefőttjében,
és minden ember által elhibázott ballépésben.
Él és egyszer talán sokáig uralkodik majd.
(Fotó: Aaron Burden, kép forrása: Unsplash)