Háromnegyed kettőkor érek haza az iskolából. Csalódottan állapítom meg, hogy Gábor nincs itthon, az étkezőasztalon a terítékem mellett az üzenete: „Tíz percet tudtam Vilikével sétálni. Csak három szelet parizert evett. Ötre adtak időpontot az állatkórházba. Beteghez kellett mennem. Az ebéded a mikróban. Csók.” Odalépek a nappaliban fekvő Vilikéhez, megsimogatom, hálásan néz rám, de nem kel fel.
Kedvetlenül ebédelek, Vili érdektelenül a helyén marad, nem jön kéregetni, pedig amikor jól van, ez remekül megy neki. Odalépek hozzá kedvenc jutalomfalatjával, de még csak meg sem szimatolja… Miután elvégzem szokásos délutáni teendőimet (tizenöt perc relaxálás a fotelban, kapucsínóivás facebook pörgetéssel, a hétfői órák adminisztrálása, a friss röpdolgozatok kijavítása) messengerüzenetet pötyögök be a jógaoktatómnak:
– Virág! A mai órát sajnos le kell, hogy mondjam. Ötre viszem a vizslánkat orvoshoz, nem érek oda háromnegyed hatra.
– Nem baj, ha késel! Nyitva hagyom az ajtót. Gyere csak nyugodtan!
– Jaj de jó! Nagyon köszönöm!
Kimondhatatlanul jólesik ez az együttérző gondoskodás. Mielőtt az orvoshoz indulnánk, felveszem a jógaruhám, arra egy farmert és egy sportpulcsit, kiviszem a kocsiba a matracom, a táskámba beteszem a vizem. Vilinek leterítem a hátsó ülést, és amennyire csak tudom, előre húzom a vezetőülést, legyen helye bemászni. Megpisiltetem, és biztatom, lépjen be a kocsiba, de csak néz rám, emeli a lábát, próbálkozik, de nem sikerül. Be kell, hogy rakjam őt a két ülés közé. Kérem, üljön le, de hiába. Tanácstalanul topog. Majd emeli a mellső lábát, hogy fellépjen a hátsó ülésre, de ismét kudarcot vall. Gyorsan átmegyek a túloldalra, kinyitom az ajtót, onnan segítek neki, teljes felsőtestemmel behajolva. Fent van, lefekszik. Hálásan néz rám. Lassan hajtok, útközben beszélek hozzá, nyugtatom. Miután leparkolok az állatkórház udvarán, a nyakörvénél tartva biztatom, ugorjon ki a kocsiból. Ez eddig még mindig sikerült, de most nem megy, csak topog és tanácstalanul néz okos, barna szemével. Kihúzom őt az ülés széléig, alányúlok a mellső és a hátsó lábának, és kiemelem. Igyekszem a lehető legfinomabban letenni a földre. (Még jó, hogy jógázom, így ezt is bírja a derekam.) Izgalmában azonnal pisil egyet a kocsi orránál, a kerítés mellett. Az épületbe nem akar bejönni, azon dolgozik, hogy elhúzzon engem is, olyan sokszor volt már itt, többször nagyon betegen. Ahogy sikerül bevinnem, azonnal feltelepszik a mérlegre, pár percig álldogál rajta: 27 kg. ( A nyáron még 30 volt.) Az utóbbi három hétben nem hízott, de nem is fogyott. Két hónapja alig eszik, ráadásul nagyon válogat.
Editke, az aranyszívű recepciós mosolyogva szól hozzá, még a fejét is megsimogatja, ahogy kilép a rendelőből és gyors léptekkel a pultjához siet:
– Szia Vilike! Mi a baj? Miért jöttél? – és már gépeli is be a panaszokat: alig bír menni, húzza két hátsó lábát, erőtlen, tíz percet tud csak sétálni, étvágytalan, gyulladt az ínye, kedvetlen. Majd így szól:
– Ötre jöttek, ugye? Picit várni kell.
Beljebb megyünk a váróban.
– Mennyi idős? – kérdezi egy kiskedvence műtét utáni kiadására várakozó férfi és már a bújós Vili fejét simogatja.
– Tizenöt lesz (remélem) májusban – felelem.
– Szép kor. Te, pajtikám, már nem tudsz futkározni… Rossz lehet neked…
Igen – gondolom –, júniusban, a kánikula beállta előtt még együtt kocogtunk a pipacsoktól tarkálló mezőn, a hat kilométert is letoltuk együtt, most meg a tízperces séta is kín… (Azóta én sem kocogtam. Nélküle? Nem vitt rá a lélek… Együtt kezdtünk bele nyolc és fél évvel ezelőtt. A hat kilométer volt a cél, az ötvenedik szülinapomra. Meglett. Aztán még több is…)
Nyílik a baloldali rendelő ajtaja, Zoltán doktor kedvesen hívja Vilikét, aki minden erejét összeszedve curikkolni igyekszik:
– Gyere, öreg haver! Hadd lássam, mit tehetek érted! Hát, valóban nagyon rossz bőrben vagy. El kell döntenünk, melyik ujjunkat harapjuk – fordul hozzám. – Vagy a hólyagrákot kezeljük, vagy az ízületi problémákat, mindkettő csak non-szteroiddal lehetséges, ami kinyírja a veséjét, ezért a vesefunkcióját ellenőriznünk kell – és már veszi is elő a csöveket a vérvételhez.
Vilike nehezen ül le, két mellső lába előre csúszik a vizsgáló kövezetén. Reszket is. Magamhoz ölelem a fejét. Nyugtatom. A fájdalmas testhelyzetben a szokásosnál jóval zaklatottabban tűri a beavatkozást. A vérvétel után így szólok:
– Doktor úr! Nézze meg kérem az ínyét is. Nagyon gyulladt.
– Hát igen, ez már a rák következménye – mondja, miközben Vili duzzadt, vörös ínyét nézi.
– Dentisepttel kenegetem neki.
– Az mehet továbbra is. Meggyógyítani nem fogja, de enyhíti a panaszait.
Még elsorolom, most milyen gyógyszereket és vitaminokat kap, majd a vizsgálat végeztével Vili megkönnyebbülve sántikál ki a rendelőből. A recepciós a pultnál türelmetlenül várja, hogy fizessek. Az udvaron Vili azonnal pisil egyet a nagy izgalomra. A kocsiba be-és kiszállás koreográfiája ugyanaz, mint idefele. A derekam, mintha érezné, hogy nincs mese, állja a sarat. Otthon gyors lábmosás, simogatás, két jutalomfalat, könnyeim letörlése és indulok a jógára. Ahogy az ajtót becsukom, még visszaszólok neki:
– Sietek haza a jóga után. Jó legyél, Pajtikám!
Csak öt percet kések, hál’ istennek csúszik a kezdés, még többen is várakoznak a bejelentkezőpultnál. Virág érdeklődve kérdezi:
– Minden rendben van Vilivel?
– Nem igazán – válaszolom. – Sok már a baja.
Sietek elhelyezkedni a teremben, még elől is van hely, oda terítem a matracom. Velem szemben egy nyugdíjas jógástárs aggódva kérdezi:
– Minden rendben, Zita?
– Hát…– felelem tétovázva. Beteg a kutyusunk – és érzem, ismét könnyek szöknek a szemembe. Igyekszem tartani magam. Utálok nyilvánosan sírni.
Törekszem rá, hogy a lehető legkényelmesebb keresztezett lábú ülést vegyem fel, miközben a jógapárnán fészkelődöm. Lehunyom a szemem, próbálom átadni magam a halk zenének, beszippantom az illóolaj kellemes illatát, a félhomályban elképzelem, hogy gondjaimat az ajtón kívül hagytam, de csak folynak a könnyeim. Vilit látom magam előtt nyolchetes korában, első találkozásunkkor: szalad ki a kennelből hat, gombócnyi testvérével, mellette az anyukája és az apukája. Majd két nappal később már nálunk, otthon, amint a három – számára óriási – lépcsőfokkal próbál megküzdeni, hogy feljusson hozzánk a teraszra. Elképzelhetetlennek tartom, hogy közel tizenöt évnyi közös életünknek egyszer csak vége szakad. Nekem, nekünk ő családtag.
Arra eszmélek, hogy Virág is elhelyezkedik előttünk a matracán, és miután köszönt minket, nyitó relaxálásra invitál, mely alatt nekem folytatódnak Vilivel kapcsolatos emlékeim. Majd iparkodom, hogy a lehető legnagyobb koncentrációval és pontossággal végezzem a gyakorlatokat, de a könnyeim csak nem apadnak. Igyekszem észrevétlenül letörölni őket, de időnként az orromat is ki kell fújnom. (Remélem, nem gondolja senki azt, hogy covidosan jöttem jógázni – fut át az agyamon.)
Az egyik oldalfekvésben végzendő gyakorlatnál, miközben csak távolról hallom a zenét és az utasításokat, Virág lágy simítását érzem a hátamon… Kimondhatatlan hálát érzek diszkrét együttérzéséért. Próbálom összeszedni minden erőm, hogy végre teljesen a jógára koncentráljak… A tizenöt perces záró relaxáláson már meg sem próbálom a könnyeimet visszatartani. Felülés előtt letörlöm őket. A gyakorlás végeztével sietek haza Vilikémhez, aki némi farkcsóválással fogad és kibiceg elém.
A csoszogós tízperces esti séta után dől a lábából a vér. A lábmosást követően Gáborral elkeseredetten vizsgáljuk, pontosan honnan jön.
– Világíts ide az elemlámpával, szívem! – kéri Gábor a padlón ülve, és kezébe veszi a kutya bal hátsó mancsát. Szemüvegben, gondosan vizsgálja. – Nézd csak! A középső körme annyira lekopott, hogy eleven seb van fölötte. Ez az egyik forrás! Most nézzük a jobb hátsóját! – mondja, és én oda világítok. – Itt meg a második körme gyulladt.
– Mit csinálunk vele? – kérdezem.
– Bekenjük mindkettőt hígított jóddal.
– Azzal viszont alaposan össze fog kenni mindent, ráadásul hamar le is kopik róla – állapítom meg.
Úgy döntünk, a két jódozott körmére mull-lapot helyezünk, arra nejlont, majd a csúszásgátlós gyerekzoknit (amit az előző kórházi látogatás után vettem a doktornő javaslatára, hogy így védjük a mancsát), melyet ragtapasszal rögzítünk a bokájához, ne csússzon le. Vilmoska megadóan tűri az ellátást, némi virslit is hajlandó vacsorázni, kizárólag a kezemből.
Miután mi is ettünk és összepakoltam a konyhát, mellé telepszem a kanapéra, fejét az ölembe teszi, kimondhatatlan szeretettel néz rám, megnyalja a kezem is. Hamarosan egyenletesen szuszog. Folynak a könnyeim, már a vállam is rázkódik, minden elképzelhetetlennek tűnik nélküle. Ugyanakkor kínozni se szeretném. Hatalmas felelősséggel nehezedik rám annak a megítélése, meddig minőségi élet ez számára… Simogatom buksifejét. Mélyet szippantok vizslaillatából, memorizálni akarom, hogy fel tudjam idézni majd a későbbiekben is. A vizsla nem büdös, a vizslának vizslaszaga van – szoktuk mondani a gyerekeinkkel. Óvatosan elveszem a holnapra még kijavítandó dolgokat a mellettem lévő íróasztalról és próbálok úgy dolgozni, hogy Vilikémet ne zavarjam az alvásban. Sikerül, nagy rutinom van már benne.
Reggel keksszel kínálom, eszik néhány falatot. Lenyomom a torkán egyesével mind a négy reggeli gyógyszerét, mivel két hónapja semmibe sem tudom belecsempészni őket. Se húskrémbe, se vegakrémbe, se kockasajtba. Bekenem Dentisepttel az ínyét. Tűri. Mielőtt elindulnánk rövid sétánkra, dupla nejlont húzok a két zoknis lábára, és gumival rögzítem. Csörög a nejlon, Vilike lábát húzva, csámpásan lépdel. Az iskolába igyekvő alsósok csodálkozva állapítják meg:
– Jé! Zacskó van a kutyus lábán! – és kérdőn néznek rám.
– Igen, mert fáj neki, és így védjük – felelem. Megértően bólintanak, és mennek tovább.
Néhány napos jódos kötözés után egyre jobban van a lába, sőt az ínye is gyógyulni kezd a kenegetéstől. Lassacskán az étvágya is javul, ujjongva mesélem anyumnak telefonon, hogy egyre többféle ételt fogad el: a felvágotton, a virslin és a tonhalas macskaeledelen kívül már a bundáskenyeret és a rizst is, a kedvenc sült csirkehúsához. Végre hajlandó a saját edényéből enni, nemcsak az én kezemből, és Gábortól is elveszi már az ételt. Változatlanul törekszik rá, hogy a közte és köztem mért távolság két méternél ne legyen nagyobb, mintha mágnes lenne közöttünk, ismét úgy követ. Ha a konyhapulthoz lépek, hogy ételt készítsek vagy melegítsek, ott topog mellettem, majd átesek rajta, amikor sietek. És mégis, hogy örülök én ennek! Végre megint mindig a nyomomban van!
A körme szépen gyógyul. A zacskós megoldás vicces jelenetet eredményez az egyik reggel: Vilike, ahogy kilépünk a kapun, meglátja a szomszéd pufók macskáját, azonnal a nyomába ered. De hogyan? Mellső lábával szokásos, váltott lábú futásban, a két hátsó nejlonossal meg nyusziugrásban: páros lábbal, egyszerre szökkenve! Én meg hangosan hahotázom!
Ez a fajta körömvédelem kényelmetlen és macerás, azon agyalunk, mire váltsunk, hogy hátsó lábát megvédjük az újabb sérülésektől. Egyik délelőtt mesélem a fennálló helyzetet egy kutyás kolléganőmnek, és ezt mondom:
– Valami cipőféle kellene a két hátsó lábára. De honnan szerezzek?
– Hát, biztos találsz a neten – válaszolja Eszter.
Én pedig még aznap délután nyomozásba kezdek. És bingó! Fekete kutyacipő, sérült mancsra. Hurrá! Azonnal megrendelem és izgatottan várom. A harmadik napon megérkezik. Felhúzzuk rá Gáborral, remekül illik a tappancsára, és elindulunk a délutáni sétára. Cseppet sem zavarja, csoszog ugyan, de úgy lépdel benne, mintha mindig ebben járt volna. Az esti sétánál már annyira húz, hogy alig bírom követni, erőre kapásában minden bizonnyal szerepet játszik a zöldkagyló kapszula is, amit a bátyám javaslatára rendeltem neki, és már több, mint egy hete szedi.
És a tízperces, háromszáz méteres séták hirtelen elkezdenek hosszabbodni: közel két kilométeressé, negyven percessé nőnek, remek tempóban. Most itt horkol mellettem a kanapén, időnként fut álmában, ilyenkor gyorsan mozgatja mind a négy lábát. És én nagyon remélem, hogy a májusi szülinapja megünneplése után még sokáig lesz nekünk a mi kis Pajtink, Tatánk, Vilink, Vilikénk, Vilmos hercegünk, Vilmoskánk, Villamosunk, Csontosunk, Csontoskánk, Mogyorófülűnk…