Először csak égett, aztán viszketett a szája. Reggelre már nem volt kétséges, hogy ez herpesz. Francbafrancbafrancba. Ezzel nem fog tudni dolgozni. Mármint, hogyha arra kerülne a sor. Escortként azért ezzel is kell számolni. Escort. Bakker, milyen hülye szó. A hosztesz még csak elmegy, de valljuk be, mindenki kurvának tartja őket. Eddig megúszta, csak mosolyogni kellett, meg itatni a vendégeket, azt a néhány fenékbe markolást meg ki lehet bírni a részeg gazdagoktól. Megéri. Persze, hogy megéri, nagyon kell a pénz. Még soha ennyire nem kellett. Persze, senki sem hiszi el, hogy a jól menő vállalkozó feleségének élet-halál kérdés a pénzszerzés. Fogalmuk sincs az embereknek, hogy János egy kanyi vasat nem adott neki, bankkártyája nem lehetett, még tamponra is úgy kellett kikönyörögnie pénzt. Minden fillérrel el kellett számolnia, esélye sem volt, hogy félretegyen. Még jó, hogy a kis Levire azért adott lóvét.
Levi-lóvé. Na ja, a trónörökös. Még csak négyéves, de már lakás van a nevén, elektromos kisautóval mennek reggelente oviba, és arany nájki jel van a gyerek fülébe lőve. Az lesz az első, hogy kiszedi, ha sikerül lelépniük. Ha sikerül. Összeugrott még a gondolatra is a gyomra, mi van, ha nem. Muszáj, hogy sikerüljön. A gardróbszekrény ajtajába zuhanást megúszta, csak két öltéssel kellett a szemöldöke fölött összevarrni, és amikor a sármos férje a fürdőszobatükörbe verte bele a fejét, azt is túlélte. Három hónapja volt. Akkor határozta el, hogy elmegy Levikével. Csak hát a pénz…
A neten látta meg a hirdetést, csupa selyemálarcos nő a képen, legális hosztesz munka, kiemelkedő díjazás. János soha sem engedte dolgozni, de mivel a textilvállalkozása miatt alig volt otthon, meg tudta szervezni, hogy időnként lelépjen. A „munkaruhát” adta cég. A teste még 32 évesen is feszes volt, a haja dús, az arca olyan, amilyen, de hát mivel a védjegyük a selyemálarc volt, ez úgysem számított. Fura maszkok voltak ezek, szemet is, szájat is takartak, szimmetrikusan le-, és felhajthatók voltak. Ramóna, a kispesti cigánylány szerint attól függően köll hajtogatni, hogy kacsintunk, vagy cuppantunk a kedves vendégre. Ezt a poént mindig elsütötte, és nagyot röhögött hozzá. Szerette Ramónát, életvidám és egyszerű volt, nem cifrázta túl a dolgokat, mondjuk, az intézet után nem is volt nagyon mire. Ő csak egy gazdag pasit akart fogni. Addig meg jó meló ez. Jó hát.
Az első munka egy konferencia volt egy vidéki kúriában. Fekete selyem miniruha, hozzá borvörös selyemálarc. Amikor meglátta a falatnyi elegáns maszkokat, átfutott az agyán, hogy a férje cége forgalmazott hasonló anyagokat, egyszer varratott is egy estélyit, épp ilyen borvörösből. A keze felismerte a finom kelmét. Vicces lenne, ha ugyanaz az anyag lenne, de inkább nem gondolta tovább a dolgot.
A meló elég jól ment, János mellett megtanult mozogni ezekben a körökben, bár a férje már évek óta nem vitte sehova. A pezsgőkínálás és riszálás nem nagy ügy, és amíg a többi lány árgus szemekkel leste a prédát, ő a kivetítőt nézte. Távmunka. Bassza meg, ebből írta a szakdoliját, még az akkor aktuális munkaügyi miniszter is elkérte ímélben. Most meg vörös álarcban tarhálja össze a szökéshez a pénz. Majdnem elbőgte magát, de összeszorította a fogát a maszk alatt, és kicsit megriszálta a seggét, amikor a pezsgős pohárral odalibbent az előadó elé a pohárköszöntőhöz. Ez a plusz 3 méter 10 ezres felárat jelentett.
A többi alkalom is hasonlóan ment: volt egy céges összejövetel, ahol mindenki holtrészegre itta magát, egy csapatépítő tréning, és most ez a bál. A főnök külön kihangsúlyozta, hogy ez mennyire fontos meló, mindenki tegyen ki magáért, és ha lehet, dobjon be mindent. Nem mondta ki, de minden lány tudta, hogy mit jelent ez. Szóval, szabad a csók, mondta, és kacsintott hozzá.
Egyre jobban lüktetett a herpesze, nyomta az álarc is, émelygett az egésztől. Viszonylag sűrűn volt ilyen fertőzése, az orvos szerint ilyen alkat. János ilyenkor mindig messze kerülte, az elején azonnal elkapta, aztán már annyira rettegett és undorodott tőle, hogy egy légtérben sem volt hajlandó tartózkodni vele. Mondjuk, legalább nem vágta szájon sem. Mindegy is. Ráhúzta sajgó szájára a selyemálarcot, és óvatosan megemelte a pezsgős tálcát. Ramóna mögötte röhigcsélt, látta, amikor kihúzta az üvegek aljáról a maradék Dom Perignont. Neki már jó.
Libériás inasok nyitották ki az aranystukkós szárnyas ajtót, ők meg libasorban vonultak be a nagyterembe. Puccparédé, bazmeg, vihogott fel Ramóna – és valóban. Estélyik, smukkok, frakkok, ami a csövön kifért. Ahogy betanították nekik, mosolyogva kínálták a pezsgőt. Igyekezett úgy csinálni, hogy csak a szeme mosolyogjon, mert a szája majd szétdurrant, nyomta a sebet az a rohadt selyem, alig tudott koncentrálni. Próbálta kicsit megigazítani a maszkot, de a hirtelen mozdulattól megbillent, épp, hogy ki nem löttyent a pezsgő a tálcára.
Ebben a pillanatban valami iszonyatos rossz érzés nyilallt belé, ahhoz hasonló, mint amikor figyelik az embert. A sistergően gyöngyöző italról felemelte a tekintetét… és meglátta. Nem volt kétséges, a szúró, gyilkos szempár rászegeződött. Ismerte ezt a nézést, látta már sokszor, mielőtt a tenyere élével ütött volna. Nem volt kétséges, hogy János is felismerte őt. Hiába a vörös selyemálarc. Nagyjából öt méter volt közöttük. Ez az öt méter épp annyira volt elegendő, hogy átcikázzanak az agyán a gondolatfoszlányok: a gyerek a nagyinál biztonságban van… itt nem lesz szökés… lesz viszont verés… talán túléli…
A herpesz egyre jobban lüktetett, már az agyában dörömbölt a bíborvörös álarc alatt. Vett egy mély lélegzetet, letette a tálcát a pultra, s két pezsgőspohárral a kezében, lassú, riszáló mozgással elindult a férje felé. Amikor odaért, az egyik poharat a férje kezébe adta, majd mint egy profi escort, finom mozdulattal felemelte az álarcot, és mire a férfi felocsúdhatott volna, vadul szájon csókolta. A könnyek is összefutottak a szemében, úgy fájt a vérző, nedvedző herpesze, de diadalittasan konstatálta, hogy körülöttük kacarászva tapsikolnak a vendégek. Visszahajtotta az álarcot, poharát a férjééhez koccintotta és csak annyit mondott: Szabad a csók, egyszer élünk, drágám…
(Fotó: Tristan Gassert, kép forrása: Unsplash)