Tavaly júliusban költöztünk ide a férjemmel. Kedves kis lakás a második emeleten, két szobával, fákra néző terasszal. Az első három napban, mikor még tele voltunk dobozokkal, feljött az elsőről egy idős néni, hogy vigyázzunk, ne tegyünk nehéz kaspókat a teraszra, mert leszakadhat, és hogy papírvékonyak a falak, mindent hallani lehet; de azért érezzük jól magunkat. Este megismerkedtünk a szomszédokkal is.
– Sziasztok. Én Szemes Tamás vagyok, ő pedig a feleségem, Kati – mutatkozott be Tamás feltűnően készségesen, még sosem volt idegenekkel ennyire kedves.
– Sziasztok, Szemes Katalin – nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy Katalin, nem Kati, azért még nem vagyunk barátok.
– Örülök, Bihari Ágnes vagyok, ő pedig Dávid, Kiss Dávid.
– Helló, nyugodtan szóljatok, ha segítség kell, vagy valami – mondta Dávid.
– Jófejek vagytok, köszi, majd szólunk, ha elfogyott a tojás! – viccelődött Tamás, és mindenki nevetett, de főleg Ágnes. Majd elköszöntünk, és ki-ki ment a maga dolgára. A srác egy sporttáskával a vállán lavírozta át magát ezen a kötelező ismerkedési körön, biztos éppen edzésre indult. A csajt forró naciban és kivágott felsőben találtuk, és valami szexi csokidarab is megült a szája szegletében.
Két-három nyugodt hónapunk volt csak. Már kezdtük elfelejteni az idős hölgy fenyegetésnek hangzó figyelmeztetését a papírvékony falakról, amikor elkezdődtek a szomszédban az éjszakába nyúló veszekedések. Nem tudtuk elég hangosan nézni a filmeket, vagy annyira feltekerni a zenét, hogy ne halljuk a csapkodást és ordibálást. Engem nyugtatott a gondolat, hogy lám, mi hozzájuk képest milyen nyugis és kiegyensúlyozott pár vagyunk, még akkor is, ha mostanában az együttléteink száma igencsak megcsappant. Tamás viszont egyre idegesebb lett, fel-alá járkált a lakásban, mintha ő is részese lenne a veszekedésnek. Tördelte a kezét, kiment a teraszra cigizni, üvölttette a zenét, nem tudott megmaradni a lakásban. A szeretkezés hangjaira volt a legháklisabb, azt tudta a legkevésbé elviselni. Ugyanis a kedves szomszéd pár, a vérremenő veszekedések után heves szeretkezésekbe kezdett. Mondtam is neki, hogy kicsit betegesnek tartom ezt a reakciót, és hogy nem értem, miért kell ilyen vehemensen reagálni. Tamás meg azt nem értette, hogy engem ez miért nem zavar, fejemhez vágta, hogy érzéketlen vagyok. Féltette a lányt, nehogy baja essen, mert el tudta képzelni a csávóról, hogy megüti. Teljesen kitöltötte a gondolatait a szomszédok élete. Engem inkább ez kezdett zavarni, és a hosszú sétái a környéken, amivel állítólag kiszellőztette a fejét. Mondtam is neki, hogy úgy érzem magam, mint egy amerikai szappanoperában, ahol állandóan az a kifogás, hogy “I need some fresh air”. Annyira lekötötte a figyelmét a mások élete, hogy nem mertem elmondani neki: állapotos vagyok. Megpróbáltam arra koncentrálni, hogy legalább én ne stresszeljek folyton. Persze engem is idegesített a falakon át érzékelhető, sűrű feszültség, a tányércsörömpölés és ütések hangja, de úgy gondoltam, amíg épségben látom őket közlekedni a folyosón, nincs jogom beleszólni az életükbe, és semmi kedvem sem volt konfliktusba keveredni velük. Tamás viselkedése aggasztott inkább, a figyelmetlensége, a szétszórtsága, hogy állandóan bele volt bújva a telefonjába. Még a fürdőbe is magával vitte, ami eddig nem volt szokása. Munkából is egy-két órás késéssel ért haza, még be sem lépett az ajtón, bejelentette, hogy fáradt, és levegőre van szüksége. Persze, eszembe jutott, hogy esetleg nő van a dologban, de komolyan nem számoltam ezzel a lehetőséggel. Talán magamat védtem ezzel, túl fájdalmas lett volna szembenézni ilyesmivel az én állapotomban. Inkább próbáltam kedves lenni hozzá, a kedvenceit főzni, szeretkezést kezdeményezni, még egy csipkés fehérneműcsodát is megvettem, hogy újra elcsábítsam. Egyik nap, mikor már majdnem célba értem és elkezdtünk volna szeretkezni, felhangzott a szomszédban a szokásos esti program. Na, akkor én lettem nagyon pipa, és úgy, ahogy voltam, nekirontottam az ajtónak, hogy most már elég, én ezt nem bírom tovább, én bizony átmegyek. Tamás próbált megállítani, de nem hagytam magam, dühösen kifordultam az ajtón, csipke kombinéban és mezítlábasan megálltam a gangon és rátenyereltem a csengőre. A csaj nyitott ajtót.
– Mi van?
– Az van, hogy rohadt hangosak vagytok.
– És?
– Hogyhogy és? Itt lakunk a szomszédban, mindent hallunk.
– Mindent?
– Mindent. Ez csendháborítás.
– Este tízig azt csinálok, amit akarok.
– Nem csinálhatsz.
– Dehogynem.
És durván bevágta az ajtót az orrom előtt. Erre kikukucskált Tamás is, mint egy félős kisgyerek. Könyörgött, hogy menjek vissza hozzá, hagyjam őket békén. Hogy én hagyjam őket békén!? Belenéztem Tamás szemébe és még egyszer rányomtam a csengőre. Megint a csaj nyitotta ki.
– Takarodj innen, amíg szépen mondom!
– Mit képzelsz te magadról, hogy így beszélsz velem? Hmm?
Meglátta Tamást az ajtóban, egy hosszúnak tűnő pillanatra feszült csend lett, majd megjelent mögötte a faszija. Másodpercek alatt próbáltuk felmérni a helyzetet. Vajon ki fog megszólalni előbb? Éreztem, hogy van valami a levegőben, itt valami titoknak kell lennie.
– Mit nézed úgy a pasimat?
– Nem én nézem, ő néz. Amúgy mi bajod van?
– Nekem? Semmi. Nem mi veszekszünk folyton.
– Nem, neked mi bajod van? Féltékeny vagy?
Valami frappánsat akartam válaszolni, de nem jutott eszembe semmi. Lehajtott fejjel álltam egy pillanatig, éreztem, ahogy elönt a forróság, vörösödik az arcom, és a szememet elfutja a könny. A csaj vizenyős kék szemével még egyszer jelentőségteljesen Tamás felé pillantott, ő meg, mint a szűziesség mintaképe, félénken lesütötte szemét. A gyúrós csávója meg csak állt ott némán, mintha kivágták volna a nyelvét.
Képtelen voltam megszólalni, mert akkor értettem meg, hogy ezek ketten, mármint az én Tamásom, és ez a kövér szuka lefekszenek egymással, ezért gondolkodás nélkül nekimentem, és elküldtem a kurva anyjába, miközben ütöttem és téptem a haját, a ruháját. Próbáltam karmolni is, de a szemét ribanc sem volt rest, meglökött, én meg nekiestem a korlátnak, aztán le a földre, belém rúgott, mintha tudta volna… persze nem tudhatta. És akkor felordítottam, hogy “Terhes vagyok bazd meg!” A pasijaink meg sem mozdultak, csak döbbenten moziztak, mintha női ketrecharcosokat néznének a tévében. Üvöltöttem, hogy vigyenek be a kórházba a baba miatt, bár abban a pillanatban nem voltam benne biztos, hogy akarom azt a gyereket. Végre Tamás is megtudta, bár azt hiszem nem ez volt a megfelelő pillanat, de tudva, hogy megcsalt, a megfelelő pillanat már örökre elveszett.
Elküldtem, nem akartam, hogy velem legyen, menjen inkább vissza a kis barátnőjéhez. Egyedül kullogtam hát ki a kórházból, már a babám sem volt velem, nagyon pici volt még, és a rúgásokat nem úszta meg. Zokogtam hazafelé az utcán, azt éreztem, összeomlott az egész életem. Jöhet a válás, a huzavona, Tamás biztos könyörögni fog. Semmi kedvem nem volt az egészhez, és különben is, a babával meghalt bennem minden, amit valaha Tamás iránt éreztem. Látni sem akartam, folyton az járt a fejemben, hogy mikor és hogy találkozott vele? A hosszú séták alatt? Munka után? Miért nem vettem észre? És ha észrevettem volna, akkor változott volna valami? Talán ha tudom, mi is otthon veszekszünk a négy fal között, ahelyett, hogy átmegyek a szomszédba, és akkor nem rúgott volna belém… Nem szabad erre gondolni, nem én vagyok a hibás. Annyiféleképpen történhetett volna, és mégis így történt. Bárcsak a kisbabám velem lenne, akkor nem érezném magam ennyire egyedül.
(Fotó: Luka Malic, kép forrása: Unsplash)