Március 4., péntek, a háború 9. napja
Reggel egyenesen anyuhoz sietek, hogy elmondjam neki a híreket. A kertben egy ismeretlen, középkorú férfi jön velem szembe, mögötte Erzsi lépked. Neki van kapukulcsa, biztosan ő engedte be a vendéget. A háttérben próbálja gesztikulálva jelezni nekem, hogy nem tudja, ki ez. A látogató munkaruhában van, de nem tudom megállapítani, milyen cégnél dolgozik. Egy építkezésen? Vagy sofőr lehet? Óriási szatyor van nála, gyümölcsökkel, italokkal, élelemmel. Az ukrán menekülteket keresi, így beszólok a nappaliba. Olga tanít még, de Tánya kijön és meghatódva nézi a férfit, amint az leteszi a lábunk elé a csomagot.
– Nagyon kedves Öntől, de nem tudom, elfogadhatjuk-e. Valószínűleg tovább kell menniük. Most várjuk a németországi címet – teszem hozzá kicsit szégyenkezve.
– Akkor pont jól jön majd a csomag az útra – mondja, és hogy ne lássuk, épp a könnyeivel küzd, lehajtott fejjel kutat a zsebében. – Az utazáshoz pénz is kell – s ezzel átad nekem egy húszezrest, amit kicsit zavartan elfogadok és azonnal Tánya kezébe nyomok.
– Vigyázzon rájuk! – fordul felém a férfi és ezzel elmegy.
Annyira felkavar ez a látogatás, hogy bezárkózom a fürdőszobába. Hosszú perceken át görnyedek a lecsukott vécén ülve. Nem bírom abbahagyni a sírást. Az elmúlt hét összes nyomorúsága egyszerre szakad ki belőlem.
Amint elmondom anyunak, hogy holnap elmegyünk, rögtön átjön velem a házunkba, és sírva öleli meg Tányát. Kéri, hogy tolmácsoljam: nem akarja, hogy elmenjenek. Tánya azt mondja, ha megengedem, akkor ő szeretne itt maradni, nem lesz terhére senkinek, meg aztán, amint lehet, úgyis visszamegy Kijevbe.
Minden diplomáciai képességemet bevetem, hogy meggyőzzem, mennie kell Göttingenbe, együtt kell maradniuk mindenképp. Olga így is nehezen viseli a másik két fia távollétét. Grishától, aki hadköteles, a magyar-ukrán határnál búcsúzott el. Andrej már régebben Varsóba költözött. Tizenhét éve maradt egyedül a három gyerekkel, amikor a 28 éves férje hirtelen meghalt. Finn öt hónapos volt akkor, nem is emlékezhet az apjára. Tánya mindig mellette volt támaszként, kérem, hogy most se hagyja cserben.
Nyáron visszajövünk együtt, ezt azonnal megígérem.
Zsófitól 11 órakor megkapjuk a címet, mehetünk macskástul is, holnap szeretettel várnak minket. Kérem Olgáékat, hogy gondosan pakoljanak össze mindent, amit magukkal szeretnének vinni, jómagam élelmet és alapvető tisztasági szereket dobozolok be nekik. Telefonon és a Facebookon értesítem azokat, akik eddig segítettek. A látszólagos örömhír hallatán mindenki elszomorodik, aggódik, még ha meg is értik, hogy menniük kell.
Olgával elvisszük a kapott ruhák nagy részét a falusi gyűjtőhelyre, elmegyünk a konyhára elköszönni és lemondani az ebédeket. Ott azonban újabb adományrengeteg fogad minket. Kati – a gyűjtést szervező hölgy – engedélyével mindent átszállítunk az autómmal a másik ukrán családnak. Edit, Olga és én többször fordulunk az autó és a ház között, míg megtöltjük az előszobájukat. A fiatalasszony megilletődve csak azt kérdezi, ízes tájszólással:
– Ez most mind az mijenké lesz?
– Igen, nekünk gyűjtötték a faluban, de mi továbbutazunk. Ha sok, osszák meg a befogadójukkal, náluk is sok gyerek van. Biztos jó helyre kerül minden.
Délután csomagolunk és takarítunk. Tánya körbejárja a kertet és mindent lefényképez. Nem panaszkodik, nem kérdez, csak emlékeket gyűjt, még olyasmikről is, amik meg sem történhettek.
Férjem üzenetet küld, hogy az oroszok elérték és bombázzák Kijevet.
Mintha csak megszépíthetném a történelmet, ennek látványától meg akarom kímélni őket.
– Olga, még ki sem próbáltátok a bicikliket – kezébe adom a kamra kulcsát, majd folytatom – Menjetek egy nagy kört a faluban, vegyetek búcsút a helytől, amely oly szeretettel fogadott be benneteket.
Anya és fia úgy indultak biciklizni, mintha vakáción lennének. Kedves emléknek csináltam róluk a ház előtt egy képet.
Az este szomorúan telik. Semmi nyoma örömnek vagy lelkesedésnek. Könnyeket csal a szemünkbe, amikor többen a faluból benéznek még hozzánk elköszönni.
Aztán mindannyian visszahúzódunk, azt mondjuk, aludni, de biztos vagyok benne, hogy senkinek sem jön álom a szemére. Nehéz lesz elmenni.
Március 5., szombat, a háború 10. napja
A koránra tervezett indulásból nyolc óra lesz. A négy bőröndünk, dobozok, Lev ketrece és kellékei alig férnek be a kocsimba. Aztán rájövünk, hogy nekünk is be kellene ülni, így hátrahagyunk pár dolgot a nyári visszatérésig. Anyu, Erzsi, és néhány szomszéd szomorúan integet.
Pont egy hete annak, hogy elindultam Hollandiából, és most újra hosszú út áll előttem. 1000 kilométer Göttingenig, majd utána 500 hazáig. De nem a vezetés az, ami megrémít, hanem maga a menekülés, a miénk, a másoké. Egy egész országé.
Finn és Tánya hátra ülnek – közöttük Lev terpeszkedik el a hordozójában –, Olga meg mellém az anyósülésre. Útközben sokat beszélgetünk emlékekről, utazásokról, könyvekről. Csak a jövőt nem hozzuk szóba, hiszen még a ma este is bizonytalan.
Tánya és Finn egyetlen szót sem szólnak, sem hozzánk, sem egymáshoz.
Csupán egyszer történik meg az egész út alatt, hogy mindhárman örvendve felkiáltanak. Egy mellettünk haladó kamion poros hátuljára kézzel felírt ukrán szöveg lelkesíti fel őket: Путін хуйло. Igen, Putyin egy bunkó, helyeslek én is, bár enyhének tartom a kifejezést. Ha tudtam volna, hogy ennyi is elég felvidítani őket, kimolinóztam volna az egész községet.
A navigációs rendszer Ausztrián át akar küldeni minket, de a Waze Szlovákia felé irányít. Arra az út két órával, és nagyjából száz kilométerrel rövidebb, így Hegyeshalomnál Pozsony felé fordulunk. Matrica is kell? Rendben, a szlovák határnál megveszem. Hiányos földrajzi ismereteimnek köszönhetően (vagy mert a sok orosz beszéd hallatán Csehszlovákiába térek vissza az időben) csak Prága közelében tudatosodik bennem, hogy ez már nem Szlovákia, és akkor egy másik matricát is kellett volna vennem. De én semmi figyelmeztetést nem láttam, sőt, határátkelőt sem észleltem. Hogy jóvátegyem a dolgot, megállok a legközelebbi benzinkútnál, de azt mondják, már nem érdemes, hiszen a német határ itt van a közelben. Meg amúgy is csak neten lehet matricát szerezni. Ha nem tudnám, hogy pár hónap múlva jön majd egy cirka 80 eurós büntetés, még azt is hihetném, hogy megúsztuk.
Ezt leszámítva életem legnyugisabb utasaival vagyok egy fedélzeten. Egy alkalmat kivéve senki nem akar az ezer kilométeren enni, inni vagy pisilni. Még a macska sem.
Estefelé szaporodnak Olga telefonján az üzenetek: például Göttingenből kérdezik, mikorra érkezünk és mivel várjanak. Mi csak macskaeledelt és homokot kérünk.
Ahogy közeledünk úticélunk felé, úgy nő bennem a feszültség. Mi van, ha rossz tanácsot adtam nekik, rossz országba, rossz helyre kerülnek. Otthon rokonokra és ismerősökre hagytam volna őket, itt viszont senkit sem ismerek. Nem messze a kapott címtől leparkolok. Kiszállva a kocsiból megpróbáljuk mozgásba hozni elgémberedett tagjainkat. Úgy döntünk, hogy első körben csak pár kisebb csomagot viszünk magunkkal. Még Levet is az autóban hagyjuk (ezt persze én javasolom), mert ki tudja, hátha valami nem lesz rendben.
A pici magyar faluból egy német nagyváros közepébe csöppentünk. Széles kertvárosi utcák, erős fények, a falusi biciklik helyett autók húznak el mellettünk, és mi libasorban vonulunk, egy héten belül már a második menedékhelyre. Németes precizitással, pontban 20 órakor csengetünk a háromemeletes villa kapujában állva. A ház ablakait bámulva próbáljuk kitalálni, melyik lakásban, milyen emberek várnak minket. Hamarosan nyílik a bejárati ajtó, egy magas, hatvanas férfi és két fiatalabb hölgy siet felénk.
– Olga, Tánya és Finn? – kérdik azonnal kedvesen. Mondom, igen, ők azok, én meg csak a sofőr, és ne féljenek, én nem maradok. A félhomályban nem látom jól őket, nem is értem, mit válaszolnak, de jó érzés tölt el.
Kivesznek pár táskát a kezünkből, és ütemes lépésekkel megindulnak felfelé, mi meg utánuk, egyre lelkesebben. A sok lépcső miatt én szédelgek, Tányát is féltem, de azután – ha kicsit lihegve is – a háromemeletes ház negyedik emeletére érünk. A cipőket levesszük és az ajtóban a háziasszony invitál be a kicsi manzárdlakás modernül berendezett szalonjába. Az egész olyan otthonos, hogy megfordul a fejemben, hátha nem is itt fognak Olgáék lakni. A bejáratnál álló nagy zacskó macskaeledel és hordozó azt sugallják, hogy mégis célba értünk. Tekintetem az asztalon lévő tulipánokra tapad. Megtudom, hogy nekik vették. Megérkeztünk.
Wilkommen, mondják német vendéglátóink, mialatt a fényben egymást méregetjük. Ők bennünket, mi meg őket: az orvos házaspárt, Alfredet és Dorist, a menekültekkel foglalkozó Julianét és Olgáék leendő patronálóját, a közelben lakó Nicole-t. Minden szavukból szeretet és aggódás árad. Főként az érdekli őket, hogy érezzük magunkat, mire van szükségünk.
Amikor elmondjuk, hogy Lev még az autóban van, azonnal leküldenek érte. Tányát a házaspárral magára hagyva mindannyian leviharzunk, hogy felmálházva újra megmásszuk az négy szintet. Rövid egyeztetések után Juliane és Nicole elmennek. Amig a házigazda vacsorát tálal fel nekünk, felesége megmutat pár dolgot a lakásban. A hálószobát azonnal Tányának „utaljuk ki”, Finn a szalon széles kanapéján, Olga meg mellette egy matracon kap fekvőhelyet.
A vacsora olaszos tészta, nagyon finom paradicsomos szósszal. Alfred mentegetőzik, hogy nagyobb főzésre nem volt idejük, mert valójában ők nem ebben a városban élnek, csak azért jöttek a hétvégére, hogy a házban lévő lakásaik felújításával foglalkozzanak. Most végzik az utolsó simításokat. Reggel jönnek a lengyel vendégmunkások a vizet bekötni. Dorisék eredetileg ki akarták adni a lakásokat, de a mostani helyzetben úgy döntöttek, inkább ukrán menekülteknek segítenek.
Óvatosan és tapintatosan kérdezgetjük egymást. Mesélnek a munkájukról, négy gyermekükről, utazásaikról, a francia nyelv iránti rajongásukról, és persze a politizálást sem úszhatjuk meg végül. A legemlékezetesebb mégis az, amikor irodalomról, Bulgakovról és Paszternákról beszélünk. Ekkor még Tánya is aktívan bekapcsolódik, orosz mondatait Olga fordítja angolra.
Vendéglátóink óvatosan érdeklődnek Olgáék családja felől, és felajánlják, hogy ha bárkit tudnak még, akiknek menedékre van szükségük, hívják csak ide őket, a két alsó lakásban nagyon sok hely lesz, nagyobb családok is elférnek.
Vacsora után a szuper, modernül felszerelt konyhában Doris és én próbáljuk elmagyarázni Olgának, melyik géppel mit lehet csinálni, majd helyet keresünk a magunkkal hozott elemózsiáknak is. Jó, hogy főleg konzerveket pakoltam be, mert a vendégek számára megtöltött hűtőben egy fogpiszkálónyi hely sincs.
Nem tudom eldönteni, hogy még este nekivágjak-e a hátralevő kilométereknek, vagy maradjak. Nem szeretném, ha azzal, hogy maradok, Olgáék még kisebbnek éreznék a szalont, ahol a kanapét és a matracot kellene megosztani hármunk között. És akkor még nem is számoltam a kis betolakodóval. Így végül azt mondom, megyek, már várnak otthon.
Nem, szó sem lehet róla, hogy tovább menjek, mondja Doris. Lent készítettek nekem egy fekvőhelyet az egyik üres lakásban, ők pedig a másik emeleten szoba-kempingeznek. Igaz, vécére és fürdeni még Olgáékhoz jövünk fel, de holnap már mindannyian elmegyünk, magukra hagyjuk őket.
A nagy szobában éjjel fázósan és szomorúan húzom össze magam a matracon, hiányzik az új családom. Még talán Lev is. El kell fogadnom, hogy másokra bízom őket, de megnyugtat, hogy nagyon jó emberekre. Vajon boldogok lesznek? El tudják valaha felejteni az átélt szörnyűségeket? Olga mesélte, hogy lelkiismeret-furdalásuk van, mert elmenekültek. Vigasztaltam, hogy az életüket kellett menteni, és esélyt adni Finnek. Kijevi lakásuk kulcsát a szomszédja átadta egy olyan családnak, amelynek lebombázták a házát. Tánya átutalta a nyugdíját az ukrán hadseregnek. Így a maguk módján ők is segítenek.
Igaz, nem lehet kertészkedni, nincs külön szobája mindenkinek, de lesz orvos, lesz regisztráció, rendszeres támogatás, és Finn is egyetemista lesz.
Március 6., vasárnap, a háború 11. napja
Reggel Alfred pompásan megterített asztalt varázsol elénk, friss péksüteményekkel.
Olga elégedetten mutatja a falon lévő dekorációt. Egy Don Quijotét ábrázoló kép alatt aludt.
Hát lehet ennél jobb előjel egy spanyoltanár számára, kérdi nevetve.
Reggeli közben Doris telefonhívást kap, majd átadja a mobilját Tányának. Egy orosz származású orvoskollégája hívta, akivel Tánya hosszan beszélget. Amikor Doris visszaveszi a telefont, a nő lediktálja pár gyógyszer nevét, amelyekre Tányának szüksége lesz.
Érzem, hogy ettől kezdve nincs már rám szükség, bejelentem, hogy ideje indulnom, hazamegyek. Kedves befogadóinknak megköszönöm az emberségüket. Tányával hosszan megöleljük egymást. Az elmúlt egy hét alatt most látom másodszor sírni.
A kanapén trónoló Levhez is odamennék, de aztán inkább csak odaszólok, hogy vigyázzon magára. Olgától és Finntől az autóhoz érve, az utcán búcsúzom el. Próbálok nekik valami okosat mondani, de egy-egy ölelésnél nem telik többre. Amit mondani akarunk egymásnak, az odabent marad. Örökre.
Pár hír a következő napokból
Érkezésünk után pár nappal már eljutnak a háziorvoshoz. A regisztrációs procedúrát Nicole segítségével másnap kezdik meg. Egyelőre napi 10 eurót kapnak fejenként, ezt hetente fizetik. Finn mehetne iskolába – örülne is neki –, de a régi iskolája online oktatásából nem maradhat ki. Várja a szeptembert, hogy Bonnban megkezdhesse egyetemi tanulmányait. Nagy örömére, talált egy működő GO-klubot a városban, nagyokat sétál és bringázik a Nicole-tól kapott biciklivel. Tánya továbbra is a híreket lesi, és várja a háború végét. Hetvenöt évesen németül is elkezdett tanulni. Örömmel töltik el Göttingen virágba borult kertjei.
Olga önkéntesként segít az ukrán családok fogadásában, folytatja spanyol óráit a Kijevben tanított és más országokba menekült diákjai számára. Ő maga középfokú német nyelvvizsgára készül. Munkát keres, már jelentkezett is pár helyre. Lehet, hogy egy helyi iskolában hamarosan dolgozhat, kisegítő tanárt keresnek, mert sok az ukrán gyerek.
Naponta váltunk üzenetet, jó és rossz hírekről, és tervezzük a nyári közös utazásunkat Pócsmegyerre.
Lev gyakran üldögél az ablakban elmerengve. Talán engem vár vissza Göttingenbe?
A történet korábbi részei az alábbi linkeken olvashatók: