Papírral és tollakkal mintázott asztalomra mostanában ritkán süt a nap.
Ne haragudj, kedvesem,
de ma sem a kortársak, sem a klasszikusok nem inspirálnak.
amelyeket hol telefonba, hol szanaszét hagyott lapokra,
számtalan vagy éppen sorbarendezett,
szépen feliratozott füzetbe firkálok színes tűfilceimmel,
most hiába kutatok kulcsszavak után közöttük.
Ma tényleg fénytelen a reggel,
a kutyám messze elkerüli gyapjúzoknis lábamat,
inkább hozzád sompolyog.
No és a szemtelen mátyásmadaram,
aki a hátsó kertben folyton lopkodja a hó alól előbukkanó dióimat,
még ő is cserben hagyott,
tízpercenként lesem, hátha hoz magával valakit,
ahogy szokott, és perlekedni kezd vele a termésen,
s bár egy kukkot sem értek madárnyelven,
hangja mégis elhessegeti belőlem a fénytelen napokat.
Igen, talán a mátyásmadár, ha ő jönne,
akkor újra készen állnék beengedni asztalomra a fényt.
Akkor talán én is egészen más alakban térnék vissza.
Mondjuk nem szívesen lennék kutya,
félek, hogy bolondos ebem féltékeny volna rám.
Inkább madár leszek, olyan zöld hasú küllő,
amit a múltkor láttál, tudod, a fotóját is elküldted.
Azt hiszem, jó volna zöld küllőnek lenni,
szépen bekéretőzni a hátsó udvarunkba,
te a kék ingedben figyelnél,
néma csendben várnád,
hogy közelebb repüljek hozzád,
a pillanatot, ahogy a napfény rám esik,
hogy elkészítsd rólam a legszebb fotót,
én pedig hagyom.
Fényes tollamat borzolva pózolok majd,
piros-búbos fejemet a tenyeredbe fektetem, ha szeretnéd.
Te közelebb lépsz, óvatosan felcsippentem kezedből a dióbélt,
a nyitott teraszajtón utánad repülök,
rá az íróasztalomra,
ugrándozok majd a papírhalmazom fölött,
csőrömmel a tűfilceket rendezgetem,
beleolvasok a jegyzeteimbe,
te pedig mosolyogva magamra hagysz,
mert tudod, sokáig nem érte fény az asztalom.
(Fotó: Clark Young, kép forrása: Unsplash)