Költészet napja

Bali Anikó: Zöld küllő az asztalon

Papírral és tollakkal mintázott asztalomra mostanában ritkán süt a nap.

Ne haragudj, kedvesem,

de ma sem a kortársak, sem a klasszikusok nem inspirálnak.

A jegyzeteim sem segítenek,

amelyeket hol telefonba, hol szanaszét hagyott lapokra,

számtalan vagy éppen sorbarendezett,

szépen feliratozott füzetbe firkálok színes tűfilceimmel,

most hiába kutatok kulcsszavak után közöttük.

Ma tényleg fénytelen a reggel,

a kutyám messze elkerüli gyapjúzoknis lábamat,

inkább hozzád sompolyog.

No és a szemtelen mátyásmadaram,

aki a hátsó kertben folyton lopkodja a hó alól előbukkanó dióimat,

még ő is cserben hagyott,

tízpercenként lesem, hátha hoz magával valakit,

ahogy szokott, és perlekedni kezd vele a termésen,

s bár egy kukkot sem értek madárnyelven,

hangja mégis elhessegeti belőlem a fénytelen napokat.

Igen, talán a mátyásmadár, ha ő jönne,

akkor újra készen állnék beengedni asztalomra a fényt.

Akkor talán én is egészen más alakban térnék vissza.

Mondjuk nem szívesen lennék kutya,

félek, hogy bolondos ebem féltékeny volna rám.

Inkább madár leszek, olyan zöld hasú küllő,

amit a múltkor láttál, tudod, a fotóját is elküldted.

Azt hiszem, jó volna zöld küllőnek lenni,

szépen bekéretőzni a hátsó udvarunkba,

te a kék ingedben figyelnél,

néma csendben várnád,

hogy közelebb repüljek hozzád,

a pillanatot, ahogy a napfény rám esik,

hogy elkészítsd rólam a legszebb fotót,

én pedig hagyom.

Fényes tollamat borzolva pózolok majd,

piros-búbos fejemet a tenyeredbe fektetem, ha szeretnéd.

Te közelebb lépsz, óvatosan felcsippentem kezedből a dióbélt,

a nyitott teraszajtón utánad repülök,

rá az íróasztalomra,

ugrándozok majd a papírhalmazom fölött,

csőrömmel a tűfilceket rendezgetem,

beleolvasok a jegyzeteimbe,

te pedig mosolyogva magamra hagysz,

mert tudod, sokáig nem érte fény az asztalom.

(Fotó: Clark Young, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d